Két éven át húzódó, kis híján házasságba torkolló történetet kaptunk, ahol minden nagyon szépen és jól indult, de hát a gonosz, bűnökkel teli főváros még arra is képes, hogy szerelmeket tegyen tönkre, és mosolygós menyasszonyokból házisárkányt varázsoljon.

Sziasztok, nem olyan régen akadtam rá a blogra. Sajnos, vagy nem sajnos nekem is van ide illő történetem. Nem karácsonyi, de tanulságos…

A fájdalmasabb. 26 évesen megismerkedtem egy 24 éves sváb lánnyal. Fantasztikus volt, hogy mennyire egy húron pendültünk. A sok beszélgetésből kiderült, hogy a szüleink között is sok hasonlóság van. A lány pont úgy nézett ki, ahogy az álomnőt már évekkel ezelőtt elképzeltem. Magas, vékony, sportos… és elfogadott a hibáimmal.

Egy bökkenő volt, én Budapesten éltem, ő meg Tatabánya mellett. De ez is átvészelhető volt, háztól házig vonattal két óra, autóval 3/4. A egyébként lány Budapestre járt dolgozni. Kis idő után én Törökbálinton kaptam munkát :) Tehát előállt az a helyzet, hogy én hozzájuk, ő meg az én lakásomhoz dolgozott közel. Megoldottuk a találkozókat 2-3-4 alkalom hetente, kapcsolatunk végéig napi egy-két hosszabb telefon. Kicsit rosszul esett, mikor utolsó pillanatban lemondott egy-egy randevút, de tényleg nem fordult elő sűrűn. Tetszett a határozottsága, talpraesettsége és hogy akkoriban mindent meg tudtunk beszélni, mint két egyenrangú fél. Mindig ilyenről álmodtam. Aztán jóba lettem haverjaival, ő is az enyéimmel. Sőt, kölcsönösen bírtuk egymás szüleit is! Kétszer még volt is szülőknek ismerkedő ebéd. Barátaim ámultak, hogy tudtam egy ilyen nőt megtartani… Itt már kezdett gyanús lenni, hogy VALAMINEK KI KELL DERÜLNIE! :) Túl szép minden. Volt két apró jel: se szó, se beszéd egyik alkalommal hirtelen kedvetlen lett. Nagyon nehezen tudtam kihúzni belőle, mi a baja. Elárulta végül: Tatán kapott egy állás lehetőséget és mi lesz vele, ha ilyen messze kerülünk egymástól? Interjún kiderült, mégsem olyan jó az állás, nem vállalja. És megkönnyebbült. Másik apró jel: lementünk szüleimhez Siófokra a nyaralónkban. Este elmentünk kettesben sétálni, megint kedvetlen lett. Újabb tíz perced rimánkodás, kibökte és pesti vagyok, tehát biztosan nem szeretnék vidéken élni. Átöleltem, megnyugtattam, hogy ez marhaság, most is külvárosban, kertes házban lakom, az meg teljesen mindegy, ha vki a XI. kerületben, vagy Törökbálinton lakik. Úgy éreztem maximálisan sikerült megnyugtatnom!

Eleinte nem furcsálltam, hogy egy 25 körüli nő még otthon lakik a nagy emeletes, kertes házban. Egyedüli gyerek volt, benyeltem, hogy szeret otthon is lenni. Főleg azután, hogy ideológiát gyártottam. Tulajdonképpen sokszor ő jön hozzám, de igazából tőlük nekem is kényelmesebb bejönni Törökbálintra dolgozni. Közben egyre többet beszéltünk a jövőről, igen tartós a dolog kettőnk között, mennyire jó együtt; gyerekek, házasság, közös lakás. Közben egyre többször fakadt ki Budapestre, mennyire nem tud itt élni. Megjegyzem, sose nem is erőltettem igazán, de előtte mondogattam, költözzön már hozzám (tulajdonképpen ciki, ha vki otthon lakik 26 évesen, pedig együtt élhetne szerelmével (?) ). Néha azonban fikázott (főleg, mikor megjött a vörös mikulás), hogy nem látom meg a munkát ház körül (ez szinte kizárólag akkor volt, amikor az ő szülei házában voltunk). Ez kicsit bántott, mert nem igaz - csak annyira nem voltam szaki-maki, mint apja -, másrészt én örökké vendég leszek abban a házban, de bármiben segítettem, csak nem önállósítottam magam. Végül mindig meg tudtuk beszélni, elnézést is kért.

Úgy megismerkedésünk után egy évvel gyorsultak fel az események. Szomszéd sváb faluban volt nagymamája öreg vályogháza (mintegy 100 éves), amit csak a lány kedvéért nem adtak el a szülők. Ebben a házban ő látott fantáziát! Először hanyatt estem az ötlettől, mint építőiparban dolgozó, nem építészmérnök jómunkásember. Kis rálátásom volt a témára, de azért nem teljes.

