Az EP-választás miatt sem lankadhat figyelmünk, mert az emberek szeretnek és szakítanak továbbra is.

Hetedik nap.
Depressziós hete volt. Mint máskor, mint annyiszor, nem jobban, csak úgy,
a semmiből jött, de ezúttal nyomasztó hangulata megmaradt. Rosszkedve
olykor napokig, máskor röpke órákig tartott. Hullámutazás, végletek embere
ő. Iszonyú energiákba került ezeknek a lecsillapítása, elviselése. Indok
akadt bőven: hol lakáshitelének drasztikus emelkedése, vagy baráti
kapcsolatainak szűkülése, épp sok a munka, máskor alig, hideg az idő, vagy
a meleg napsütés a bökkenő. Számomra mindig egy út maradt, és biztos
voltam benne, szívből tettem: a bajban (is) mindig vele lenni, lelkileg
támogatni, felsegíteni, talpra állítani.

Tavaly nyáron, alig fél évvel kapcsolatunk indulása újabb hullámvölgybe
kerültünk. Nem vagyok beléd már szerelmes - közölte. Dermedt lettem és
összezavart egyszerre. Lerohantam az utcára, emberek jöttek-mentek, én meg
fényes nappal kibőgött szemmel
Visszamentem, költözni akartam, komolyan gondoltam. Nem engedett. Mégis
szerelmes, nem tudja mi volt vele, ne haragudjak, de szeret.

Jöttek újabb hónapok, hittem, hogy változni fog, hittem, hogy
mindkettőnket egy cél hajt, egy érzés motivál, időközben közössé vált
minden, a terhek, a hitelek. Ezzel együtt mind lelkileg mind anyagilag az
egyre sekélyesedő, üresedő hétköznapok jöttek. Belül biztosan éreztem,
hogy valami nem kerek, hogy nem az igazi és bajok lesznek, jó lenne kapni
is valamit, nem csak adni, de újra-és újra, nap, mint nap magamat
erősítettem, akartam őt, tettem a dolgom, mert valódi szerelemmel
szerettem.

Energiaszívó képességét rajtam keresztül mások vették észre,
hangulatingadozásaimnak köszönhetően extróból introvertált lettem.
Személyiségem alakításában kedvesen manipulált, és ezért, mit elvárt,
könnyebben megtettem. Így már érthetetlen, hogy egy 33 éves, kiforrott és
erős személyiséggel bíró embert is lehet, meg lehet változtatni akkor, ha
az szerelmes. Izgalmas külsőm egyszerűbbre cseréltem, platinaszőke hajam
barnára festettem, vagány ruháimat konzervatív ingekre váltottam, hogy
neki megfeleljek.
Néha elemi erővel tört fel bennem az vágy és igény a régire és
elveszettre, de tudatosan fojtottam vissza a gondolatokat, mert a belső
felettes énem parancsoló hangjára még saját magam is megrémültem.

Jött a tavasz, múltak a téli napok, a bizsergő zsibongás nem közös
programokra, szabadtéri szórakozásokra adott kapcsolatunknak lehetőséget,
hanem újabb negatív és ijesztő gondolatokra. Nála. Beindult a vére,
ismerkedne...Nem hittem a fülemnek és nem hittem neki, hogy ezt most
megint honnan veszi, mi baja, éreztem, hogy ott, az ébredő pázsiton a
Dunába ájulok, és kívántam is, hogy ennél még az is jobb lenne, ha
testemet nem ő, inkább a halak rágnák darabokra, ezt nem akarom hallani,
hogy neki nem az, ami nekem, neki mást jelent a nap, a fény, az ébredés,
nem ugyanazt akarjuk, teljesen más a gondolatvilágunk.

Miért? Örüljek, hogy ő őszinte és nem hamis, elmondja, mert kinek mondja,
ha nem nekem, álmait és vágyait. Jobb lett volna hazudni, vagy egyszerűbb
hallgatni? Már magam sem tudom

Ezen is túlléptünk, mélyre söpörtük azt, ami akkor a felszínre tört, de
most már tudom, utána a hívatlan vendég maradt, tudattartalmában álnokul
bugyogott, erőt gyűjtött, lassan, csendben ölt.
Kezdtem kiismerni, ő az a típus, akinek nem jó semmi, ha van, menekül, ha
nincs, keresi, ha boldog, rombol, ha hibázik, hárít, majd ha a másik
kedvét is jól elveszi, energiát nyer, ebből táplálkozik, ez élteti.

Mindig is furcsálltam, de nem tettem mást, mert vagyok annyira felnőtt és
érzelmileg intelligens, hogy elfogadjam, különbözőek vagyunk, a múltból
mást hozunk, máshogy létezünk, ha arra van szüksége, hogy a voltokkal
barátkozzon, egyikkel még ezoterikus kapcsolatot is ápoljon, legyen,
tegye, csinálja, hiába állnék az útjába. Magyarázatra azért szükségem
volt, mert nem értettem, mi ez a nagy kötődés, a lelki szálak, aztán
megkaptam a profán választ: általuk munkához jut, az meg pénzt eredményez,
attól meg a közös életminőségünk jobb lesz. Ha így van, jó, szinte remek!
Ezt is lenyeltem.

