Egy mondat: Próbáltuk, de nem nagyon ment. Rémültek voltunk, hogy tönkre mennek a családjaink, vágytunk egymásra, de nem volt szabad.
Ilyen is van, szép szakítás.
Persze már látom az MNK-zós kommenteket, de hát ez van.
Közel 20 éve élek házasságban - normálisban, hol fent, hol lent. Történt sok minden, de megcsalás egyikünk részéről sem -eddig (én legalábbis így tudom :) ). Aztán mégis pár éve történt valami. Egyik kedves ismerődöm új pasival jött az egyik bulira. Komolynak tűnt a dolog, örültünk, neki. Az én házasságom éppen a lenti fázisban. Úgy alakult, hogy az este folyamán ketten maradtunk a buli végére, nagyon jót beszélgettünk. Aztán egyser csak megcsókolt. Mi tagadás jól esett, de legalább ugyan ennyire meg is döbbentem. Nem tudtam mit tegyek. Szóljak a barátnőmnek, hogy a pasi talán mégsem az igazi, vagy tudjam be véletlen balesetnek a dolgot és ne romboljak le egy jónak tűnő kapcsolatot. Ez utóbbi mellett döntöttem. És úgy tűnt, hogy jól. Kapcsoltatukból házasság lett, család (előző kapcsolatokból származó gyerekekkel). A csóknak évekig nem volt folytatása, de erősen szimpatizálunk egymással és ebből nem is csináltunk nagy titkot, néha ugratott is minket a társaság. Aztán pár éve mégis túlléptük a flört határát. Egy buli után még sétálni mentem (min egy pohár borral több csúszott le mint kellett volna). Ő mosdóból jött visszafelé, elkísért a sétára, nehogy bajom essék. Hát nem esett. Ő esett nekem és ha a körülmények nem olyanok, amilyenek ki tudja mi történt volna még... Ettől a perctől persze minden megváltozott. Kerestük egymás tekintetét, közelségét, érintését, miközben párszor megbeszéltük, hogy ez az egész teljesen lehetetlen, és nem is gondoljuk komolyan stb... Aztán tavaly nyáron, néhány lopott csók (és sok sok baráti beszélgetés) után felmerült bennünk, hogy esetleg a társaságon kívül is beszélhetnénk, találkozhatnánk. És ezzel életem egyik legszebb időszaka vette kezdetét. Titkos szerelem. Mintha két életünk lett volna. Egyik otthon, mintha mi sem történt volna, a másik együtt. Fantasztikus beszélgetések, üzenetváltások, ritkán futó találkozások (messze lekunk egymástól). A legjobb énemet hozta ki belőlem, olyan szerelmes voltam, mint tizenévesen utoljára (talán mert ugyanolyan esélytelen volt az egész, mint amikor az ember egy filmsztárba szerelmes 15 évesen). De egy jó ideig ezen kívül semmi. Aztán mégis túlléptük azt a határt... Hihetetlenül gyönyörű volt vele a szex, máig beleremegek, ha eszembe jut. Igen, mint a filmeken. Tapasztaltan és friss érzelmekkel. Egyszerűen bódító volt. És közben otthon kikérdeztem a leckét, megfőztem az ebédet és igen, kedves voltam a férjemhez. Fogytam 10 kilót és vigyorogtam egész nap. Egy ember nem vette észre a változást - a férjem.
De minden jónak vége szakad egyszer. Ő lebukott félig-meddig: a feleség elkapta egy pillantását, ahogyan rám nézett... Hát igen, úgy nézett - pár nap múlva lett volna találkánk. Valamit kénytelen volt vallani (távolról sem mindent), de ez is bőven elég volt a botrányhoz. Sikerült ugyan elsimítani a dolgokat, de a kapcsolatunk súlyosan megsérült. Az egyértelművé vált, hogy a szerelmi kapcsolatot azonnal be kell fejeznünk, de azt hittük, a barátságot átmenthetjük. Próbáltuk, de nem nagyon ment. Rémültek voltunk, hogy tönkre mennek a családjaink, vágytunk egymásra, de nem volt szabad. Magunkatat is megpróbáltuk becsapni, de ki kellett mondanunk, hogy vége. Barátok em lehettünk titokban, különösen úgy nem, hogy közben többre vágytunk és közben akár egy valóban baráti beszélgetéssel való lebukás is a házasságaink végét jelenthette volna (ezt egyikünk sem akarta). Végül én írtam meg a szakító levelet, de mondhatjuk közös megegyezésnek. Mindkettönknek fájt, de nem tehettünk másként. Örökre gyönyörű emlék marad. Emlékezetek a Szív hídjaira? Van néhány titkos fájlom, talán az én gyerekeim is megtalálják majd...
Döm-dö-döm
Az utolsó 100 komment: