Sűrű, fájdalommal átszőtt történet következik, amelyben ötödszörre döntenek úgy a felek, hogy elválnak. Már ha elválnak. Ha jól számolom, ma este (080128) találkoznak, hogy megbeszéljék, hogyan tovább? Kommentelésre fel: maradjon a lány az egészséges, de kőszívű svéddel, vagy...vagy mi legyen?

(expat a wikin)

sziasztok,
 

 
 
Én is megírom a sztorimat – egyrészt azért, mert a fiatalabbaknak tanulságos lehet, hogy az ember harminchoz közelebb sem lesz okosabb (sőt, sőt), másrészt meg a külföldi sztorikat is tudom gyarapítani, expatokról asszem még úgysem esett szó. Kétéves bolyongás a kulturális különbségek labirintusában, vagy egy hülye csajt már megint agyonszívattak? Máig nem jöttem rá, lányszív, fiúszopat. Egy tök szimpla bulin ismerkedtünk meg, és mivel én – talán hajlott korom okán? – teszek azokra a babonákra, hogy nem szabad első randin csókolózni, én örömmel vetettem bele magam a többórás beszélgetéssel tarkított többórás veszett csókolózásba, végre nem hülye bölcsész csevej, világmegváltó diskurzus. (Szar szex után cigivel a kézben a történetírás fordulatáról dumálni, higgyétek el.) Gyönyörű randik hetenként egyszer, a srác svéd némi magyar kötődéssel, tervei szerint (valamennyire végleg) letelepedett nálunk, dolgozik, töri a magyart, de bájosan. (Csapda, vigyázzatok: „a hajad? azt én kolcoltam össze") A kulturális különbségek már az első hónapban kibuktak, kezdve azon, hogy a skandináv lányok hogyan ápolják fanszőrzetüket, a magyar lányok meg hogyan nem (okuljunk, lányok), és, hogy a skandináv, kurvára független csajok hogyan nem várják el a fiúktól, hogy azok többször találkozzanak velük heti egynél, egészen odáig, hogy a rozskenyér mennyivel egészségesebb, és a magyarok miért esznek reggelire péksüteményt!!!. Azt hiszitek, viccelek, de kétéves történetünk alatt többször beszéltünk az étkezőasztalánál arról, hogy hogyan kellene nekem egészségesen táplálkoznom, mint például filmekről. Első szakításunk akkor volt, amikor beköszöntött a focivébé, és ő a haverokkal nézte a meccseket, értsd ezen, hogy velem nem találkozott, mert ő önálló, szuverén lény, azt csinál, amit akar (harmadik hónap), második, amikor rájöttem, hogy nem jó olyannal lenni, akinél az egyik legfontosabb személyiségjegynek számít, hogy milyen kenyeret eszik az ember (fél év), harmadik, amikor azt mondta, hogy akkor költözhetünk össze, hogyha én heti háromszor elmegyek tornázni vagy futni (egy év), negyedik, amikor egy hétre elment nyaralni egy haverjával, noha tudta, hogy én is el szeretnék, csak a munka miatt az az egy hét nem volt jó (másfél év). Most tartunk az ötödiknél (két év). Közben persze történtek dolgok, leszoktam a cigiről, jártunk párterapeutához, sírtunk együtt, és újra és újra úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk megint, mert szeretjük egymást. Rájöttem, hogy a svédem nagyon sérült ember, akinek iszonyú nehézségeket okoz felvállalni egy kötődést, mert élete arról szólt, hogy félévenként más európai fővárosban lakott, belérögzült, hogy csak magára számíthat, ezért mást akkor sem vesz figyelembe, ha már számíthatna rá. (Egyke, a szülei pedig nagyon idős emberek, akik erőszakosan próbálták mindig ráerőltetni az akaratukat. Többek között előlük menekült más országba. Ne szüljetek későn, csapda.) Én iszonyatosan igyekeztem kiépíteni benne a bizalmat egy normális párkapcsolat iránt, belopóztam a lakásába (egy év után adott kulcsot) mialatt külföldön volt, hogy