Itt az én egyik történetem, címszavakban. Másfél éves kapcsolat,
utolsó fél év nyögvenyelős. Bár voltak sejtéseim Ödön hűségéről és
megbízhatóságáról, olyan életfázisban voltam, hogy szívesebben
üldögéltem a langyos húgyban, minthogy kilépjek a magányos élet friss,
de metsző hideg levegőjébe. Ezért nem is szerettem volna tudni, hogy
megcsal-e, pontosabban: kikkel csal meg. (Kulcsfontosságú gondolat a
megcsalva levés pszichológiájában. Mert szerintem azért mindenki vágja
valahol, csak nem akar tudni róla.) Korszak vége, nagy levegő,
szakítás, a sok bántás ellenére úgy tűnik, szépen elengedjük egymást.
Utolsó, pityergős beszélgetés során egészen váratlanul betolja Ödön,
hogy „de tudnod kell, én nem csaltalak meg, FŐLEG az utolsó félévben
nem". Aha.

A történet pikantériája, hogy pár hétre rá elkezdte fűzögetni egy régi
kedves barátnőmet, aki többek közt azzal védekezett, hogy neki van
faszija. „Annál jobb, hiszen a nyílt kapcsolat a zsír, én is
számtalanszor megcsaltam az előző barátnőmet" (azaz engem), mondta
erre Ödön a régi kedves barátnőmnek (a bepróbálkozás nem járt
sikerrel, azonban természetesen ez visszakerült hozzám, és hivatalosan
így tudtam meg) És igen. Azóta számos és számtalan, sikeres és kevésbé
sikeres próbálkozásiról hallottam vissza, közelebbi és távolabbi
ismerőseim körében. Külön szépséget ad még, hogy Ödön másfél éven
keresztül szajkózta, hogy minden belefér egy kapcsolatba (neki
tényleg), ha az ember őszinte a másikhoz.

Álljon hát itt ez a történet emlékeztetőül azokra a korszakokra,
amikor naivak voltunk, idealisták és bohók, és fogalmunk sem volt,
hogy mennyi mocsok fér bele egy ember lelkébe.