A szakítósblog szerkesztőségének vega fele egyébként se szereti a húsvétot, úgyhogy most másokat is jól elszomorítunk, hogy nem csak feltámadás meg nyuszi meg zabálás van ilyenkor, hanem betegség és szomorkodás is. A hosszan tartó, ám mégis egyoldalú szerelem a szigeten ért véget, de még a mai napig is rettenetesen fáj, pedig két éve volt.

Sziasztok!

Beteg vagyok, és különben is…A barátaim már nagyon unják hallgatni, tehát bedobom, közösbe.

Hosszú lesz, és szomorú. Nekem legalábbis az…Aztán lehet posztolni. Rendesen.

Öt plusz egy év volt, mindennel megspékelve úgy, ahogy kell. Gimnázium utolsó évében jöttünk össze, éppen érettségi előtt, én személy szerint úgy éreztem, hogy megtaláltam életem szerelmét, ha tetszik „a másik felemet”. Nem volt vele semmi baj, csak éppen annyi, hogy egy pillanatra sem érdekelte a kapcsolatunk, persze csak 18 évesek voltunk. Én mindent megtettem, hetente csak egyszer láttam, mert nem volt több ideje stb, ehhez képest ő kvázi „eltűrte”, hogy én kiteszem a szívemet a kirakatba, ő meg akkor nyúl érte, amikor akar. Persze hülye voltam, de olyan szerelmes, hogy nagyon…

Aztán valahol történhetett valami velem öt év után, mert egyszer csak azon vettem észre magam, hogy kimondom; nem jó ez így már. Jött egy nyár, amikor ő három hónapig nem keresett. Ok, korrektségből; egyszer, msn-en de nem igazán erőltette meg magát. Visszagondolva, én azt akartam, hogy kezét- lábát törje értem, hogy szeressen, úgy ahogy én szeretem őt. Nem tette, talán sértettségből, vagy dühből lefeküdtem mással. De könyörgöm! Öt év után három hónapig felém se nézett…Mire gondolhattam volna?Azt hittem így végeztük.

Aztán vége lett a nyárnak, én (állat) megkerestem, találkoztunk, láttam rajta, hogy nem érti, mi a baj. Elmondtam neki a másik srácot, bekattant, szakítottunk. Eltelt három hónap. Megint vissza hozzá. Nagyon kedves volt mindig, amikor megpróbáltam helyrehozni…

2007 szilveszterének közeledtével közöltem vele, hogy vagy most, vagy soha. Persze annyira hiteltelenné váltam már a sok szakítás után, hogy én se vettem volna be. Szilveszter napján megjelent; ültünk egymással szemben- ő megígérte, hogy megváltozik, én marha meg elhittem. Ismét eltűnt, most két hónapig bírtam, megkerestem, megpróbáltuk…megint. Megint nem jött össze. Tavaly májusban én tűntem el. Nem bírtam tovább, nem volt más, csak nem bírtam tovább. De nélküle sem, ígyhát volt még egy köröm, tavaly augusztusban. Nagyon akartam, nagyon szerettem. És közölte, hogy Neki van valaki más. Na, azt az érzést senkinek sem kívánnám.

Eljött a Sziget, és tényleg az utolsó felvonás… Mindketten dolgoztunk, ő a végén meglátogatott, elmentünk beszélgetni. Mondtam, hogy szeretem, mondta, h ő is. Meg mondott dolgokat, amivel nem tette könnyebbé; hogy csak engem venne el feleségül, és, hogy csak velem. Megkérdeztem, hogy mi van a másik lánnyal. Szemembe nézett, és azt mondta, „Kezdek beleszeretni”. Ha vannak az ember életében olyan pillanatok, amikor egyszerre vetne véget az életének fegyverrel, gyógyszerrel és kötéllel, biztos, ami biztos, az olyan volt. Akkor az én "méltóságom" (sátáni kacaj) se bírta tovább; közöltem vele, hogy ha most elküld, soha többet nem lát. Rácsesztem, elküldött. Az utolsó szavaim, hat év után ezek voltak hozzá; Te akartad, én eltűnök… aztán két hétig sírtam. Kitöröltem telefonból, wiw-ről, msn- ről, mindenhonnan. Volt néhány halvány próbálkozása, de nem hagytam.

És most az őszinte rész; a mai napig mindennél jobban szeretem, még most is, hogy tudom; együtt van azzal a lánnyal. 1000 féleképpen megpróbáltam elfelejteni, de nem megy. Minden reggel ő az első gondolat, és minden este ő az utolsó. De megkért rá, hogy hagyjam el, és én megtettem, és nem csinálhatom vissza.

Az embernek tisztelnie kell saját magát. Talán ez az egyetlen dolog, amit ebből megtanultam.

Csak ne fájna ennyire két éve a nap minden egyes pillanatában...

„A beteg lány”