Lehet, hogy itt követtem el az első hibát, mert nem ugattam le. Habár igazából ma sem tenném. Egyrészt szüleimnél tökéletesen működik, hogy mindent megbeszélnek, együtt döntenek és mi esetünkben is működött a dolog minden más kérdésben, másrészt vannak kérdések, amiket önállóan kell belátnunk, hogy 30 évig ne dörgöljük a másik orra alá: „bezzeg miattad”. Lényegében abban maradtunk, tavasszal ismerős megnézi a házat, mennyi összegből lehet bármit is kezdeni vele. Itt már meséltem, hogy ez megnehezíti életünket: hitel, egy autó helyett kettő kell, egyik nagyszülői pár riaszthatatlan távolságban (ekkor kezdtem Törökbálintot reklámozni, mert az nagyszülőktől félút, munkahelyeink közel vannak; igaz „botrányosan szar” a helyzet, mert „csak” sorházunk lett volna max.). Ezt még azzal zártuk le, hogy olyan helyre nem megyünk lakni, amit egyik fél sem akar.

És én még mindig szerelmes voltam. Nagyon. Észre sem vettem a többi lányt körülöttem. Utána következő időszak csodás volt. Kicsit beszéltünk a házról, elmondta, hogy velem szeretne élni, és ott ahol mind a kettőnknek jó. Én néha érveltem, mi a jó nekünk szerintem (T.bálint), látszólag elfogadta. Egyre többet beszéltünk a gyerekekről, milyen jó lenne a három, jöttek a névötletek. Összefoglalva: minden szép volt, néha voltak furcsaságok: nagyon szeretett otthon lenni, otthoni környezet, házkörüli munka, nagycsalád, beteg apuka. Elmaradt néha az én családi és az én baráti programjaimról. De elfogadtam, mert imponált, hogy próbált „kárpótolni”.

Ekkor ment ki Amerikába a rokonokhoz másodszor (mióta ismertem). Furcsa volt mindig is külföldi útjánál ritkán jelentkezett SMS-ben, de a szüleinek is. Második amerikai útnál fura volt, hogy lóf@szt sem kaptam, miközben anyukája, egyes barátnői igen… (sőt első útnál is meg lettem ajándékozva). Tehát semmi sem mutatta, hogy gondolt volna rám. De ekkor már megvolt a lánykérő-gyűrű. Náluk voltam, mikor hazaérkezett. Véletlenül meghallottam, mikor mutatta anyukájának, mit hozott sajátmagának kintről. Egy gyűrűt, ha már itthon nem kap! Itt tudtam célegyenesben vagyok.

Kinéztem egy „lehetetlen” napot 2006 tavaszán, egy csütörtököt, hogy akkor mindenképpen találkoznunk kell. Egy hétig mondtam, hogy csütörtökön mindenképpen találkozó! Szegény nem értette, mi van. Kérdezgetett engem, barátnői kupaktanács összeült, én meg csak mosolyogtam. Ott találkoztunk, ahol először. Szerencsére barátnőhöz még fel kellett menni, ahol már muszáj volt elvonulni a kishelységbe, mert a hígfosás jött rám az izgalomtól :) Innen mintegy 3 átszállással a Várba mentünk, persze hideg volt és esett. Rövidre fogva: esti, pesti látképpel a hátam mögött megkértem a kezét. Azonnal igent mondott, nyakamba borult – csupa csöpögős romantikus filmben látni ilyet. Másfél év járás után elérkezettnek láttam az időt. Boldog telefonálás, majd vacsora… másnapi munka is csodás volt, mindenki gratulált, életem legszebb napja volt!

Úgy terveztük 2007 nyarán egybekelünk. Haveri körben miénk lett volna a második esküvő, abban az évben rajtunk kívül még két barátom nősült. Elkezdtük összeállítani a vendéglistát, jöttek volna Németországból, az USA-ból, szóval kb. 150 fő. Nagy esküvő lett volna. Kinéztük a helyet, lassan-lassan a pappal is beszélni akartunk.