A következő hónapok sem hoztak változást, távolodtunk, balesete miatt egy
időre külön ágyban aludtunk, aztán így is maradtunk, de érzelmileg
valahogy mégis szövetségben voltunk. Nem úgy, mint egy klasszikus
férfi-női viszony, ő egy nagy gyerek, kit etetni, itatni, fürdetni kell
vagy lehet, én pedig jól játszottam a már talán titkon vágyott
anyaszerepet. Ő ezt hozta, én ezt adtam. Mindkettőnknek jó volt ez a
furcsa helyzet. Azt hittem.

Gondoskodó-babusgató énem lett a vesztem. Hét napja, újabb négy
magamalattvagyok nap után nem bírván gyötrődését, kiégett tekintetét
rákérdeztem. Finoman. Majd kérdőn. Aztán szinte követelve. Mondja már el,
mi baja, én ezt nem bírom, látni, ahogy szenved, hogy nem boldog, maga
mellett vagy mellettem? Önpusztító jellemében segítségére hogy legyek?

Még csak dráma sem volt. Úgy elmondta, mellesleg, ha már kérdezem, ő
felelhet: 31 évesen neki nem élet az élet, mellettem kisfiú, anyját
találja bennem.
De könyörgöm? Egy gyereknek nem való az igazi férfi élet! Egy felnőtt
bőrbe bújt gyermeki lélek nem kívánhat magának férfi modell-képet, ehhez
még idő kell, tapasztalat és évek.
A sokk pillanatában mit tesz egy elhagyott nő, egy csalódott lélek??? Ha
szeretsz valakit, nem lépsz ki ily könnyen? Ha igazán akarsz, teszel a
másikért, megpróbálod, adsz esélyt magadat marketingelni és menedzselni
egy másik szemében? VÉTEK!
Tárgyilagosnak tűnő válasza józanított: jobb ez így, inkább most, mint
később, nincs értelme, húznám az idődet, költözzünk szét még egy
könnycseppet is ejtett.

Aztán elment. Kétségbeesett körtelefon, artikulátlanul sírtam, hánytam,
szívem a helyéről kitépte, barátaim egyből jöttek, mellém álltak,
segítettek.
Harmadnap elköltöztem, nem keresett, nem beszéltünk, a szálakat elvágta,
ahogy mentem, csupasz fenékkel jöttem.

Költözésem napján, az autópályán véletlenül egymás mellé kerültünk,
megrémültem, lekanyarodtam, hogy a találkozást elkerüljem, de jött utánam.
Én persze a helyzettől még azt reméltem, hogy ennek oka a megbánás, és
majd azt mondja: gyere vissza.
Kiszálltunk. Arcomon fájdalom és bánat és szomorúság és gyötrelem. Az
övén? Közöny, enyhe idegesség, érzéketlen tekintet.
Mi az igazi oka? Napok óta gondolkodom, nem értem, két hete még azon
gondolkodtál, gyereket akarsz tőlem, és szocpolt akarsz, és nyaralni
akarsz, és szerelmes levelet írtál miért? Én nem értem. Jött a profán
mondata: az már nem szívből jött, megesik, tudja milyen, ha az embert,
mint egy megunt plüsskabalát kidobják.

Elment. Maradtam. Már talán fel is fogtam. Tényleg vége. Összepakoltam,
hazaköltöztem.

Minden ember másképp kezeli, máshogy dolgozza, más a metódusa arra, hogy
egy szakítást, mi váratlanul, sokként éri, magában hogy rendezi
Azért furcsa ám az emberi jellem. Ahogy nézem lelki alakulásom, óráról
órára, napról napra, a nem élem túl érzést , az emocionális
kétségbeesést, a hirtelen rám szakadó űrt és hiányérzetet lassan felváltja
valami racionális értelem. Önmagunk meggyőző ereje a lélek hangjaira
hatást fejt(het).
Kibeszéltem, elmeséltem, rágtam, kiköptem, újra rágtam, kisebbet nyeltem,
magam meggyőztem, rájöttem, kívülről néztem, belső hangra figyeltem.
Sok kérdésre igen, sokra nemmel feleltem. Amit mindig is utáltam, mérleget
állítottam, pozitív és negatív tulajdonságokat lajstromoltam. Ész érvekkel
magamat meggyőztem, így könnyebb, nekem ezt segít a szakítás túlélésében.

Hogy miért írtam le személyes történetem? Lelkem könnyítésére, fájdalmam
enyhítésére és azért, hogy másoknak, ha lehet, segíthessek. Tanulság:
talán nincs is. Talán annyi, soha nem szabad önmagad teljesen feladni,
személyiségedet csorbulni hagyni, más által kisebbé válni, elhinni, hogy
keveset érsz, hogy nem vagy elég. A jövőben ne engedd, hogy ezek a negatív
élmények vezéreljenek, hogy másokat ezért büntess!

Én pedig? Még egyszer olyan férfivel SOHA többet nem kezdek, kinél első
helyen áll valami, amivel egy átlagember, egy normális gondolkodó hosszabb
együttélésben nem tud mi kezdeni, amit nem lehet elfogadni, amihez nem
lehet sehogy sem viszonyulni, ami oka és okozója az ő torz
személyiségének: szenvedélybeteg!
Aki valamitől függ, valaminek, bárminek is alárendeli éjjelét-nappalát,
hangulatát, érzését, gondolkodását, egész emberi lényét, nem fog változni,
nem fog alakulni, nem fog mássá válni, hiába az egyoldalú akarat, ha nem
közös a cél és gondolat, nem fog menni, kár hinni és erőltetni, és ez már
sajnos életkori tapasztalat.
Mert szenvedélyének és nem nekem él! Vagy minden más lett volna, ha igazán
szerelmes?...