A rasztafiú megszívta, és mi hangosan nevetünk. Tanuljuk meg, személyiségünket akkor sem szabad feladni, ha kurva nagy csimbókokból áll a hajunk, rágcsálók élőhelye és hiszünk Bob Marley feltámadásában.

 

Egyszer régen volt egy fiú, aki szeretett volna velem járni. Nekem a legkevésbé sem volt ehhez kedvem, de éppen abban a korszakomban voltam, mikor az ember lánya oroszlánkörmeit próbálgatja a pasikon, tehát nem fojtottam el azonnal és egyértelműen a dolgot. De mem is történt semmi, csak baráti találkozókon beszélgettünk a félhomályos sarokban. Aztán következő alkalommal nekem szegezte a kérdést, hogy mi lenne, ha járnánk.

Biztos várható volt, de én naív voltam és gyakorlatlan, így hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Csak az jutott eszembe, hogy azt mondjam, ne haragudj, nem tetszik a raszta hajad. Mivel korábban elmondta, hogy két éve növeszti, etetgeti, meg amit egy ilyen hajjal szoktak, és nagyon büszke rá, azt gondoltam a haja csak fontosabb mint én.

A következő bulira rövidre nyírt hajjal jött. És akkor meg kellett neki mondanom, hogy így se kell... Nem kívánom senkinek, azóta is kísért a dolog, pedig eltelt majdnem 20 év.