Sok coachsurferes szállt meg nálunk. Általában tavaszi szünetet töltő erasmus diákok voltak, fiúk- lányok vegyesen.

A történet ugyan nem velem, hanem egyik közeli barátommal esett meg, vagyis inkább a közeli barátom csajával, mert itt a lány volt a szenvedőbb alany. Eddig csak b kategóriás romkomokban vagy kertévék sajátgyártású szappanoperáiban láttam hasonló dolgokat (meg persze a szakítós blogon), így gondoltam megosztom veletek is, derüljetek vagy háborodjatok fel. Szóval a srác S. lakótársam volt pár éve, akkor kezdett el dolgozni. Az iskola utolsó hónapjai megviselték, és eléggé padlón volt. Ennek akkor senki nem tulajdonított nagy jelentőséget, mindenkivel előfordul, hogy kimerül kicsit és inkább otthon marad, mint léhaságokkal múlatja az időt bárokban. Úgy tartottuk mi is meg ő is magáról, hogy egy kiadós dugáson kívül a szerelem hiányzik neki – a srác igazi hősszerelmes típus – mivel kedvenc szórakozóhelyinek lányfelhozatalán kevésbé érzelmes módon már túl volt. Szóval a fiú ült otthon és kesereg, mert nincs barátnője, azon hogy nem talál magának csajt…micsoda ördögi kör. Eljött a tavasz, és hősünk S. előtt – aki ugyan valóban sokat dolgozott, de szabadidejében a sarki hamburgeresnél nem jutott messzebb – egy új világ tárult fel. A lányok házhoz jöttek. Nem telefonon rendelt kurvát, nem is az internetes társkeresőket felfedezve fél-pszichopata módon első randira kis szutykos konyhánkba hívta a lányokat, hanem sok coachsurferes szállt meg nálunk. (Közösségi oldal, ahol alkalmi szállást/idegenvezetőt találhatsz Európa városaiban ingyen és biztonságosan). Általában tavaszi szünetet töltő erasmus diákok voltak, fiúk- lányok vegyesen. Néha négyen-öten is egyszerre, a nyaraló, hazalátogató lakótársaink szobáiban, kanapén, matracokon aludtak össze-vissza. Nappal várost néztek, esténként sokszor együtt sörözgettünk. Így S.nek nem is kellett messzebb mennie a konyhánál, hogy lányt találjon. Ráadásul nem is az unalmas helyi bigék voltak, hanem néha egzotikus, sokszor amerikai vagány csajok, akik az európai vízumuk heteit használják ki utazgatásra. Egy hónap kísérletezgetés után S. találkozott álmai szerelmével M. amerikai lánnyal. Pár napot tölt csak nálunk a társaság, de a szerelem a második nap után már kiteljesedett és rózsaszín pillangók hadaként lengte körül a srácot és állítólag a lányt is. A lány elment, vissza Amerikába. S. lelkesedése napok múlva sem lohadt, izgatottan újságolta egyik jóbarátjának – Találkoztam az igazival! A világ legszebb lányával! – mire a földhözragadt jóbarát csak annyit kérdezett – Ehhh már megint? Mi barátok örültünk, végre S. talán visszatalál önmagához, az elnyújtott hamburger-sör -porno diéta nem tesz jót senkinek hosszútávon. Azért aggódunk is picit, mivel azelőtt egy olasz lányba volt szerelmes, és úgy tervezgette hátralévő életüket, hogy a lány fél éven át szinte egy levelére sem válaszolt max csak annyit, hogy „haggyáááámá!!!”. De az aggodalom eloszlott, amikor láttuk, hogy a közösségi oldalon S. „szíve hercegnőjének” falára írt üzenetre a lány megválaszolta; igen ő is szívesen sétálna vele a holdfényben szívük ösvényein. Megtalálták egymást, hurrá. Az elkövetkező hónapokban skype, levelek tömkelege, S. is jobb kedvében volt, csak gyakorlásképp meghajtott még pár lányt, de a szíve már csak M.