Az kurva élet, hogy mindegyik más.

Történetem kezdetén épp, hogy csak a 15. életévemet tölthettem be.
Tudom fiatal voltam akkoriban, mégis úgy gondolom, hogy a szerelem nem korhoz kötött. Akkoriban nagyon sokat lógtam a neten, akkor vált népszerűvé (ez a számomra már egyáltalán nem jó szórakozásra szánt) MSN.

A történet kezdete:

Egy közösségi oldalon ismertem meg M-t. Miután megvoltak a kötelező kérdések, válaszok egye-fene alapon megadtam az MSN címem, mégis könnyebben kommunikálhatunk, mint az állandó levelezgetésekkel. (bár így visszanézve annak is meg volt az izgalma :)
Eleinte nem tetszett, mert nekem más típusú fiúk jöttek be (hosszú hajâ026 stb ;). De miután sikerült egy egész nyár alatt ,,megismernemâ01D pont ezen az ellentéten találtam fogást. Ahogy telt az idő egyre többet és többet beszélgettünk, hívogattuk egymást. Egyre kíváncsibbak voltunk egymásra. Egy olyan erős személyiség volt, aki bár távol volt tőlem (80km) mégis a hatalmába tudott keríteni. Ez maga után vonta azt, hogy rettentő hamar egy hullámhosszra terelődtünk, megszokássá vált a személye, szükségletté vált, hogy naponta szórakoztassuk egymást, bár szerelemről nem mertem beszélni, hisz a szerelemben nem csak a gondolkodás és a hit, de ugyanakkor a mozdulatok az illatok és minden olyan manuálisan is érzékelhető tulajdonság is bele tartozik, ami a távolság miatt lehetetlennek látszott. Először ezzel nem is igazán foglalkoztam, szerintem ő sem, de miután már eltelt egy kis idő egyre fájdalmasabbá vált, hogy csak ülünk, gépelünk, vagy éppen suttogunk a kagylóba, nem látjuk a másikatâ026
Ő feladta. A nyár végén már nem ugyanazzal a rendszerességgel írt/keresett. Számomra egyre érthetetlenebbé vált, és bevallom őszintén, nem értettem.
Ma már átlátom miért így történt ez. (a következményekből kiderül majd)

Szóval ment tovább az életem, a fiú kisétált az életemből. Cseppet sem voltam vidám, egyedül éreztem magam. Pont akkor kezdtem a középiskolát, nem ismertem senkit, ráadásképpen a ,,lelki társamâ01D is kisétált az életemből.
Bármiről eszembe jutott. Színes egyéniség volt. Neki köszönhetem egyrészt, hogy ilyen ember lett belőlem.

Nagy lelki kínok között eltelt negyed év, és az iskolában B. â013vel megismerkedtem. Gonosz dolog, de M képét kerestem benne. Valóban volt egy kis hasonlóság kettejük között, de csak külsőleg. Rövid kapcsolatunk alatt nem bírtam belé szerelmes lenni, folyamatosan alakítgatni akartam M képére. Magamnak sem vallottam akkor be, mert az egész tudat alatt volt. Persze B. emberből volt nem pedig rongyból ezért sokszor fajultak el akár egy megjegyzésem miatt is a beszélgetéseink keserű veszekedésekké. Sokat vitáztunk, mindezt miattam.
B. viszont sokat köszönhet nekem. Mielőtt találkozott volna velem, csak olyan lányok akadtak az útjába akikkel 3 hétig volt együtt. (2 hét után szex aztán lapát).
Viszont rettentően önfejű voltam és makacs, de a legjobb szó inkább a BÜSZKE. B. leakart fektetni, viszont én közöltem vele, hogy ezeket a terveket halassza el jóval későbbre, ha valóban szeret. B. megtanult szeretni, tiszta szívből, én pedig szemtanúja voltam ennek a változásnak, még is úgy éreztem, ha együtt maradunk ő lemarad valamiről, a saját magam idejét pedig miért húzzam továbbâ026 Felgyülemlett bennem a sok düh és szomorúság egyvelege, amivel nem tudtam mit kezdeni, viszont nem hagyhattam, hogy mellettem párhuzamosan egy ártatlan személy is szenvedjen. B.-vel szakítottam 3 hónap elteltével. (2006.jan)
B. azóta együtt van egy lánnyal, akivel szeretik egymást. B. idáig leghosszabb kapcsolataâ026 lehet, hogy örökre??? :)

