Az apa közvetítette ki a srácot a lánynak, 5 év után jött is a baj.

Szakításom hiteles és remélhetőleg rövid történetét szeretném megosztani veletek.
Előrebocsátom, hogy nem vagyok szép, soha nem is voltam, de a stílusom, az alakom, a közvetlen, csipkelődő modorom miatt mindig a jó nő kategóriába tartoztam. Nagyon könnyen ismerkedem, de csak egy szintig. Közel csak kevés embert engedek magamhoz.
(Ex) párom hasonló mentalitású, nem egy klasszikus férfiszépség, de vonzza a csajokat. Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el, hogy ilyen létezik: az utcán leszólította egy lány, hogy többször látta már és szeretne vele megismerkedni.

A megismerkedésünk, mint egy romantikus angol filmben: az édesapám mutatta be, nála járt egy munkamegbeszélésen.
Míg atyámra vártam alaposan szemügyre vettem és bizony engem is megcsapott a vonzereje. Míg minden elintéződött beszlgettünk, aztán megbeszéltük a következő találkát is gyorsan. Pár hónap és rájöttünk, hogy ez itt több a szokásos felületes barátságnál. Ez már szerelem.
Mindkettőnknek van saját lakása, ezt egyikünk sem akarta feladni, így hol ő aludt nálam, hol én nála. Jöttek-mentek a mindennapos emailek, sms-ek, telefonok. Ha együtt voltunk mindig volt beszédtémánk, folyamatos ölelések, összebújások, a széket is megfújta alattam, én is igyekeztem neki mindent megadni. Voltak hónapokra, évekre előremutató terveink, ide megyünk közösen, ezt vagy azt csinljuk együtt.
Soha nem volt még ilyen bizalmas viszonyban senkivel, és én vagyok az egyetlen, akiben igazán megbízik, és ahogy meglátott nem vágyott másra, mint velem lenni. - állította mindig.
Így telt el 5 rövid pillanatnak tűnő év.
Kb 2 hete jön a szokásos napközbeni vicceldő email. Azaz mégsem. Valami nem stimmel, ez nem az ő megszokott stlusa. Termszetesen rákérdeztem mi a gond.
- Ne haragudjak történt valami, amiről most nem tud beszélni, mert nagyon felkavarta, de higgyem el, én leszek az első akivel megosztja.
Az agyamban egymást kergették a gondolatok. Kirúgták a munkából? Kirabolták? Meghalt egy rokon? Mi a frász lehet?
Este, otthonról telefon. Még mindig nem tud beszlni róla, de leírta emailban.
Rohanás, postafiók kinyit és tényleg levél vár. De milyen?! Próbálom visszaidézni, mert első dühömben kikukáztam persze.
- Biztosan tudja, hogy meg fogom érteni. (Na persze, én mindig mindent megértek! Okos kislány vagyok ám!) Találkozott valakivel, aki az első pillanatban megtestesítette mindazt, amiről mindig álmodott. Külsőleg és belsőleg is. (Bezzeg amikor tavaly az aktommal fotópályázatot nyert nem mondta, hogy nem tetszem). Előre tudja mit fog mondani, be tudja fejezni minden gondolatát, azonnal közel tudta magához engedni és olyan mintha mindig is a része lett volna, és köszöni nekem, de ennyi volt.
Mivan? Ennyi volt 5 év? Hol marad a csak benned bízom, meg a többi? Kérdeztem volna én még többet is tőle, de eltűnt, mint az aranyóra. Telefont nem veszi fel, emailre nem válaszol, skypról letiltott. Maradna, hogy odamegyek a lakása elé, de annyira én is büszke vagyok, hogy ezt nem teszem. Csak ülök a kérdéseimmel, és nézek bután. Hol rontottam el?

Köszönöm!

Timi