ért dobogott. M. ősszel ideutazott, hogy két hónapot Európában tölthessen, pontosabban S. szobájában. Jobb is, ha ki is jöttek, és egymás szájából is kimásztak a csaj csak keblét égető szerelemről tudott beszélni, de arról legalább hosszan és részletesen. Lejárt a két hónappal együtt a vízum is, együtt utaznak vissza Amerikába a karácsonyt és az újévet ünnepelni. S. boldog, mindig is Amerikába akart költözni, már csak azért is mert az a hamburger hazája, és elképesztő variációban árulnak mogyorós csokikat a helyi wal-martban. Aztán még egy kör, a lány jött ismét pár hétre. Felmerül, hogy ez így nem tartható, marad a házasság. Szigorúan a papírokért mondogatta S., ez a legegyszerűbb. Valóban az, előfordult már ilyen. Szóval házasság Amerikában. S. egyre csak halogatta a kiutazást, aztán többször (állítólag) megvette a jegyet, de mégsem ment. Párszor eltűnt néhány napra, aztán hétre (telefon kikapcsolva, letagadtatja magát otthon, munkahelyen), aggódtunk, lehet mégsem csak a szerelem hiányzott neki. Majd egyszer hónapok multán S.-nek tényleg megy a gépe, mondta is mindenkinek, rákövetkező nap van az esküvő. Az esküvő napján M. tömören rám köszönt chaten: S. nem ment el az esküvőjére. Kellemetlen. Elmondta S. már napokkal azelőtt eltűnt megint, senki sem találja, a repülővel sem érkezett meg, talán nem is volt olyan járat. Én sem beszéltem vele már régebb óta, elköltöztünk már mind a lakásból én a városból is. Próbáltam nyugtatni M-et, biztos közbejött valami, hívni fog. Végülis nem annyira nagy dolog, biztos lehet gyorsan új időpontot kérni majd a megfelelő bürokratikus szervnél. Kiderült igenis nagy dolog, mert a csajnak volt fehér ruhája fátyollal, esküvői tortája, összetrombitált rokonsága, kibérelt bálterme. Csupa olyan dolog, ami egy „csak a papírokért” esküvőkön ritkán szokott előfordulni. Kínos. Gyorsan én is körbekérdeztem. Megtutam, látták egy másik városban munkát és lakást is keresni az ottani haverok. Mások úgy vélekedtek, már Ruandában bujkál önkéntesként. Szerintem a szobájában ült, sört ivott, és próbált nem gondolni erre az egészre, majdcsak elmúlik. Nincs mit tenni, várunk. Pár hét után S.-t előszedték valahonnan, meggyőzték, menjen ki a csajhoz, hozza rendbe még jegyet is vettek neki, lehet tényleg csak a szerelem hiányzik neki. S. el is megy két hétre, minden szép és jó megint. M. jön majd februárban, és M. jön is meg az esküvői meghívó is. A meghívón az egyik idézet így szól „ez egy fiatal kedves pár története, akik nem akartak soha semmi mást, csak összeházasodni” ezt szerintem S. azért vitatja, mert csak a vízumért, praktikus okokból, ismételgeti nekem telefonon. Elmentem az esküvőre, már csak azért is, mert egy ennyire potenciálisan botrányos esküvőt nem lehetett kihagyni. Vártuk is, hogy a csaj vietnámi veterán apja – aki úgy néz ki, mint egy texas ranger, Chuck Norris kebelbarátja – majd a vámon valahogy átcsempészett sörétes puskával lövöldöz a mezőkön át rohanó vőlegény után. Nem történt ilyen, már csak azért sem, mert a srác családjának a falujában rendezték az esküvőt, hátha a nagynénik előtt nem lép meg a fiú. Szóval a történet igazából happyenddel végződik. Az esküvő is jó volt, S. is komolyan vette, nem felemás zokniban jött. És hiába nézték furcsán a srác rokonai, akik úgy tudták „nem igazi esküvő” ez, a szerelem halhatatlan erejéről ömlengve tósztot mondó, könnyező amcsi rokonságot – legalább már tudható honnan örökölte M. a giccsre való hajlamot. És S. hiába vesztette el kétszer – egyszer a franciasalátában – a jegygyűrűjét a fogadás alatt, a szerelem ugye mindent legyőz. üdv r.