Mert ugye vagy most szakítunk, vagy soha. Ez is milyen hülyeség. Ismét egy klasszikus értelemben vett nem-szakítás, annyiban mégis a régi időkre emlékeztet, hogy egymondatos.  A szereplők szakítanak most, majd inkább mégse, hogy meg tudják, mennyire lesz fájdalmas később.

Többen hiányolták a velős lekoptatószöveget, csak remélni tudom, hogy ez az. Először csak azt az egy mondatot akartam írni, de akkor meg jön a felháborodás, hogy ez így nem is érthető, nem tudni a körülményeket :), úgyhogy: 

2 és fél éves kapcsolat. Szerelem, szeretet, szenvedély, minden megvan, minden tökéletes, minden jól működő – lenne, ha csúnya külső körülmények nem akarnák épp teljesen tönkretenni az egészet (külföldre települt a cég, ahol dolgozik, így távkapcsolatba kényszerültünk).

 

Ő hazaér a több hetes kintlét után, én megint durcásan, kikészülten, idegbetegen fogadom, mert a hetek alatt összegyűlt feszültség valahogy mindig az érkezése napjára tetőzik, ahelyett, hogy boldogon a nyakába ugranék, hogy jó, hogy itt van, hogy megölelhetem, hogy magam mellett érezhetem.

A fejéhez vágom (újra), hogy boldogtalan vagyok, hogy nem bírom már, ő nem akarja otthagyni a munkahelyét, szeret, de utálja, hogy boldogtalan vagyok miatta (tenni láthatóan nem akar ellene), oké, szakítsunk, mert ez így nem megy, sírás, összeborulás, napokig szenvedés, hogy akkor most szakítsunk-e vagy mégsem. Teljesen kiborulunk, tönkremegyünk, majd mégis azt mondjuk, hogy szakítsunk. Ő így:

-...Amúgyis inkább most szakítsunk, mert ha 2 és fél év után ennyire rossz és ennyire fáj, milyen lehet majd, ha 4-5 év után akarunk szakítani. 

(Egyébként én ezt is szeretem benne, hogy ilyen:) ) Ha valakit még érdekelne, 1 nap után felhívott, hogy bocsánatot kérjen, és elmondja mennyire szeret és mekkora hiba volt ez. (Én ezt már szakítás közben tudtam, de nem akartam pitizni, hanem megvárni, hogy erre Ő is rájöjjön.) Úgy döntöttünk, nem szabad eldobni egy ilyen jó kapcsolatot (mert az) és nem szabad ellöknünk egymástól a másikat, akit annyira nagyon szeretünk, mert azt hiszem, ez elég ritka manapság. És hát az életben mégiscsak ez az egyik legfontosabb, legmeghatározóbb dolog, úgyhogy megpróbálunk legyőzni minden gonosz külső tényezőt. Eddig sikerült. Ennek fél éve, és nem sérelmek maradtak bennem ezt követően, hanem mosollyal tudok rá visszagondolni, és örülök, hogy akkor adtunk még egy esélyt.