A szakítást követően, bár B. még engem szeretett, én kisebb fajta depresszióba estem. Két hónapon keresztül nem tudtam megemészteni, még mindig a nyarat. M mindenholâ026 a madarak csicsergésében, egy féléves kisbaba nevetésében, a zenében, a gitáromban. Nehéz időszak volt. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy mi fáj jobban. Az hogy több mint fél éve nem beszéltünk egymással vagy, hogy már nem jelentkezik többé, nem tudtam róla semmit.
Aztán kezdtem besokallni. Nem tudtam már hova elraktározni a gondolataimat. Szelektálni kezdtem. A nyár elég izgalmasra sikeredett. Sokat jártam bulizni és sok embert ismertem meg.

Felbukkant egy régi szerelmem J. akivel aztán novemberben találkoztunk. Szerelem volt első látásra. Minden olyan gyorsan történt. Madarat lehetett volna velem fogatni a boldogságtól, azóta sem tudom, hogy mikor esett utoljára november 3-án a hó:). J. távol lakott tőlem (70km) viszont ez nem volt számunkra akadály, hétvégenként mindig találkoztunk. Együtt töltöttünk egy szilvesztert, ami elég csúnyára sikeredett (házibuli Révfülöpön). Akkor gondolkodtam el először, hogy szakítok vele, viszont rájöttem, hogy valóban szeretem őt, és megérne még egy esélyt adnom, hisz senki sem tökéletes. Akkor megváltozott a kettőnk közt lévő kapcsolat, ő sokszor akart alakítgatni, sokszor akarta megmondani, hogy mit hogy csináljak. Ez egyik lánynak sem esik jól úgy gondolom. Ez volt a második amikor megint alaposan fontolóra vettem, hogy mégis mit tegyek. De feledésbe merült.
J. vel 5 hónapja voltunk együtt, mikor úgy éreztük megtörténhet az a bizonyos dolog. Lefeküdtünk egymással, csodálatos élmény volt, és cseppet sem bántam meg. Viszont ami most következikâ026 pff.
Szóval megtörtént és aznap úgy búcsúztunk el egymástól, hogy szeretlek-szeretlek. Úgy volt, hogy két hét múlva újra találkozunk, viszont beteg lett. Megértettem. Egész hétvégén lustálkodtam és nem tanultam semmit.
Hétfőn mikor felkeltem, éreztem egy nagy fájdalmat. Ne fizikálisan képzeld el, mondjuk úgy, hogy fáj a lelked és ez az érzés végig halad tested minden porcikáján. Folyamatosan körbe-körbe terjed benned, de mikor a szívednél jár, összemarkolja annyira, hogy nem kapsz levegőt. Végig kísért ez az érzés egész álló nap. Úgy gondoltam, mivel nem tanultam a hétvégén semmit, és másnap irodalomból témazárót írok, gyűjtök egy kis anyagot netről. Automatikusan bejelentkezett MSNre. Egy üzenet várt. J. írt.
A levél pontos szövegére nem emlékszem, viszont leírta benne, hogy ő engem már nem szeret. Neki már elmúlt. Nem akar megbántani, köszöni az együtt töltött időt. És a teljes nevét aláírva, dátumot mindent felcímkézve elköszönt tőlem. (2007. ápr)
Csak ültem ott, értetlenül. Kerestem a válaszokat. Bennem akkor megszakadt valami. Csak ültem ott, sírásra kész állapotban. Az irodalom tanulásból persze nem lett semmi.
Most már tudom, hogy akkor nem kellett volna semmit sem reagálnom a levélre. Ha csendben maradok és ha nem adtam volna magamról semmiféle életjelet, ő sokkal jobban szenvedett volna mint én. Persze így a végén könnyű ezt megállapítani.

