Nem szokványos szakítás,  ez volt druszám levelének tárgya, olvassátok.

A héten a szép képeket Kutasi Kovács Zsolt blogjából lopjuk

Sziasztok!
 
Ez nem egy szokványos szakítós sztori. Legalábbis remélem, hogy csak ritkán történik ilyesmi. Velem megtörtént.
18 éves voltam, amikor megismertem Sanyit. Egy szórakozóhelyen kért fel, és én örömmel táncoltam Vele. Hazakísért. Akkoriban még nem nagyon volt mobiltelefon, úgyhogy útközben egy telefonkönyvből téptük ki az otthoni számomat. Már másnap felhívott, és mivel még suliba jártam, az első pár hetekben abból állt a kapcsolatunk, hogy elém jött és hazakísért. Aztán bemutattam a szüleimnek. Imádták. Ő vidéki volt, egy munkásszállón élt a fővárosban. Én csak ünnepek alkalmával, amikor Sanyi hazautazott, telefonon értekeztem a szüleivel és a bátyjával. Személyesen akkor még nem ismertem meg őket. Egy évig voltunk együtt. Szakítottunk, mert akkoriban kezdtem a főiskolát, az öcsémmel egy szobánk volt, a munkásszállóra meg nem vihetett fel. Pedig még szerettük egymást. Egyszerűen a körülmények nem voltak megfelelőek.
Aztán amikor befejeztem a főiskolát, elköltöztem otthonról. Az eltelt idő során is nagyon sokszor beszéltünk telefonon, de csak évek múlva jutottunk el odáig, hogy újrakezdjük. Csodálatos volt. Néhány hónap igazi boldogság. Én egy multinacionális cégnél kezdtem el dolgozni, ahol lehetőségem adódott egy két hetes külföldi utazásra, egy kiállításra, amelynek a szervezésében vettem részt.  Akkor már volt mobiltelefonom, céges. Többször próbáltam hívni Őt külföldről, de mindig sikertelen volt a hívás. Aztán, mikor hazajöttem, megint kerestem többször, a munkásszállón. Annyit közölt velem mindig a portás, hogy nem tudja adni. Nem, nem tudja, hogy mikor hívjam vissza. Jó, majd átadja az üzenetet. És rendszerint rámvágta a telefont. Megsértődtem. Egy hét telefonálgatás után úgy döntöttem, hogy Sanyi bizonyára többé nem kíváncsi rám. Nagyon fájt, hogy ezt a módját választotta a szakításnak, hogy még csak nem is közli velem, hogy vége. Nehezen tettem túl magam rajta.
 
Amikor felregisztráltam az internetes ismerőskereső oldalra, szinte az első dolgom volt Sanyira rákeresni. Ebből is látszik, hogy mennyire elevenen élt még bennem az az érzés. A szerelem, és a csalódás. De nem találtam meg. Néhány hónappal ezelőtt viszont megtaláltam a bátyját, Zsoltot. Eléggé ritka a vezetéknevük, úgyhogy biztos voltam benne, hogy Ő az, ezért írtam Neki.  Megkérdeztem, hogy mi újság Sanyival. Hogy van, megnősült-e már? Kértem, hogy szóljon Sanyinak – keresem. Legalább két hét eltelt, mire Zsolt válaszolt. Senkinek nem kívánom. Megírta, hogy mikor én külföldre utaztam, egyik este Sanyi ment haza a munkából és a zebrán elütötte egy Ford-tranzit. Fájt Zsoltnak írni erről, még így jó pár év távlatából is, de leírta, hogy Sanyi nyílt koponyasérülést szenvedett, egy hónapig kómában volt. Fertőzést kapott az intenzív osztályon, és meghalt. 24 éves volt. Zsolt elárulta azt is, hogy Sanyinak én voltam a nagy szerelme, sosem beszélt másról. Hogy még mindig megvan az ezüstgyűrű, amit tőlem kapott, a képeink, sőt, még a telefonkönyvből kitépett telefonszámos-cetli is. Zsolt mindent megőrzött Sanyi szobájában. Nem értesítettek, de nem haragszom rájuk. Magamra haragszom. Hogy évekig haragudtam Sanyira, ok nélkül.
 
Levontam a tanulságot. Soha nem zárok le többé úgy valamit, hogy nem győződöm meg az indokokról. Nem fogom rá sajnálni az időt és az energiát.

Még több szakítás a szakítóskönyvben!