Hosszú párkapcsolat-történet, sok-sok okossággal.

Innen loptuk

Kedves Szakítós

Belecsapnék a lecsóba: Egy nálamnál 8 évvel idősebb férfival ismerkedtem meg – valamikor régen. Megismerkedésünkkor elég rossz passzban voltam. 4 hónapja szakítottam az exszel, aki megcsalt, azonban éppen mégis vissza szeretett volna táncolni hozzám. De foglalkozzunk D-vel (ő volt az én nagy szerelmem). Itt jegyezném meg, hogy igen régen voltam szerelmes már akkor, több éve, és meggyőződésem volt, hogy szerelem az első után már nem létezik (ezért is voltam olyan hülye, hogy belementem a második kapcsolatomba – szerelem nélkül).

D semmilyen szempontból nem fogott meg első látásra, ám többedikre sem igazán. Abszolút nem volt az esetem. Nem szerettem a korkülönbséget, sem a sötét hajú/szemű férfiakat. Nem is tartottam jóképűnek, de még a fizikuma sem mutatott semmi extrát az iszogatástól aranyosan kerekedő hasán kívül. Egy hetet töltöttünk együtt egy társasággal meleg, nyári utazás során, és egy nap (mivel többször is átjött hozzánk/hozzám(?) beszélgetni, egyszer csak kimondott egy szót… én ránéztem, és akkor, ott, megmozdult bennem valami. Nem kell semmi különösre gondolni, épp csak szakterületemmel kapcsolatban dolgozgattam, és ő ismert egy ritkán használt kifejezést. Hát igen. Mindig is az intellektus volt az, ami megfogott a férfiakban.
Ezután volt közös sétánk a tóparton, sőt, egy majdnem kettesben töltött egész nap (igyekeztünk minél többször távolabb kerülni a többiektől). Kedves volt, és visszafogott, és… és… minden.. minden ő volt. Jóképű volt, csinos volt, korban épp hozzám illő, gyönyörű, rabul ejtő barna szemekkel, amiket naphosszat elnéztem volna, és sűrű fekete hajjal.

Utazásból hazatérve mi jöhetett? Elektronikus levelezés.
Már rögtön az első levelében tett rá utalást, hogy jó lenne kettesben találkozni, azonban teltek a hetek, bonyolódott a levelek szörnyű virág-nyelvezete, és egyre távolabb kerültünk attól a témától, hogy kezdjünk is egymással valamit. Én ekkor feladtam. Meggyőződésem volt, hogy félreértettem az egészet, és írtam neki, hogy nem tudok mit mondani a szövevényes körmondataira, ő győzött.
Ha jól emlékszem, ő hívott fel csorbát egyenesíteni.
Ekkor az íméles bájolgást felváltotta a telefonos, ám szinte ugyanarra a sorsra jutott. Egyre ritkábban beszéltünk. Én nem akartam keresni, hogy ne legyek túl rámenős, vagy „túl lelkes”, ám folyamatosan szenvedtem, mikor már odáig jutottunk, hogy 2 hétig fel sem hívott. Ez alkalommal bocsánatot is kért, hogy nem volt szép tőle. Ám ettől semmi nem változott.

Párszor találkoztunk csak, és egyetlen egyszer randiztunk. Akkor is az óráját nézegette, miközben azt mondogatta nekem, „nem azért nézi az időt, mert menni akar”. És valóban, utána mindenféle kerülőutakon vitt haza, meghosszabbítva ezzel az együtt töltött időt. Gyakorlatilag az egész „kapcsolat” így nézett ki, ennek a kettősségnek az árnyékában fagyott jégbe zárva, amit nem tudtam feldolgozni/megérteni. Soha nem tudtam, hányadán állunk.

Szilveszterkor aztán megtörtént a nagy egymásra-találás, igaz, mindketten be voltunk csípve. Próbáltam minél tartózkodóbb lenni, de mikor először átölelhettem, egy világ született bennem. Egy szép új világ, illatos és fényes, tele színekkel és hangokkal… Csak öleltem, és szuszogtam, mintha a pillanatot akarnám magamba szívni, bezárni a szívembe, hogy örökké tartson. Ez az érzés, amit közel 5 éve nem éreztem. Miközben ő hihetetlenül odaadóan vette fel a párkapcsolat attitűdjeit. Csókolt, fogta és simogatta a kezem, el sem mozdult mellőlem, én ezt azért kicsit soknak tartottam. Minden esetre, hajnalra átadtam magam az érzésnek, hogy talán tényleg szeret, és/vagy akar engem..

