Mai szabály: soha ne ismerkedj autóból kiesve.

Ne haragudjatok, de borzalmas történetet akarok megírni nektek.

Egyedül élő 27 éves lány vagyok. Talán ott kezdeném, hogy nagyon régóta nem volt rendes, igazi kapcsolatom. Az utolsó másfél évben egy harmincas sráccal volt felszínes kapcsolatom. Igazából csak havonta egyszer-kétszer jártunk össze, nagyjából egészségügyi szex céljából. Egymás dolgairól alig tudtunk, nem is érdeklődtünk.

Néhány hónappal ezelőtt a belvárosban szálltam ki a kocsimból éppen, amikor a cipőm sarka beakadt a szőnyegbe, vagy fene tudja, mibe, lényeg, hogy az egyik lábam a kocsiban ragadt, miközben a másik a levegőben volt. Hatalmasat estem. Mivel a kezeim is foglaltak voltak, jó alaposan összevertem magam. Mind a két térdem, a könyököm, a vállam, de még a szemüvegem is összetört. Kezdtem magam összeszedni, ahogy bírtam, amikor valaki fölém hajolt. A mindenit, hát maga meg mit talált-kérdezte. Ahogy felnéztem, a világ legmelegebb barna szempárja nézett rám. A hozzá tartozó férfi kedvesen mosolygott, felsegített. Megkérdezte, miben segíthet? Hát eléggé el voltam veszve, úgyhogy beültetett a saját kocsimba, hazavitt (szemüveg nélkül nem tudok vezetni), ügyesen ellátta a sebeimet, majd adott egy telefonszámot, ahol elérem, ha valamire szükségem van, és lelépett.

Furcsa érzés volt. Az ember nem tetszett nekem igazán, mint férfi. Negyven körüli, kicsit már ritkuló hajú, nem túl magas, nem sportos, olyan semmi extra fazon. De az a belőle áradó kedvesség! Az valami soha nem tapasztalt dolog volt. Otthon, felpolcolt lábakkal variáltam, hogy felhívjam-e. De nem volt rá szükség. Este megjött magától. Hozott pár zsömlét, tejet, felvágottat, vajat, kicserélte a tapaszokat rajtam, csinált nekem egy komplett vacsit, adott az arcomra egy puszit és megint elment. Ahogy így variáltam, egyre jobban tetszett a pasi. Valójában nem is volt rosszképű, csak én eddig más fajtákat kerestem valahogy. Ne vegyétek dicsekvésnek, de elég jó csaj vagyok, sosem volt gond, hogy jóképű, fiatal hapsikat kerítsek magamnak.

Másnap reggel megint jött és maradt is egy órát. Aranyos volt, kedves, helyes. Beszélgettünk. Isteni humora volt. Valahogy olyan volt, mintha gyerekkorom óta ismerném.

És jött minden reggel, minden este. Azt mondta, ha rendbejövök, elvinne táncolni. A hét végén el is mentünk. És remek volt. Évek óta nem táncoltam ilyen jót. Kedves és figyelmes volt, és olyan természetesen udvarias, ami a korombéli srácoknál soha nem tapasztalható. Tánc közben már csókolóztunk és amikor hazavitt, felhívtam magamhoz. Nem bántam meg. Az ágyban is jó volt vele nagyon.

Egyre többet volt nálam és én úgy élveztem ezt, hogy az el nem mondható. A legjobb szó erre a meghitt. Úgy tudott a karjában tartani, hogy minden idegszálam kisimult. Olyan volt a jelenléte, mint egy oxigénsátor. Minden kívánságomat leste, talán még egy kicsit jobban is a kelleténél. Én már azon gondolkoztam, hogy igazán hozzám is költözhetne.

Két dolog vetett árnyékot csak a kapcsolatunkra. A férfi elvált volt, és volt egy kisfia is. És én nehezen vettem, hogy gyereke van és időnként ha esik, ha fúj, oda megy. Az eszemmel megpróbáltam okosan viselkedni, de belül nem tudtam elfogadni. A másik, az előző pasim volt, aki folyton zaklatott. Én ugyan telefonon már mondtam neki, hogy nem találkozunk többet, de ő állandóan azt mondta, hogy nem szakíthatok vele telefonon. Legalább tiszteljem meg azzal, hogy személyesen adom ki az útját. Meg is beszéltük, hogy egyik este, meló után felszaladok hozzá. Baromi nagy hiba volt. Odamentem, szó szót követett, ittunk is, meg a srác is bevetette minden varázsát és megtörtént aminek nem lett volna szabad. Lefeküdtem vele.

Későn értem haza, A mentőangyalom már ott várt. Vadul agyaltam, mit tegyek, de hát tudta, hol voltam. Még kérdezte is, ne jöjjön-e velem, de én azt mondtam, nagylány vagyok már, le tudom rendezni. Végülis az őszinteséget választottam. Elmondtam neki, hogy lefeküdtem a fiúval, de ez volt az utolsó alkalom. Többet nem találkozunk. Rémülten figyeltem, ahogy megváltozott. A tekintete megkeményedett, az arca elszürkült. Felállt és indult kifelé. És én nem tudtam, hogy tartsam vissza. Néztem utána az ablakon és láttam, ahogy kifelé menet a telefonját a szemközti ház bokrai közé dobja. Ijesztő volt maga a mozdulat, mert nem dühösen odavágta, hanem szinte oda sem figyelve a háta mögé hajította.

Három napig vártam, hogy jelentkezzen, de többé nem láttam. A volt feleségétől tudtam meg, hogy tőlem egyenesen hozzá ment. Megfürdette és elaltatta a kisfiát, aztán HÉV-re szállt. Kiutazott Pomázra és a falu szélső házaitól néhány száz méterre egy bokor alatt elvágta a nyakát és reggelre halott volt.

Én pedig itt maradtam. És nem mondhatom el senki ismerősömnek ezt a történetet. Nem élhetek ezzel a szégyennel. Akkor sem kapom vissza, ha elevenen mellétemetem magam.