A paplakbn kiderült, hogy nem csak a vegaság titok a lány számára. Népdalt éneklünk, istent kísértünk így vasárnap a mise előtt.

A kezdeteknél én tini, 16, de kellően megáldv a bizonyos domborulatokkal, meg valószínű némi kultúrával is, miszerint zongoráztam, olvastam, festettem, imádtam a "művészfilmeket", mint a Szerető, vagy a Párnakönyv, és bár hamvasi mélységeket sosem fogok elérni, igenis szerettem Babitsot, felolvasni is, és Ady-t, és még sorolhatnám. Aki pedig megtetszett, nos, ő mint kiderült, káplán volt. Én kerültem a hittanokat, és a miséket, mert -bár hívő ember vagyok-, sosem gondoltam, hogy Isten a templomban lakik, és a prédikációt inkább erőltetettnek véltem falak között. Viszont az ismerősök nagy része járt hittanra. Én meg néha eléjük mentem, hogy együtt bandázzunk.Nos, az első alkalommal, amikor véletlenül összefutottunk (elment a hittancsoport valamerre az órára, én meg 5 perccel hamarabb érkeztem) nem tudtuk egymást hova tenni. Érezhető volt valami a levegőben, de azért ezt nem gondoltam akkor komolyan.
Aztán még két-három találkozás megtette a hatását. Sosem tegeztük egymást. A magázás maga volt a gyönyör. Imádtam. A tiszteletet, a benne lévő finom poénokat.
Sokat kirándultunk a környéken. Beszélgettünk, felolvastunk, zenét hallgattunk. És ragaszkodott ahhoz, hogy nem láthatom reverendában. Sosem. Nos, ehhez én sem ragaszkodtam. Bemutatott az édesanyjának. Iszonyat sok időt töltöttünk el együtt. Egyedül azt nem tudtam, hogy vegetáriánus, így amikor zöldséges csirkeragut rittyentettem neki egyszer, ő hősiesen megette (sőt, az egészet eltüntette), és csak égett a fejem, amikor egy "tanítványa " belépve a paplakba elhűlve kérdezte: te nem azt mondtad, hogy vega vagy, és már 10 éve nem ettél húst?
Így telt el egy év. A legszebb és legkeservesebb tiniszerelem, amit át lehet élni. Aztán nem bírta tovább, elkérette magát a városból. Persze mindenkinek szólt, csak nekem nem. Amikor kiderült, akkor kiborultam, persze. ÉÉÉÉÉÉÉÉÉS, ami még megfűszerezte az egészet: meghívott egy nagy hittan táborba. Sátorozósba. Túrázósba. Elmentem. Egymás mellé vertük fel a sátrat. És kerültük egymást. 3 napig kerültük. Aztán a negyedik nap odajött, hogy beszélnünk kell. Én meg mondtam, hogy nem tudom, miről kéne. Nincs mit megbeszélni. Amit a kommentelők imádni fognak: nem történt testileg semmi ekkor sem közöttünk, de este a sátram mellett ült, és úgy hallottam, sír. Vagy legalábbis furán vette a levegőt :P
Másnap én akartam vele beszélni, ő került. A hét végére viszont mégis sikerült egy nagy túrát együtt végigcsinálni a környező hegyek egyikén. Elhagyta a száját az általam csipeterítős-nosztalgiával emlegetett mondat: szíved ága-boga rózsája sosem fog kivirágozni. Ez a mi áldozatunk, aminek illata felszáll a Mennyekbe.
Nos, másnap utaztunk haza, és én végig, végig magyar népdalokat énekeltem. Szerelmet siratósokat. Jó néhány órán keresztül.
Ő elkerült a városból, én pedig elmentem szintén, egyetemre. Aztán egyetemről ki, külföldre. Valahogy sosem érintkeztünk normálisan, de mindig tudtunk egymásról. Mire én külföldre mentem, addigra kérette magát abba a városba, ahol tanultam. Pont elkerültük egymást. Aztán mire visszajöttem, szerzetes lett.
Konklúzió nincsen. Mai napig szeretettel gondolok vissza erre az emberre, életem első nagy szerelmére. Ő meg valószínű úgy gondol rám, mint élete legnagyobb kísértésére :)