Itt én eldöntöttem, hogy nincs ok tovább tartózkodónak lenni, és ha úgy érzem, én is léphetek. Annak ellenére, hogy másnap hidegzuhanyként folytatódott D fura viselkedése (konkrétan hozzám sem ért), és továbbra sem nagyon hívott. Én felhívtam, el is hívtam sétálni, beszélgetni, teázni. Sütöttem is neki, aminek hihetetlenül örült, de el már nem jött érte, nekem kellett elvinnem hozzá. S arról már nem szólt a fáma, hogy milyen volt, esetleg a kutya szájában végezte-e… Hosszas gyötrődések után általában sikerült megölelni egymást, és csókra is került sor. Ennyi. És ez minden egyes találkozásnál így ment. Érdeklődésemre ezzel kapcsolatban azt válaszolta, „ő más”, neki több idő kell. Ennek még örültem is volna, ésszerű keretek között.

Kéretik észrevenni, hogy nyáron találkoztunk, szilveszterkor jöttünk össze, és már lassan tavaszba fordult az idő ekkor, és már randiztunk vagy ötször, és eljutottunk a csókig.

Kezdtem rohadtul érezni magam a helyzetben. Minden nap a telefonomat néztem, az íméljeimet lestem. Közben problémák a munkahelyen, iskolában, otthon. Hiába tettem félreérthetetlen megjegyzéseket, sms-eket, hogy szeretnék vele lenni, csak összebújni, csak beszélgetni. Semmi. Végül kénytelen voltam előállni a kérdéssel, hogy „MI VAN?”
válasz:
nem tudja, talán „túl könnyen kapott meg”, illetőleg „nem kellett megharcolnia értem”

Ezzel szörnyen megbántott, és hiába voltam még mindig szerelmes, kimondtam: ne keressen többé.

Itt akár vége is lehetne. De egy hétre rá felhívott… Próbáltam „hivatalos” maradni. De a társaság okán találkozgattunk, és neki mindig volt valami olyan megnyilvánulása, amivel azt éreztette velem, hogy kellek neki. Szétválás után azonban újra kezdődött minden elölről. Az egyik este még fogta a kezem, és hozzám bújt, majd semmi.
Aztán eljött az idő, mikor már sokáig nem találkoztunk, és kimondva-kimondatlanul, de valahogy hát az volt a helyzet, hogy vége van a dolognak. S ezzel az az idő is, mikor már azt is rossz néven vette, ha baráti témában hívom. Sőt. Már nem is válaszolt, a telefont sem vette fel. Ha találkoztunk, szinte nem is köszöntünk egymásnak, kerültük egymást. Csak akkor tűrt meg a közelében, ha már „eleget” ivott hozzá.

Magam sem tudom, miért, pár hónappal később megkérdeztem tőle, elkísérne-e valahova. Csont nélkül azonnal igent mondott. Azt hiszem, valójában a „nem”-nek jobban örültem volna. Mert ahogy sejtettem, ugyanaz történt. Hiába kerestem újra, hogy egyeztessünk. A programnak is lőttek. Nem vette fel, nem hívott vissza. Én pedig nem kerestem többé.

Ami a legjobban fájt, a hazugság volt- mert a legelső dolog amit hangoztatott magáról az volt, hogy ő tisztességes, és mindig betartja a szavát; -amit nem tudom, miért kaptam cserébe, hisz sosem bántottam, és soha nem kértem számon semmit, annak ellenére, hogy sokszor hullottam darabokra miatta. Csupán őszintének kellett volna lennie.

„Sosem fájdítanám meg a szíved.” – mondta Ő.
Szavait pedig máig tisztelném, és nem adnám közkézre, ha nem lett volna értéktelen, giccs, bizsu, hazugság.