Sziaszok Szakítósok,

Az utolsó történetemet küldöm- úgy látszik három komoly kapcsolat-és szakítás- kellett ahhoz, hogy megtaláljam az igazit. (Persze, volt több szakítás is, de amit az ember egy vállrándítással, vagy egy vidám kocsmai estével le tud rendezni, nem sokat alakít a férfiúi jellemen...)

Marcsi(álnév) ugyanúgy osztálytársam volt, mint Katica (a színészes történet, még márciusban), de a gimnázium alatt nem sokat törődtem a jelenlétével, egyrészt Katica után szaladgáltam, másrészt Marcsi igazi kékharisnya volt, az irodalmár-palánták írásai jobban érdekelték, mint a sportos fiúk, így tényleg csak távolról nézegettem, főleg akkor, amikor a nagyobb baráti társasággal strandra mentünk. Mert eszméletlen jó alakja és gyönyörű arca volt- ha megszabadult az akkori bölcsészuniformistól, a földig érő vászonruhától, a mélyen lelógó tarisznyától és a vastagkeretes szemüvegtől.

Kis melléktörténet: Az elköltözésem előtti utolsó nagy társasági kirándulásunkon a klasszikus kérdezős-zálogos játék során néhány lány bugyija zálogba került (Marcsié is, ott kuporgott a szokásos földigérő szoknyában), aztán kiváltás során Marcsi inkább nem válaszolt a kérdésre, így a büntetése cigánykerekezés lett-amit teljesített is, nem tűnt szégyenlősnek :)

Egy cimborám barátnője volt-már emiatt is kiesett az érdeklődési körömből-, más városba költöztem, gimnázium utolsó évében Katicáért bánkódtam, egyetem első évében kisebb kalandok akadtak, szóval teljesen megfeledkeztem róla.

Történt egyszer, hogy meglátogattam egy haveromat a régi gimis városomban, piáltunk, csavarogtunk és hírét vettük egy rendes házibulinak. A kedvenc kiskocsmánkban vettünk néhány üveg gint, azzal már meg is volt a belépőnk... Egy tízemeletes toronyház valamelyik felső emeletén volt a buli, már messziről hallottuk, ahogy beszélgettek az erkélyen. A házigazdát is csak futólag ismerte a cimborám, őt is csak az néhány üveg érdekelte csak, amit hoztunk. Elvegyültünk, és meglepetésemre ott volt Marcsi, valami szakállas csávóval beszélgetett. Néhány perc múlva odamentem, Marcsi boldogan szabadult, kimentünk a teraszra. Úgy emlékszem, az egész estét egy szánkón ücsörögve töltöttünk egyre közelebb üldögélve egymáshoz, miközben elsoroltuk, mi minden történt velünk amíg nem láttuk egymást. Elmondtam Katica történetét, jót szórakozott, ő szakított a gimis cimborámmal és egy (nekem) őrültnek tűnő fickóra várt, aki valahol Kelet-Oroszországban kalandozott. Úgy látszik egyikünket sem zavarta a távoli oroszországi ember (vagy lehet, hogy csak túl részegek voltunk...), a közelebb ülésből csókolózás lett, és a buli végén egy cigisdobozra felírt telefonszámmal mentem haza a haverom lakására.

Na, ez a lakás is megérne egy külön történetet, de, mivel nem kapcsolódik szakítás hozzá, nem fogom részletezni. Elég az, hogy a haverom árván maradt 17 évesen, egy nagynénje ugyan névleg felügyelte, de gyakorlatilag egyedül élt. A lakás egyetlen nagy kamasz-szobára hasonlított asztalfiókba ültetett fűvel, könyvekkel a hűtőszekrényben és valami vastag lexikonnal a WC-ben. A két szobában egy rakás félkész festmény, szobor, két durván koszos matrac, aztán ennyi.

Másnap felhívtam Marcsit és elhívtam a kocsmába. Beszélgettünk, aztán egyszerűen megkérdeztem, nincs-e kedve nálam aludni, folytathatnánk a beszélgetést. Volt kedve. Teljesen meglepődtem, eszembe sem jutott, hogy egy (meglehetősen füstszagú) hálózsákon kívül semmilyen komfort nincs a haverom lakásában... Aztán csak megtaláltuk az egyik koszos matracot, nem nagyon fogtuk vissza magunkat... A haverom néha benézett, kölcsönkért cigit, hozott kávét, miközben ott birkóztunk Marcsival, kizökkentünk az ihletből, de nagyon sokat szórakoztunk a helyzeten. Másnap reggel áthívott hozzájuk, a családja elment nyaralni... A haverom hozta a barátnőjét is és bevettük magunkat egy hétre a nagyon elegáns lakásukba. Leittuk a bárszekrényt, kiettük a hűtőt és Dvorák zenéjére keféltünk a nappaliban. Mind a négyen meztelenül járkáltunk a lakásban :) Lehetett-e ekkora lazaság mellett nem beleszeretni Marcsiba? Tudtam, hogy távkapcsolat, tudtam, hogy egy más embert vár, de nem tudtam egyszerű kefélőpajtásként tekinteni rá...

Aztán véget ért a nyár, visszatértem az egyetemhez, de nem tudtam szabadulni a gondolatától. Nem ígértünk egymásnak semmit, ezért kemény, őszinte leveleket írtunk (működött már a net, Pegazus-mail, HIX :))), de a papírlevelek sokkal izgalmasabbak voltak), néha felhívtam telefonon. Ha időm engedte elmentem hozzá, koncertek, filmek, gyönyörű szerelmeskedések. Már arról képzelődtem, hogy feleségül veszem. Persze, igyekeztem figyelmeztetni magam, hogy távkapcsolat, mást vár, ne éljem bele magam... Marcsi dorombolt mellettem, mondta, írta, hogy szeret... A következő nyáron is találkoztunk, folytattuk, ahol abbahagytuk. Aztán egyszer a vakációm végefelé kihívott a kocsmából, és elmondta, hogy feleségül megy az oroszországos csávóhoz, nem szeretne többet találkozni... Eléggé hirtelen elhatározásnak tűnt-megszoktam már az irányváltásait- de megértettem, utoljára megsimogattam az arcát, aztán tudomásulvettem, hogy a távkapcsolatok nem működnek. Nem volt értelme jelenetet csinálni, volt már tapasztalatom... engedtem, nem is tehettem volna mást. Nem haragudtam rá. Túl sok kellemes dolgot kaptam tőle, hogy nehezteljek rá.

Az ötéves osztálytalálkozóra már férjjel és két kisgyerekkel jött...Másnak nem is nagyon voltak gyerekei akkor. Beszélgettünk az exekkel, bolondoztunk ,de nem volt alkalmam szót váltani vele. Amikor felálltunk a szokásos osztályfotózáshoz, elém került. A fotós rendezte a társaságot, mindenki helyezkedett erre-arra, szorosan egymáshoz préselődött mindenki. Akkor megéreztem a kezét, hátranyúlt, megszorította egy pillanatra a kezemet -és ennyi. A szívem egy ütemet kihagyott, és nagyon szélesen mosolygok azon az osztályfotón...