Ha kereskedelmi csatornák teletextjén még ma is szoktak csetelni ismerkedési szándékkal, akkor ezt is fel kellett volna venni a szakítós TO DON'T listánkra.

A Tilos Rádió Kolorlokál című műsorában ma 9 órától mi leszünk a téma.

Sziasztok!

 Rövid, de velős történetem az ezredforduló előttig nyúlik vissza, amikor még nem volt túlságosan elterjedt az internet-használat.
 Zsenge tizenhat éves bakfisként jó ötletnek tartottam az egyik kereskedelmi csatorna teletextjén, sms-ben chatelni. (Fiatalság, bolondság, tudom. :D)
 Találtam is magamnak egy rendkívül szimpatikus, jó humorú, intelligens fiatalembert. Sms-ek, telefonok jöttek-mentek hetekig, tetszett a hangja, a stílusa, a gondolkodásmódja. Akkor még idealista lévén nem érdekelt, hogy nem tudok semmi konkrétumot a külsejéről, belementem egy vakrandiba, mondván "nem baj, ha nem az esetem, legfeljebb beszélgetünk egy jót, végülis nagyszerű, értékes embernek tűnik".
 El is jött a nagy nap, aminek tiszteletére az akkor menő acélbetétes bakancsomat és megszaggatott farmernadrágomat tűsarkú cipőre és visszafogott, csinos, nőies ruhára cseréltem. Sőt, életemben először hagyományos nappali sminket tettem fel az addig megszokott darkmetal (vagy milyen) stílusú förmedvény helyett. Ennek eredményeképp egészen emberi formám lett, vagyis a 165 centimmel és 57 kilómmal tényleg jól néztem ki, na. :)
 Előbb érkeztem a megbeszélt találkahelyre, így rendeltem magamnak kávét és ásványvizet, és várakoztam türelmesen. Tíz perc késéssel be is futott a lovagom, széles mosollyal, megnyerő külsővel.
 Bemutatkoztunk, leült és a szokásos "szép időnk van, hogyvagy" helyett (mélyen, érzelmesen zengő hangon) az alábbi frappáns szöveggel bírta indítani a beszélgetést: "Szép a szemed. Kár, hogy ilyen kövér(!) vagy, de azért lesz*phatsz, ha akarsz."
 Erre a szép szemeim elkerekedtek és válasz helyett nyakon öntöttem a forró kávémmal, majd rögtön utána a hideg ásványvizemmel, nehogy már égési sérüléseket okozzak szegénynek. Ezután még mindig a sokk hatása alatt, zombiként sétáltam ki a kávézóból, és csak halványan jutott el a tudatomig, hogy a körülöttünk ülők lelkes tapsa kísér.
 A tanulságot szerencsére sikerült levonnom, miután a (nem, nem a szerelem okozta) lila köd elszállt az agyamról. Ekkor szembesültem a ténnyel először, hogy amit az ismerőseim oly gyakran hangoztatnak velem kapcsolatban - "hülye vagy te, édes lányom, nem bátor" -, nos; az bizony igaz. :)