Következő 2 hónap megint csodás volt. Újra közös nevezőre jutottunk, ott élünk, ahol mind a ketten jól érezzük magunkat. El kezdtem nézegetni házakat, lakásokat. És bizony egyik sem volt jó. Neki mindenképpen az a falu, az a ház kell. Ő csak ott tud gyereket szülni, nevelni, máshol becsavarodik. Nem hittem el, hogy van ilyen érv! Nem egyszer volt, hogy hamarabb értem haza hozzájuk, mint a menyasszony… ilyenkor hosszabn beszéltem szüleivel, aminek végkicsengése az volt: ne haragudjak, ők már nem tudnak mit csinálni, szerintük is az én verzióm a jobb. Az én kedves, mosolygós menyasszonyomból ilyen hirtelen lett házisárkány? Mi lesz később? Budapest piros határvonalán belüli részek bűnös, lakhatatlan helyeknek minősültek. Törökbálint is. Tulajdonképpen bármi, amit mondtam. Csak az a nyüves vályogház. Egyre keményebben érvelt, egyre hisztisebb lett. Nem ismertem rá… Mondom: mindenképpen nézzék meg a házat, derüljön már ki, mennyire járhatatlan út! Itt még hittem benne, ha egy nálam nagyobb szaktekintély megnézi, akkor neki hisz (nem is foglalkoztam, hogy ezek után mi lesz, ha összeházasodunk és utána nekem nem fog hinni semmiben?). Kijött az összeg nagy nehezen, hetek múlva, mintegy 10-15 millióból kijön (én lakásom maradjon, ne adjuk el, erősködött). Itt hanyatt estem újra. Közben meg tessék-lássék rendbe tettük azt a kertet, hátha. De én egyre kedvetlenebb lettem, ő meg egyre idegesebb. Ekkor hirtelen igazán nem is voltam férfi neki, hiszen kemény mindennapi kenyérkereső (és nem találós) munka után nem volt hajjj de nagy kedvem még 4-5 órát a kertet túrni, vagy hétvége mindkét napján lomokat kidobálni, amit a sváb gyűjtőszenvedély csak átvitt a másik fészerbe :) Bármivel jöttem elő, mint a süketek párbeszéde, hiszti, vita. Mivel én vagyok a bunkó, hiszen bevállaltam az építkezést, ne faroljak már ki (gondolta ő, hogy minden árkalkuláció nélkül én igent mondok – igen PONTOSAN így csináljuk nagyban is a cégnél). Kezelhetetlen lett a helyzet. Ép ésszel érvelni nem lehetett, csak vita.

Mikor nem jött elő a téma, minden csodás volt. A sok-sok vita után, nyár vége felé közeledve én már halott dolognak éreztem az egész kapcsolatot, de nagyon jó volt vele, nem bírtam elhagyni. Végül furcsa módszert választottam: lélekben felkészültem a szakításra (próbáltam körbenézni a „húspiacon”, de igazából nem érdekelt senki), de kiélveztem minden utolsó percet. Szeptember végén voltunk azon a bizonyos baráti körömből az első esküvőn, ott mindenki minket, ill. főleg őt kérdezte az esküvőnkről, ő meg nagy lelkesen válaszolt. Két héttel később jött meg az a bizonyos ár: min. 10, de inkább 15 millió. Na itt mondtam egy határozott nemet. És jöttem újabb alternatívával, ami persze nem volt jó. Szerinte fel kellett volna venni kb. 8 millió személyi hitelt… igaz abba nem gondolt bele, hogy 2-3 gyerekkel egy fizetésből mire jutunk. Meg mi lesz a később beteg szüleimmel.

Ekkor gondoltam úgy, nekem 2-3 hónap szünet kellene, de megelőzött, szakítani akart. Ami határtalan megkönnyebbüléssel járt, de fájt. Első két hónap nélküle nagyon boldog volt. Rendszeresen email-eztünk, beszéltünk, de semmi eredménye, maradt olyan konok, fafejű, mint előtte. Idén január elején kezdett pokolian hiányozni, hiányzott az az érzés, amit eddig csak vele éltem meg. De a problémák kurvára nem hiányoztak, átgondoltam azokat újra és ezzel tudtam megnyugtatni magam. De újabb 3-4 hónap múlva végleg lecsendesedett. Jó lett volna egyszer-kétszer beszélni vele, de maximálisan elzárkózott tőlem. Szerintem még meg van sértődve rám.

Időközben, utánam 4 hónappal összejött egy sráccal. Egy haverom ismeri az „utódot”. Állítólag ne sajnáljam… mindenesetre a külváros helyett, most elfogadható a belváros :)

Lényeg a lényeg: nagyon fontos a kompromisszumkészség két ember között, továbbá el kell fogadni, nincs tökéletes ember és egy párkapcsolat a kölcsönös lemondások sorozata.

Ma már nem sajnálom az egészet. Sőt inkább kidobott két évnek minősül az egész, előbb is lehetettem volna keményebb. Bár akkor még túl szerelmes voltam, nem lett volna erőm hozzá. Mindenesetre nem egy felemelő érzés a célegyenesben kikapni… Gondolhatjátok, milyen jó érzés volt az utánunk lévő esküvőkön megjelenni nélküle… Őszintén kíváncsi vagyok a reakciókra.