Jónéhány évvel ezelőtt talán rólam mintázhatták volna az MNK prototípust. Komoly kapcsolatom nem volt, elég gyakran váltogattam a srácokat és különösebb lelkiismereti válság nélkül építettem le magam mellől azokat, akiknek a jelenléte kezdett terhessé válni számomra. Nem éreztem, hogy bármi is hiányozna az életemből, nem vágytam „társra", csak próbálgattam a korlátaimat.

Aztán megismerkedtem D.-vel, akinek elvarázsolt a személyisége: mindegy, hogy órákon át beszélgettünk, vagy némán sétáltunk egymás mellett- én jól éreztem magam a társaságában. Nem tudom, mikor tudatosult bennem először, hogy én ezt a srácot szeretem. Furcsa volt, hiszen soha nem éreztem ilyet korábban. 9 hónapig voltunk együtt, gyönyörű időszaka volt az életemnek. Akárhogyan is alakult a kapcsolatunk a későbbiekben, én nem tudok haraggal gondolni arra az időre, csak magára a szakításra.

Váratlanul el kellett utaznom 2 napra, mikor hazaértem az állomáson várt. „Egy örökkévalóság volt nélküled…" –most is emlékszem, így fogadott. Alig értünk haza, beestünk az ágyba- a /búcsú/szex frenetikus volt.

Másnap teljesen véletlenül futottunk össze a városban: én a barátnőimmel voltam, ő pedig egy számomra ismeretlen lánnyal. Annyi tapintat sem volt benne, hogy legalább négyszemközt közölje: „Tegnap este rájöttem, hogy már nem szeretlek. Ennyi.".

Szánalmas dolog és utólag rettenetesen szégyellem, de nem akartam elengedni őt. Azt gondoltam, hogy biztos bennem van a hiba, valamit elszúrtam, ő pedig tökéletes, és el kell nyernem újra a szerelmét. Minden lehetséges módon megaláztam magam, míg meg nem tudtam, hogy az én piedesztára emelt „kedvesem" már több mint egy hónapja randizgatott egy másik lánnyal, míg nekem azt mondta, hogy edzeni megy.

Ezután könnyebben ment a felejtés, az eset pedig mindenképpen jó volt arra, hogy némi önkritikát is gyakoroljak. Azóta benőtt a fejem lágya, az életem egyenesben van- de ehhez kellett az is, hogy egyszer engem is pofára ejtsenek.