kitakarítsam, kidíszítsem a lakását, felolvastam neki A kis herceg-ből (nem tud magyarul olvasni), főztem, sütöttem, masszíroztam, meghallgattam, tanácsot adtam, ápoltam a barátai lelkét is (család helyett család számára), csinos voltam, irigykedtek, szóval én voltam a tiptop kis tökéletes barátnő, leszámítva azt, hogy kb. kéthavonként kitört belőlem, hogy basszus, hiába teszek meg minden tőlem telhetőt, mégsem változik nagyon semmi, még mindig egyedül megy nyaralni (én nem tudom nagyon fizetni azokat a költséges utakat, amiket egy expat tud, vigyázzatok, ez is csapda), még mindig nem szól, ha találkozik a (most már közös) barátainkkal, hogy jöjjek én is, még mindig nem szereti az én barátaimat, még mindig nem akar tartozni a családomhoz (nem akar jönni, ha találkozunk), még mindig megy a haverokkal csajozni („én csak segítek nekik, wing-man vagyok, tudod"), és még mindig tud olyanokat mondani, hogy ha sok süteményt eszem (a mamája süteményét!), akkor ne csodálkozzak, hogyha nem szexelünk, mert korreláció van a sütemény és a kívánatosság között. (Újabban a reggeli tejeskávéval is baj van... nem egészséges.) A kitöréseim a szemében hisztik voltak, majd „érzelmi zsarolások" (persze nem tudja kimondani, lesz belőle érzéki zsarolás, tarolás, minden), amiktől ő mindig „megijed", és ez éppen elég, hogy megint három lépésre eltávolodjon. Sejtem, hogy az expatokban rengeteg defekt van, félnek, hogy a lányok csak a pénzükért akarják őket, közel nem akarnak kerülni, mert lételemük a lebegés, többnyire a Jamben karaokéznak, a Romkertbe járnak, és a Menzában étkeznek, meghívni csak akkor hívnak meg, ha dugni akarnak, ha barátnőjük vagy, akkor légy elég független, hogy magadnak fizetsz. A legjobb, ha két külön lakásban éltek, két külön világ, még az ágy sem közös, nem hogy a párna. Reszkess, ha szerelmes leszel valamelyikbe, és vidám, harmonikus kapcsolatot szeretnél, kirándulással, családi társasjátékozással, te vagy a hülye, ha elképzelsz egy édes közös szőke kisfiút a nyakában ülve. 37 éves korukig maradnak ezek a típusú fiúk kamaszok, akik azt hiszik, ők az élet császárai, és nem kell alkalmazkodni, mert kit érdekel a magány, amikor mindig lesznek szörfös haverok, pókeres kollégák, mojitós bulik. A buli jó dolog egy ideig, de ő 31, én 27. A dolog csattanója, hogy ez az életfelfogás nem a magyar honba szakadt külföldiek sajátja, praxisomban mintha én csak ilyen pasikkal találkoztam volna, biztos a kötődés-képtelen generáció az enyém. De azért egyezzünk meg, a Magyarországon dolgozó svédeknél a helyzet rosszabb. Most szakítottam egy hete, ésszerű megfontolásból, megy az idő, bocs, fiúk, de a csajoknak harminc felé nincs idejük zsákutcában tökölni évekig, vagy akarod, vagy nem. Szépen elmagyaráztam, logikus rendbe szedtem az érveimet, mintha prezentációt tartottam volna, most is beleborzongok, fúj, de nem akartam dühből szakítani. Ő csak azt mondta, hogy két éve ismerem, vagy így szeretem, vagy sehogy. Köszi, aha. Hát most itt ülök, dohányzom, írom ezt, hátha könnyebb lesz, hátha majd írtok valamit, és tudom látni magamat kívülről, mert két nap múlva találkozom a svédemmel, és nem akarom csorgó könnyekkel, könyörgő hangon megint azt mondani, jó, próbáljuk meg megint, tudva, hogy nem fog változni semmi. NIncs rosszabb, mint a hosszan elnyúló, szenvedős szakítás, annál már az is jobb, ha rajtakapod valakivel. Könnyebb utálni. Így meg: mi lenne, ha megváltozna...ha rájönne... ha megértené stb.