Amikor az élet a legfőbb szakító ok, és egy motoros, aki nem figyel a zebrán. Végtelenül szomorú történet, csak erősebbeknek.

Kedves Szakítósok!
Nagyon sokáig gondolkoztam, hogy leírjam-e ezt a történetet. Egyrészt azért, mert nem pont a szabvány szakítós történet, ahol az egyik fél a hülye, hanem inkább arról az oldalról közelít, ahonnan elég kevesen sztoriznak: amikor az élet szopat meg. Másrészt azért, mert egyáltalán nem vidám, szóval aki nem szánakozással akarja kezdeni a napot, az inkább ne olvassa el.

Szokták mondani, hogy a „sors” sokszor csak véletlenek sorozata és előre nem meghatározott események láncolata… de mi van akkor, ha minden szar, és az ilyen véletlenszerű események kimenetele csak és kizárólag negatív végeredményt hoz?
Majdnem 10 évvel ezelőtt történt, hogy egy baráti társaság szokványos heti „szórakozós” összejövetelén találkozott a tekintetem az övével. Legyen a neve A. (ő akkor volt 17, én már majdnem 19) és tipikusan olyan pillanat volt ez, amikor azonnal szerelmes leszel, pedig még egy szót nem váltottatok.. csak meglátod és azonnal hatalmába kerít az érzés, hogy ő kell neked és semmi más nem érdekel.

Ez az innovatív hozzáállás szerencsére elég hamar meghozta a gyümölcsét, aznap még végigbeszélgettük az estét, a hajnalt és a fél délelőttöt – majd még az adott hétvégén össze is jöttünk, ahogy azt kell, megadva a módját – egy házibuliban – ahol még semmi komoly nem történt, csak minimális szinten testnedveket cseréltünk.

Persze éreztem, hogy ez így elég prosztó dolog volt, ezért igyekeztem jóvátenni. Nem vagyok túl romantikus alkat, de még én is képes voltam összehozni a default gyertyafényes vacsit, fincsi zenével, „elragadó hangulattal”, hogy Őt idézzem. Na ez hál’ Istennek bevált és 1-2 órán belül már egymás karjaiban voltunk, majd megtörtént, aminek meg kellett.
Ezt követte 11 csodálatos hónap, egyszerűen a föld felett jártunk két méterrel, folyamatosan és a kellő intenzitással rajongtunk egymásért – ami számomra rendkívüli volt, mert addig nem nagyon éltem át olyat, hogy valaki ugyanannyira imád mint én őt – tehát tulajdonképpen nem túlzok, ha azt mondom, hogy életem egyik legcsodálatosabb és legmeghatározóbb kapcsolata volt. Amikor együtt voltunk, akkor mindketten a másikkal foglalkoztunk, nem voltak „kínos csendek” nem voltak, ilyen szar semmittevéses délutánok, mindig feltaláltuk magunkat és mindig ott voltunk egymásnak, ha éppen ihlet kellett valamihez.
Ha éppen nem tudtunk együtt lenni (suli, meló, satöbbi) akkor meg jött az a szemét mardosó érzés, hogy mennyire szar így, hogy nincs itt, nem vagyok vele, ez így nem jó… ebből kerekedtek aztán az órákig tartó telefonbeszélgetések, melyek nem egyszer úgy kezdődtek, hogy amikor hívni akartam, azonnal megcsörrent a telefonom és Ő szólt bele. Ha létezik „közös hullámhossz” akkor az itt 100%-ig megvolt. A szüleivel teljesen jól kijöttem, már-már néha fiúkként kezeltek, ami szintén nagyon jól esett, mert nem a hagyományos idilli családi háttérből jöttem.
A vége fele már elég előrehaladott terveink voltak a jövőt illetően. Ezt nagyban megkönnyítette az, hogy akkoriban már független voltam, tehát gyakorlatilag bármikor összeköltözhettünk volna, bár amennyi időt nálam töltött, végül is szinte semmi különbség nem lett volna… de mégis. Ez csak azért nem jött össze, mert még a sulit be akarta fejezni és csak aztán akart elköltözni otthonról, de mindketten komolyan gondoltuk, hogy a másikkal akarjuk leélni az életünket. Persze tudom, hogy 25 év alatt ilyeneken gondolkodni nem túl megfontolt dolog, de hát sosem a társadalmi normák határozták meg az életvezetésemet, ezért is gondoltam úgy, hogy nekem ne mondja meg senki, hogy hogy éljek, én Őt szeretem, vele akarok lenni, örökre, ennyi.
Na és ekkor történt az, amire a bevezető mondatokban utaltam. Egy csütörtöki napon otthon vártam, hogy jöjjön, meg volt beszélve, hogy délután 3-ra jön, soha nem késett 15 percnél többet, ezért már halál ideges voltam, amikor 3:45-kor még sehol nem volt. Felhívom, a telefonja ki sem csörög, csak azonnal üzenetrögzít.. Hagytam üzenetet, hogy ha bekapcsolja, hívjon vissza mert aggódom.

