Egy nő mindig lelki terhek hatására változtat hajhosszt, színt, fazont, ez tény.
Kedves Blog,
Nem hétköznapi történet, még kevésbé hétköznapi szakítósmondattal.
(fontos infó: én vagyok a lány)Amikor elkezdtem az egyetemet, épp életem legmeghatározóbb szerelmi csalódását próbáltam gőzerővel kiheverni. Ez azt jelentette, hogy az egy szem magyar szakom mellett nem kevés fennmaradó időt szinte teljes egészében a haverok-buli-kisfröccs elvnek szenteltem. Év elején bekerültem egy társaságba, ahol megkaptam a szükséges szellemi javakat is: sörözések, hatalmas beszélgetések, elmélkedések, minden, ami egy friss bölcsésznek a boldogságot jelenti (azóta hálistennek a javát kinőttem, de akkor még igencsak bölcsészként szemléltem a dolgokat :).
A társaságban volt egy srác, aki határozottan értelmes volt, sokat olvasott, rengeteget lehetett vele beszélgetni, és nem is volt egy hányadék kinézetű. Egyre inkább kereste a társaságomat, úgy tűnt, hogy az érdeklődés részéről nem csak baráti jellegű. Tetszett is meg nem is: ideális pasi-alapanyagnak tűnt, de úgy éreztem, hogy még nem vagyok túl az előzőn, és cseppet sem voltam biztos benne, hogy bele tudnék kezdeni egy komoly kapcsolaltba.
Aztán jött egy házibuli, mi a kertben ültünk a hintaágyon egymás mellett, ő kinyilvántította, hogy engem akar, az sem érdekelte, hogy bizonytalan vagyok, én meg felvilágosítottam a lelkiállapotomról, ugyanakkor nem utasítottam el, gondolván, hogy akár még jól is elsülhet a dolog. Aznap mindez még csak verbális szinten, egy puszi sem volt, csak hazakísért és megbeszéltünk egy másnapi találkozót.
Másnap kocsmázás kettesben, megvolt az első csók, és ezzel pontosan egyidőben megvilágosodtam: nekem NEM ez a pasi kell. Hát hogy is mondjam... a porszívó hozzá képest felüdülés lett volna, a szemgolyóim a művelet alatt kb a torkom környékére vonultak vissza a vákuumtól, nem semmi volt a srác szívóereje... ebben a szakítás utáni állapotban egyáltalán nem volt kapacitásom arra, hogy csókolózni tanítsam szegényként, úgyhogy ha jól emlékszem még aznap este szakításra került sor. Az indok valami olyasmi volt, hogy rájöttem, hogy én erre még nem vagyok kész stb stb, ő meg csak nézett bánatosan.
A következő néhány nap a baráti társaság szempontjából katasztrofálisra sikerült: tervezett közös nyaralás félig-meddig lemondva, bennem egyre erősödött a tudat, hogy egy jó darabig nem kívánok pasikkal barátságon kívül más kapcsolatot létesíteni, mígnem egyik este odáig fajult a pasihiszti és a baráti társaság szétzüllesztése, hogy elegem lett: enyhén becsípve, de teljes öntudattal bevonultam a kollégiumi szobámba, fogtam az egyik szobatársam ollóját, és tövig vágtam a hajam.
A dolog nem viselt meg nagyon másnap sem. Persze a fejem nem volt egy szép látvány, az olló nyomán megmaradtak a csíkok, a leghosszabb hajszálam sem haladta meg az egy centit. Plusz tegyük hozzá, hogy november volt, úgyhogy az időjárás sem volt épp az új "frizurámhoz" illő. Valahonnan a szekrény mélyéről előtúrtam egy régi, apukám-féle horgászkalapot, és abban mentem ki a sráccal találkozni, még utoljára.
Ültünk egy padon ő próbált erősködni, hogy ígymegúgy, talán mégis lehetne valami, én meg csak mosolyogtam, és mondtam neki, hogy még mindig kitartok amellett, hogy engem minden pasi hagyjon szépen békén a következő időben. Aztán megkérdezte, hogy "Azt hiszed, most nem vagy szép?" Mire én: "Levegyem a kalapom??"
Akkor leesett neki, és kb szó nélkül lelépett. Kínos vége volt ez egy tulajdonképpen kb egy napos kapcsolatnak, de engem jó érzéssel töltött el, hogy végre békén hagy.
Akármennyire is hihetetlen, nem bántam meg semmit, mert ezzel a lépéssel tényleg megkaptam azt a nyugalmat, amire abban az időszakban szükségem volt. Azóta a bölcsészkedésről meg a mértéktelen alkoholizálásról rég leszoktam, és már csak nevetek, ha az egész eszembe jut. Értesüléseim szerint ő is hamar túltette magát rajtam, mikor legutoljára hallottam felőle, épp egy boldog kapcsolatban élt. A hajam is kinőtt már egy ideje (lassan 10 éve ennek a történetnek), úgyhogy mondhatni teljes a happy end.. :)
Üdv.
Az utolsó 100 komment: