Van egy-két kamuszagú rész a sztoriban, főleg ez az újságos majomkodás, de ki tudja, egy újságban mit meg nem engedhet magának az ember. Persze tanulság is van sok, hajrá.

Peti, az öltönyös
Kedveseim!
Több, mint fél éve olvasom a blogot, és szinte minden másodikból magamra –vagy valaki másra ismerek! A „szerelem” kb hatéves korom óta vájkálja belém tejfogát. Elhatároztam hát, hogy idővel mind megírom Nektek. Okulásképp többnyire el is szoktam mesélni a keményebbeket a nálam fiatalabb lányoknak. A fiúkkal meg általában csak nevetünk ezeken a sztorikon.
20 éves koromban kezdtem dolgozni egy autószalonban. Idegen volt a hely, de tetszett a munka. Az „idegen” jelzőt főképp az öltözködési szokások miatt kapta.. elég fiús, farmeres, pólós, túrabakancsos lány vagyok, a munkahely azonban megkövetelte a picsás ruhákat, kopogós cipőket és a csilli-villi fülbevalókat. Bedőltem.

Itt ismertem meg, a csak néha arrajáró, bankos Petit. Gombóc fej, szeppent pillantások és állandó mosolygás jellemezte. (Nameg a nyakkendő)

Mikor ottjárt, papírokért jött és egy-két bókot elhinteni. Viselkedésem a következőkre terjedt ki a közelében: elejtettem a tűzőgépet, kiesett a mappa a kezemből, rossz bélyegzővel bélyegeztem és családnévvel vettem fel a telefont –nem a kft. nevével..

Észrevette, naná! Mosolyogva kérdeztem tőle valami nagyon átlagosat: „és, mire gondoltál először reggel, amikor felébredtél?” –zavarba jött és ekkor már nem volt kiút, elkezdtem neki udvarolni!!

Egy-két e-mail, iwiwes böngészés, mikoris rájöttem, olyan zenéket szeret, mint amilyeneket a huszonéves szingli lányok. Megírtam hát neki, hogy igen, én is pont őket szeretem!

Leveleztünk, addig-addig, míg ki nem rúgtak –nem miatta, hanem azért, mert a vezetőség rájött, nem nekem való ez a reggeli sminkelés, a dekoltázs és a csinosság dolog...

Ezután találkoztunk. Beültünk egy pizzára, kiderítettem, imádja a Somlói galuskát. - ki nem?

Nos, sms-ekkel bombáztam, mikor tudtam, hogy hulla fáradtan, fociról megy haza –miután kiderítettem a címét, küldtem neki Somlóit, egy borítékkal, melyben leírtam, igen, nekem Ő kell! Akkoriban dolgoztam egy újságnál, ahová írtam egy cikket arról az esetről., amikoris bementem egy netkávézóba és kinyomtattam A/4-be pár fotóját és megkérdezte a netkvzós fiú, hogy mennyire ismerem Petit… A vörös arc mögül csak annyit tudtam mondani: nem annyira, mint szeretném, még.. : )

Persze a következő találkozásunkkor büszkén mutattam áldozatomnak a nyomtatott sajtóban lévő cikket.

Válaszai ezek után: „Nagyon aranyos lány vagy, kedvellek igazán” –és mindig lemaradt a de… (pedig volt, én tudom!)

Közben egy vendéglátó-ipari egységben kezdtem el dolgozni, ahová párszor benézett, hogy megtudja, hogy vagyok! (A mai napig állítom, hogy a tarkója miatt szerettem bele!) –nem pedig a kicsi keze, alacsony termete és esetlegesen kicsi.. (mindegy) miatt!

Egyszercsak elhívott moziba!! Érted? De nem történt semmi, pedig ekkor már 2 hónapja udvaroltam neki!

Közelgett a Valentin nap, amiben egyébként –főleg azóta- nem hiszek, de kiváló alkalomnak bizonyult egy pont arra az alkalomra szervezett koncert, amire végre valahára eljött!!!

Mosolygás, zene, egymás mellé ülés és ajándékátadás: csináltam neki egy olyan képet (bekeretezve!), amin Mi voltunk ketten! (Persze ő is külön volt lefotózva és én is, de a Photoshop ugye csodákra képes..) Odaadtam neki és azt hiszem akkor már véglegesen leesett neki a tantusz. Aznap este kicsit becsípett, gondoltam ha ma nem, akkor soha!!! (Egy csókra vártam, hát nem igaz…jelzem, környezetemben senki sem értette se őt, hogy miért nem veszi már a lapot, sem engem, hogy miért kergetem szegényt..) Nos, az estének vége, elkísértem egy ideig (én Őt!), majd elváltunk –talán annyira nem volt részeg..