Két hét gyászidő következett. Szörnyen megalázottnak éreztem magam. Kihasználtak, a jó szívemért. Összetörtek, viszont fordított pszichológiával gondolkodva nem akartam magam rosszul érezni. Ott volt a tavasz és körülöttem mindenki nagyon boldog volt. Nem akartam kimaradni a közös mókázásokból. Sokszor előjött J. emléke, viszont a gyűlölet amit iránta éreztem fokozhatatlan volt.
A nyár folyamán képes voltam a saját énemtől és tőle is megszabadulni, szeptemberben pedig egy új életet kezdeni. Sikerrel jártam.
Az iskolában jól ment minden, átmentem a rutin vizsgámon és megismertem G.-t.
G.-vel rövid ideig voltunk együtt. Ő képes volt szakítani egy lánnyal, hogy velem együtt legyen. De mit is mondanak az ilyen fiúkról? Hogy aki elhagyott valakit érted, az majd elhagy téged valakiért. Rövidesen be is következett. (2007. dec)
Szomorú voltam, viszont sokkal inkább az aggasztott, hogy egy évben megtörtént ugyanaz a rossz. Két fiú hagyott el.
Úgy gondoltam szünetet tartok.
Új dolgok felé nyitottam. Sok könyvet olvastam, és félig felnőtt fejjel megleltem a hitem. Hittel élni csodálatos dolognak tartottam. Újabbnál újabb dolgok következtek.
Alkalmi kavargatások akadtak. Egy-egy bulizás alkalmával Zs.-vel. Viszont nem volt egészséges, mert én beleszerettem. Annyival volt könnyebb, hogy kiábrándított magából. Egyre csak múlt a szerelem.
Akkoriban már egy jó ideje vezettem blogot. Egy ártatlan májusi blogbejegyzésemnél egy kommentre lettem figyelmes.
A komment küldője: M

Három év elteltével felbukkant.
Kis idő múlva újra beszélgetni kezdtünk. Felfedeztük mennyit változtunk. Sokszor írt nekem, sokszor hívott. Azt hiszem nem kell mondanom, hogy sikerült neki újra magába bolondítania. Boldog voltam. Boldoggá tette az egész nyaram. Július 11.ei nap volt, mikor a Balaton partján találkoztunk életünkben először. Ültünk és beszélgettünk. Néztem az arcát. S egyetlen egy érzés kapott el miközben ott ültem mellette. Soha annyira, mint akkor nem éreztem nagyobb biztonságban magam. Körbekerített, már akkor tudtam.
Teltek a hetek, eljött a suli kezdés ideje, a szülinapomé is.
Ajándékul megkaptam egy napra.
Felmásztunk a közeli emlékműhöz. Kiültünk egy sziklára és sütettük magunkat. Később a kérésemre kerestünk egy árnyékos helyet. Ő letette a fejét a combomra. Először kérte, hogy olvassak. Aztán olyan nehezemre esett beszélni. Tudom, hogy nem feszélyezett a helyzet, jól esett, hogy letetette oda a fejét, viszont a szavak egyre nehezebben jöttek ki a számon. Aztán ő csak húzta a kezem egyre közelebb és közelebb, majd fejjel lefelé elkezdtem mesélni neki egy gyerek mesét, amit a 3 éves unokahúgomnak meséltem még a nyár folyamán. A történet közben túrta a hajam, én pedig egyre nehezebben tudtam koncentrálni a történet menetére. A kezével egyre lejjebb húzta a fejem. Befejeztem a mesét, ő pedig feltett egy kérdést bizonyítva azt, hogy figyelt. A választ megkapván megcsókolt. Vagy ha fogalmazhatnánk úgy: megcsókoltuk egymást. Érdekes pozitúra volt. Természetesen nem így folytattuk tovább. Viszont az idő csak úgy rohant. Negyed óránk maradt, hogy elérje a vonatot. Mikor felállt nyújtotta felém a kezét, hogy fogjam meg. Kézen fogva rohantunk le a hegyről több, mint száz lépcsőn lefelé elhagyva a pulcsiját. Már majdnem leértünk az állomásra, viszont megálltam és mondtam neki, hogy menjen én már nem futok többet, majd legközelebb találkozunk. Ő pedig erre azt mondta: Ha azt akarod, hogy jöjjek még, el kell hogy engedj. És akkor megcsókoltam, aztán láttam ahogy elfut.

Soha nem láttam többé. (2008. szept.)

Megváltozott, minden. Nem tudom azóta sem, hogy minek a hatására.
Összetört.

Mára már jobban érzem magam. Néha még elcseppen egy-két könnycsepp.
Viszont tudom, hogy minden szerelem más. Ezt a szerelmet senki nem élhette át rajtam kívül. Különleges szerelem volt.

Egy lelki szerelem.

Picilany