Megismerkedtem egy nagyon helyes lánnyal, szép volt, jó fej, úgyhogy tényleg úgy tűnt még valami jó is kisülhet a dologból és nem csak futó kapcsolat lesz, mint a többi csajjal. Teltek a hetek és tényleg jól alakultak a dolgok, bár volt egy-két bökkenő. Ahogy egyre jobban megismertem a lányt és egyre több dolog derült ki róla, kezdtek nem összevágni a történetek: elmesélte, hogy mivel foglalkoznak a szülei és beugrott, hogy a megismekedésünk elején valami tök mást mesélt. Mondott valamit a testvérétől, aztán tök véletlenül az ellenkezője derült ki róla. Nem találkoztunk és megkérdeztem mit csinált, amíg nem voltunk együtt, elmondott egy történetet, majd lebukott és kiderült, teljesen máshol volt és mást csinált, mint amit nekem mondott. Nem értettem, hogy mik ezek az állandó félrebeszélések meg hazugságok, már tényleg kezdett ijesztő méreteket ölteni a dolog, és lassan már azt se hittem el, amit kérdezett.

Kederült: a csaj Münchausen-szindrómában szenved, kényszeres hazudozó szegény. Mindenképp beszélni akartam vele, hogy tisztázzuk a dolgokat és továbblépjünk, de egyszerűen eltűnt. A telefont nem vette fel, sms-re nem reagaált. Eléggé kétségbe estem...

Pár napra rá kórházba kerültem, súlyos vakbélműtéttel, azt hittem meghalok, tényleg nagyon rosszul voltam. Egyik nap arra eszméltem, hogy az ágyamnál áll és könnyekkel a szemében néz rám. Én csak egy sziát tudtam rebegni, és nagyon hálás meg boldog voltam, hogy valahogy megtudta, hol fekszem és eljött. Gyönyörű pillanat volt, lehajolt hozzám és megcsókolt és azt mondta, "szeretlek", majd elővett egy könyvet, átadta és távozott. A döbbenettől szóhoz se jutottam, még köszönni is elfelejtettem. Aztán megnéztem a könyvet és végképp semmit se értettem: Németh László Iszony című regénye volt.

Többet nem hallottam felőle, pontosabban igen: egyik borzalmas celebünk szakítós botrányában tűnt fel a neve, na az is megérne egy misét, de azt már nem írhatod meg.