Mondanom sem kell, hoyg nem hagytam anyniba, befordulva két sarkon rájöttem, ha most nem futok vissza és nem csókolom meg, akkor sohasem! Visszafutottam e hát, kiabáltam: „Peti!”, megfogtam a kezét, visszafordítottam és mint a filmekben a lángoló ölű nők, megcsókoltam a hőn áhított ajkakat. –Tettem mindezt a villamossínek közepén.. Elnyúlt ez a csólolózás dolog, egészen addíg, míg egy „police”-felíratú autó mellénk nem gurult és meg nem kért minket udvariasan a kék kabátos úriember, hogy fáradjunk le a sínekről!

Másnap, magától felhívott! Kedves volt! Ment bevásárolni gabonapehelyből a Tecsóba- ahol egyébként –ugyan szokatlan kérésemre- nem mondták be a hangosbemondóba, hogy „Csókolom Petit a gabonapehely-sorban”! Miután megírtam neki ezt sms-ben, eljött a munkahelyemre, hogy elmondja, nagyon „fasza” csaj vagyok.. Ezután elutazott a fővárosba a nagynénjéhez. Állandó sms és telefonkapcsolat, végre úgy éreztem, a kezemben van a dolog! Még a családnak is megmutatott képeken! „Juhhúúú!”-gondoltam.

Most jön a finálé:

Peti pecamester meginvitált a hétvégi nyaralóba horgászni. - gondolhatjátok egyébként, hogy rövidnadrág, póló, edzőcipő, baseball sapka volt a szerelésem. Ez vagyok én. (A moziba azért ingben mentem és egyszer még kopogós cipőt is vettem!)

Nos, telefon: „Mindjárt ott vagyunk érted!” –oké, de várjunk csak, ott vagyunk? –gyunk??? Kik azok a gyunk?? – Biztos a kutyával, Májlóval jön! : )

Hát nem, a kocsiban tesóka ült, kissé másnapos fejjel. Hát jó, gondoltam bebiztosította magát arra az esetre, ha esetleg le szeretném támadni őt a vityillóban, vagy a horgászszékében… Odaértünk, kipakoltunk, felfegyverkezve elindultunk, játszottam a kutyával, beszélgettem az öcsivel. Nagy nehezen és körülményesen –ekkor már rájöttem, ez nekem nem is fekszik annyira- elindultunk a tó felé. Éppen fél órája horgászkodtunk ott, mikor feltűnt Májló, a kutya és egy hölgy. „Itt van Anyu!”-mondta Peti, miközben jótékonynak nem mondható piros színezék borult orcámra.. Már messziről integetett, a kutya meg odaszaladt hozzám, mert bizonyosan aktívabbat játszottunk, mint ő sétált a mamával.. Kínos bemutatkozás, hű de akartak már engem itt látni, nagyon örül és közli, mindjárt jönnek „Apuék” is! DEJÓ! –gondoltam és közben szememmel a felmerülhető lehetséges menekülési útvonalakat kutattam. Pár perc múlva jött Apa, pár doboz sör és egy újabb horgászszék. Nahát, persze hogy neki is szimpatikus vagyok elsőre. Azután jöttek a kérdések, és milyen iskolába jártam, és mit dolgoznak a szüleim és most éppen mit is dolgozom? Azt hittem, sosem lesz vége… ekkor előkerült a maradék pereputty! Keresztapa, keresztanya, gyerekek és egy újabb kutya! Mind ismernek névről és persze felismertek a képekről. Szuper! –hát senki sem látja rajtam, hogy ez nekem nagyon nem kell????

Nem látták. Hat órás horgászat után Peti feladta, mondván, biztos azért nem fogott semmit, mert nagyon bizonyítani akart nekem. Összepakoltunk és hazahozott. VÉGRE!

Többet nem kerestem és Ő sem. Kérdem én, ha ő nyilván előre tudott a családlátogatásról, miért nem szólt nekem, hogy képzeletemben ne egy naplementés, tópartján kettecskén eltöltött délután lebegjen pillangókkal és szitakötőkkel, hanem egy „most bemutatlak az egész családomnak”-típusú, harmadikon is túli találkozás!?

Később rájöttem, öltönyös betegsége volt, mely azt jelenti, nem játszik párkapcsolatosat, csak hasonló kaliberűekkel… Alacsonyabb volt nálam és a végén már nem is Őmiatta voltam megállíthatatlan, hanem azért, mert nem harapott egyből, mert puhapöcs.

Ismerősök körében „tarkós” Peti-ként emlegetjük, mivel anno a tarkójába szerettem bele.

Ha érdemesnek találjátok, leírok még több sztorit is, főleg, ha belefér a profilba iylen is!?

Üdvözlettel: Dorothy Gray