Nőnapi meggyötört harmincas nő, akit az első felnőttkori szerelem foga rág.

Harminc éves, egyedülálló anyuka vagyok, nem olyan rég lett vége egy hosszabb kapcsolatomnak az élettársammal, akivel a mai napig beszélünk, csavargászunk és szeretgetjük egymást, tekintettel a tizenkét évnyi ismeretségünkre. Ez a történet azonban nem róla szól.

Egyszer volt, hol nem volt., talán még igaz se volt és sajnos még mindig van egy jóképű, mosolygós, kedves férfi aki (és most lehet botozni) a munkatársam. Több éve dolgozunk egy helyen, sokat beszélgettünk és néha vigasztaltuk egymást szép szavakkal.

Történt egy napon, hogy azt mondta nekem, bármikor hívjam fel, akár éjszaka is, mert ő úgyis dolgozik. Nem akartam, zavarni, úgy döntöttem inkább sms-t küldök, az mégis csak diszkrétebb. Felhívott. Tudta, hogy bajok vannak a kapcsolatommal, akkor már nagyon a vége felé közeledett. Anyák napja táján átköltöztem anyukámhoz egy hétre, közben jöttek az üzenetek tőle telefonon, interneten. Majd egy ominózus üzenet: Este szakmai tali? Akkor kellett volna nemet mondanom, de képtelen voltam rá.

Bementem, beszélgettünk, nevetgéltünk, már rég nem nevetetett meg senki, úgy ahogy ő. És olyan hatással volt rám, hogy legszívesebben azonnal ráugrottam volna. Ez után az este után sokáig nem is kellett várnia, talán ebben is hibáztam, de úgy gondoltam, felnőtt emberek vagyunk, ismerjük egymást, és tisztában vagyunk azzal, mit szeretnénk. Tévedtem. Én tudtam, és a mai napig tudom, hogy mit szeretnék, ő nem tudta és nem is tudja. Vagy ha mégis, hát nem mondja, és én nem vagyok gondolatolvasó. (Közben elköltöztem és ő is elvált, bár ők már rég külön éltek.) Csodálatos volt az ágyban, mindent megadott nekem. Többször is. Fantasztikus szerető volt és gondolom még mindig az. Nap, mint nap találkoztunk, hiszen, mint említettem egy a munkahelyünk. Egyszer csak elkezdett hanyagolni, nem tudtam mire vélni. Alig láttam, senki nem tudott róla semmi. Türelmetlen voltam, szenvedtem, azt hittem miattam történik mindezt. Aztán előkerült, a mai napig nem értem mi lelte, azt mondta, egyszer elmondja. Sosem történt meg.

Ment tovább minden, telefonok, rengeteg sms. A telefonszámlám igen megsínylette. Csodálatos szeretkezések, titkolózás, éjszakai találkozások. Észre kellett volna vennem, hogy mikor történt, de rózsaszínben láttam mindent. Távolodott, egyre kevesebbet kereste a társaságomat. Én az övét annál inkább. Ebben is hibáztam. Szenvedtem és életemben először szerelmes voltam és vagyok a mai napig. Próbáltam elküldeni, hogy ne bántson meg jobban, és persze ő nem ment. Aztán elmondtam neki, hogy én mit szeretnék, és ha ő nem erre vágyik, jobb, ha nem is jön többé hozzám, még beszélgetni sem szeretnék vele. Persze ő jött. Kevesebbszer, de jött és én boldog voltam. Majd egyik este nem bírtam tovább, választ akartam, kellek-e neki vagy sem? Jönni fog még hozzám rendesen, vagy már ne várjak rá, mert nem érdeklem? Kaptam egy egyszerű nemet. Végigbőgtem az éjszakát, szerencsére a gyerkőcöm nem volt otthon.

Másnap persze dolgoztunk és leültem vele beszélni, nem akartam, hogy ennél rosszabb legyen. Annyit kellett volna mondania, hogy sajnálja, vagy nem sajnálja, de nem úgy gondolja és talán soha nem is úgy gondolta, ahogy én. És hogy, próbáljunk meg továbbra normálisan lenni egymással, egymás nélkül. De nem ezt mondta. Most éppen olyan semmiben van. Viszont nagyon kedvel engem és a gyereket is. De nem tudja. Mondtam, hogy jól van, akkor ez már régen rossz és hagyjuk az egészet, közben remegtem, ki voltak sírva a szemeim és én marha elmondtam neki, hogy szeretem. Hozzám ért, kértem, hogy ne, ő azért is. Azt mondta, kezdjük az elejéről, lassan. Elgyengültem a karjaiban, majd összeestem és rohantam haza hidegzuhanyt venni. Ezek után még meglátogatott, talán kétszer. A munkában kedves volt, viccelődtünk, nevetgéltünk. Néha csak elviharzott mellettem és közölte éppen hová indul és hogy visszajön-e.

Csak annyit tudok, hogy elmúlt. Elmentem egy hétre nyaralni vidékre, feltöltődni, már azt sem tudtam, hogy ki, vagy mi vagyok, pihennem kellett. Kikapcsoltam a telefonomat is. Nyugtatók, kávék sok cigi és alvás után (persze azért horgásztunk és strandoltunk is) hazaérkeztünk, küldtem egy üzenetet neki, hogy itthon vagyunk. Nem igazán érdekelte. Nem hívtam fel, tudtam, hogy nem fogja felvenni a telefont. Madarak csiripelték, hogy van valakije. Rákérdeztem (üzenetben persze), nem tagadta, nem bólintott rá, nem írt rá semmit. Próbálkoztam, mint az őrültek, hívtam kicsörgött, üzentem nem jött válasz, vagy ha igen akkor terelés.

Visszatértem dolgozni, most is éppen azt kellene tennem, de képtelen vagyok. Nem láttam a héten, csak egyszer, pont elég volt. Majd kiszakadt a szívem, úgy dobogott és fájt, édesen fájt. Szerelmes vagyok, először az életemben, felnőtt fejjel és szenvedek és leborulnék elé, ha tudnám, hogy lenne értelme. Nincs tanúság.

Nem vettünk gumit, nem voltunk Tesco-ban és már nem is leszünk. Bár eltudnám felejteni, bár képes lennék elszakadni, anélkül, hogy fel kellene mondani a munkámat. De képtelen vagyok és leszek.

Köszönöm, hogy „meghallgattatok”.