Szombatra egy kivesézésre váró történetet kaptok, mert ilyenkor biztos szívesebben elemeztek ti is. A fiú találkozik egy lánnyal, még szerelem is van, de az igazán balek nem az, aki elengedi a csajt, hanem aki egyáltalán nem ismeri fel, ogy élete szerelmével van dolga. UTána csak marad a reménykedés, hogy úgyis gyorsan ronda lett volna a csaj, és megcsalta volna, a barátai előtt hülyén viselkedik, így jobb lesz mindenkinek úgy, ahogy van.

asszem a kezdetek óta olvasom a blogot (kommentelni szinte soha nem szoktam), de mostanra kaptam kedvet ahhoz, hogy megírjak egy történetet, ami talán még most is tart.

Az egész dolog úgy 5 éve kezdődött, 20 éves koromban. Ő lány, én fiú, én 20 voltam, ő pár évvel fiatalabb. Addig volt pár rövidebb, 2-3 hónapos kapcsolatom, de egyik sem volt olyan nagy valami, se kölcsönös szerelem, semmi ilyesmi. Igazából nagyon magányos voltam, egyéjszakás kalandok követték egymást, volt, hogy járni kezdtem egy-egy lánnyal, de valahogy egyikkel sem jutottam semmire. Nem találtam az igazán hozzám illőt, ami az én hibám is volt, mert elég zárkózott voltam, meg rossz helyen is keresgéltem. Na mindegy.

Szóval 5 éve nyáron történt a dolog. Nyaranta rengeteg bulira nyílt alkalmam, mert szerencsére egy tóparti üdülő- és szórakozóközpont tőszomszédságában lakom, így amikor eljött a szünidő, szinte minden este bele tudtam vetni magam a nyári bulikba. Napközben diákmeló valamelyik vendéglátóhelyen, majd party hajnalig, rengeteg kalanddal.

Az egyik este egy közös ismerős csaj mutatta be nekem Annát, aki nekem nem igazán tűnt fel elsőre (töredelmesen bevallom, a bemutatkozás gyors volt, mert éppen egy sztorit meséltem a többi havernak, így nem figyeltem rá különösebben). Aztán ez az ismerős kicsit később úgy fél óra múlva) kérdezte, hogy tetszik-e nekem Anna, mert én neki igen. Miután megszemléltem alaposabban, rájöttem, hogy igen szép lány, így hát másodjára is szóba elegyedtünk, és órákon át beszélgettünk. Egyből szimpatikusak voltunk egymásnak, és az éjszaka végén a közös ismerősünk nyaralójának erkélyén megtörtént az első csók. Együtt is aludtunk, de nem történt semmi, olyan igazi romantikus összebújós alvás volt, és már akkor tudtuk, hogy itt valami nem mindennapi van készülőben.

Kiderült, hogy csak 3 napot tölt a városban, amúgy 80 kilométerrel arrébb él és tanul, az ottani középiskolában. Eléggé ünneprontó volt másnap belátni, hogy nagyon jövője nincs a kapcsolatnak, mivel én (nyár kivételével) Pesten tanulok és élek, ő pedig Pesttől 120 km-re található általában. Ennek ellenére gyönyörű három napot töltöttünk együtt, de a végén én, mint gyakorlatias férfi, elmondtam, hogy szép volt, jó volt, de akkor ennyi. Erre ő az utolsó éjszakán könnyek között megpróbált rábeszélni, hogy ne fejezzük be itt, meg azt mondta, hogy örökké bánni fogja, ha nem próbálnánk meg. Romantikus alkat vagyok, és nem tudtam ellenállni, nyert az érzelem az észérvek felett.

Gyönyörű július, augusztus következett, majd ősztől hetente egy idilli találkozók sora. Plátói szerelem bontakozott ki köztünk, ami azért volt beteljesületlen, mert végeredményben távkapcsolat volt az egész. Brutális telefonszámlákat kaptam, de nem érdekelt, mert tényleg egy addig meg nem tapasztalt érzés kerített hatalmába: a nagybetűs, az igazi, az "egyszer-az-életben" szerelem töltötte ki a mindennapjaimat. Igazi lelki társak voltunk, de minden hiába, fél év elteltével nem bírtam, válaszút éle állítottam őt és magamat: ha nem tudunk sűrűbben találkozni, hagyjuk az egészet, bármennyire is szeretjük egymást, mert szép lassan belebolondulunk az örökös "hiányzik" érzésbe.

Sajnos nem tudtunk csökkenteni a távolságon, nem tudtunk megküzdeni a rengeteg hátráltató tényezővel, szerelem ide, szerelem oda, feladtuk, szinte napra pontosan fél évvel az után a gyönyörű, csillagfényes éjszaka után. Sokat sírt, nagyon sokat. Én csak egyszer, amikor senki sem látott. Az utolsó mondata az volt, amikor utoljára beszéltünk aznap: "Légy olyan, amilyen most vagy, ne változz meg soha!" Szóval eléggé fájdalmas volt, na. Hiába csak fél év volt, hiába távkapcsolat, de mégis nagyon-nagyon szerelmesek voltunk. Hetekig tartott, mire kihevertem. Vagyis csak azt hittem, hogy sikerült túltennem magam rajta, de attól félek, nem így van.

Azóta 4 és fél év telt el, ma már egy igen komoly kapcsolatban élek egy másik lánnyal (legyen mondjuk Orsi, akivel minden rendben van, szeretjük egymást, de ez egy másik sztori is lehetne), de Anna mindig feltűnik, újra és újra, és összezavar. Hol én álmodok vele, hol ő küld egy fájdalmas de gyönyörű sms-t az éjszaka közepén. Személyesen nagyon ritkán találkozunk... Amikor utoljára összefutottunk tavaly, annyira felkavart, hogy az akkor 3 éve meglévő barátnőmmel, Orsival egy időre szakítottam is. Azóta kibékültünk Orsival, és tudatosan próbálom nullára redukálni az érintkezést Annával, mert félek, hogy a mélyben bújkáló, soha le nem zárt, elfeledett érzelmek megint legyőznek.

De azóta is, ha egy hozzá hasonló lányt látok, ha az ő parfümjét érzem valahol, ha meglátom azt a nyaralót otthon, eléggé meg tudok rendülni. Régebben azzal biztattam magam, hogy felnőtt, erős, határozott, gyakorlatias fiatalember vagyok, el fog múlni, túlleszek rajta, de nem.

Olykor azt érzem, hogy 4 és fél éve menekülök az érzelmeim elől, mert így kényelmesebb. Olykor meg azt érzem, hogy csak a nosztalgia, és a "mi lett volna, ha" miatt van jelen még mindig az életemben Anna, és csak az emlékek iránt vannak érzelmeim, nem iránta.

Én szeretném, ha az második verzió lenne igaz.

Köszi, hogy elovastátok, bocsi, hogy hosszú volt.

Ja, és köszi, ha kiteszitek a blogra.

Üdv,

xy