Én hiszek a holtomiglan, holtodiglan tündérmesében, úgyhogy legjobban mindig a tönkrement házasságok szomorítanak el. A válás egyáltalán szakításnak számít még?

 

Én 17 voltam, Szilvi 16, egy közös ismerősünk hozott össze egy egészen szimpla bulin, mivel ő akkor odavolt értem (nagyképűen hangzik, igen) de nem mert kezdeni, én meg nem tudtam kiről van szó, és ha tudom se biztos hogy mertem volna kezdeni akkoriban J Visszagondolva elég romantikus lehetett: szünetekben kerestük egymást (folyosón smárolásért kaptam nyíltszíni osztályfőnöki megrovást, kemény idők voltak), száz kilóméteres távolság ellenére a hétvégeket igyekeztünk közösen eltölteni. Akkor úgy tünt, olyan emblematikus figurái voltunk a középiskolának, annyira mintaszerűen ment minden, hogy többnyire el sem akarják hinni hogy mostanra vége lett.

Ami számomra különös volt: a családja. A nevelőapja nem volt egészen normális, Szilvi nem is tekintette soha családtagnak (valahogy mindig az apa nélük, csonka családban felnövő lányok találtak meg…), és hát a bátyjai is egészen zűrösek voltak. Nem ment könnyen az ágyban sem vele: nem elég hogy kezdő voltam (most az röhögjön, akinek elsőre úgy ment mint századjára J ) de ő korábban elég rendhagyó módon, kellemetlen emlékkel társítva veszítette el azt a bizonyost és nagyon sok türelemmel és szeretettel lehetett csak kellemessé tenni számára a dolgot…

Én elkerültem Budapestre egyetemre, neki még hátra volt az érettségi, és hát ment a szokásos szöveg: „biztosan találsz majd valakit, valaki majd rád pályázik, eszedbe se fogok jutni” stb. De valahogy nem volt kedvem ilyesmihez. Tudtam hogy szüksége van rám és úgy gondoltam, ha már ilyen ajándékot kaptam az élettől, akkor nem illik eljátszani az esélyt. Jó érzés tudni, hogy valakinek fontos vagy, valaki vár rád, és kizárólag csak rád. Lehet ezt önzésnek nevezni, birtoklási vágynak, kispolgári ódivatú és avittas berögzült csökevénynek, de akkor is jó volt. Ma már lehet másképp csinálnám, de utólag okosnak lenni könnyű.

Negyedévben összeköltöztünk Pesten, alig vártuk és örültünk a garzonnak mintha fél Portugália a miénk lett volna. Persze nem ment könnyen, valahogy meglepődött, hogy együtt lakva valakivel mennyire más oldalát ismeri meg – jelen esetben az enyémet. Kisebb zűrökkel átvészeltük, szépen haladt az „együtt élünk” projekt: Szilvi dolgozott, én egyetemre jártam és mellette dolgoztam. Hirtelen ötlettől vezérelve egyik este feldobtam, mi lenne ha eljegyeznénk egymást. Másnap gyűrűvásárlás, hangulatos éttermi vacsora, mint a filmekben. Az egyetem után visszaköltöztünk a szülőkhöz közel Szombathelyre, ahol újabb közös albérlet, újabb munkahelyek vártak. Szinte természetesen jött, hogy összeházasodunk (lánykérés, második éttermi vacsora, stb.) mígnem kb. félidőben bedobta: ő nem is akarja ezt az egészet, és hagyjuk a francba. Érveltem, bizonygattam mennyire akarom és mennyire hányozna – utólag talán még giccsesen is hatna, ha visszanézném J

Veszély elhárítva, pár nap alatt átrágta magában és rájött hogy ő is ezt akarja – legalábbis akkor úgy tűnt, utolsó érvként pedig elhangzott, hogy „végülis el lehet válni, nem kötelező együtt élni, ha nem megy…”

Az esküvő meseszép volt: síró nagymamáktól a negyedik ugyanolyan étkészletig minden megvolt ami kötelező, plusz adott a következő 1-1,5 évre egy löketet a kapcsolatnak is. Ezután kezdődtek az igazi gondok: egyre megbízhatatlanabb lett, ha beszéltünk valamiről, sokszor az ellenkezőjét csinálta és elkezdte szórni a pénzt, pedig nem voltunk gazdagok, időközben lakást vetünk kezdő fizetésekre terhelt kölcsönből. Igazából sosem veszekedtünk, valahogy nem volt képes kimondani, ami bántotta, vagy amit szeretett volna. Nem csoda, a családjában erre nemigen volt alkalma. Csak valahogy lehetett érezni, hogy valami baja van, bár sose jött elő konkrétan semmivel. Ma se tudom min kaptunk össze, végül egyik este bedobta, hogy váljunk el, én pedig - sértett büszkeségből - nem akartam tovább folytatni.

Viszonylag hamar lement a válás, nem volt nagy felhajtás, meg tudtunk egyezni, de valahogy végig az az érzésem, akár telefonban, akár személyesen beszéltünk, hogy megbánta. A bírósági tárgyalás után alig egy hónapot kellett várnom, amikor valami mondvacsinált ürüggyel feljött, majd pár mondat után egyszerűen visszasírta magát. Nem adom utólag a macsót, nekem is hiányzott. Ha valaki ennyi éven keresztül a mindennapjaink részévé válik, attól elég nehéz függetlenedni. Újabb egy évet éltünk együtt, amit nem bánok, mert rengeteg jó volt benne, csak egy év múlva ugyanott folytatta, ahol a válás idején. Hazudozás, beteges költekezés stb. Végleg különköltöztünk, azóta mindenki él, ahogy neki tetszik.

Én például újra keresem az igazit J Ha minden igaz, akkor neki már van is valakije. Sok sikert.


Tanulságul csak egy közhelyre futja: bizalom, megértés, megbeszélni tudás, őszinteség nélkül nehéz bármilyen kapcsolatot hosszú távon működtetni. Valamint ne szégyeljünk tanulni. Különösen magunktól ne.