Este 7-ig semmi életjel, hívogattam a barátainkat, hogy látták-e.. nincs ott valakinél, beszéltek telefonon, vagy valami.. de semmi. Senki nem tud semmit, senki nem látta, senkit nem hívott. Aztán egyszer csak megcsörren a telefon, az édesanyja zokogva hív, hogy nagy baj van.

Akkor derült ki, hogy a házunk előtti nagyobb kereszteződésben, ahogy jött át a zebrán egy motoros, kanyarodás közben elütötte. Szerencsére nem voltak nagyon komoly sérülései, eltört az egyik karja és pár bordája repedt meg zúzódott, viszont az eszméletét elvesztette az ütés következtében, ezért megfigyelés alatt tartották bent.

A következő napokra gyakorlatilag beköltöztem a kórházba, folyamatosan bent voltam mellette, szabadságot vettem ki, minden kötelezettséget félre tettem, tudtam, hogy nekem most ott a helyem mellette és erőt adok neki azzal, ha látja, hogy ott vagyok és kitartok mellette a rosszban is.

Két nap múlva már egész jól volt, végre tudtam egy kis mosolyt csalni az arcára, sőt még viccelődött is, visszatért belé az élet, és annak ellenére, hogy mindenhol fájt neki, teljesen optimistán látta a helyzetet, és mondta, hogy ne aggódjak, jövő héten ilyenkor már semmi baja nem lesz és szaladgálni fog.

Sajnos igaza lett, de nem pont úgy, ahogy mi azt elképzeltük. A negyedik nap este felé, amikor éppen az egyik váróban próbáltam 1-2 órát aludni, akkor egyszer csak elájult és kómába esett, amiből nem tudták visszahozni, átvitték az intenzívre – kb fél napi könyörgés meg jó sok „paraszolvencia” után engem is beengedtek. Az ötödik napon reggel megállt a szíve, gyakorlatilag a karjaimban halt meg, Ő, aki addig az életem egyetlen értelmét jelentette. 11 hónap, 7 nap és 5 óra.
Innentől számomra a világ egy szar hely volt, ahol csak rossz dolgok történnek, és semmi befolyással nem bírok rájuk. Természetesen ezen már valamilyen szinten sikerült túllépni, de nincs olyan nap, amikor valamilyen vonatkozásban eszembe ne jutna – azóta egyetlen normális kapcsolatom nem volt, főleg miattam nem, mert meg sem próbálok hosszú távra tervezni, akivel együtt vagyok, annak nem nagyon nyílok meg, ebből következik, hogy senki sem bírja sokáig mellettem – vagy csak kihasználom a másikat és utána nem érdekel, hogy mi lesz vele.

Tanulság? Ha bejön valami az életben, akkor igyekezz minél jobban kihasználni a helyzetet, mert lehet, hogy nem tart sokáig, és nem tuti, hogy te leszel a győztes. Bocs, ha kicsit hosszú lett, rövidebben nehéz lett volna leírni.
Oni