Amíg nincs tapasztalatunk, ne is várjunk többet, mert csak bízunk abban, amiben nem lehet.

Hat éves, eljegyzésbe torkolló kapcsolatot fogok összefoglalni, melyből én (a női szereplő) léptem ki, már idestova két éve. Igyekszem rövid lenni, bár ez nem fog sikerülni, olvassátok végig, mert tanulságos.

Miért szakítottam a vőlegényemmel? Mert olyan féltékeny volt, mint Othello, olyan fukar, mint Harpagon, és szintén Molière tollára illő hipochondriával is meg volt áldva. Miért csak hat év után szakítottam vele? Mert semmi tapasztalatom nem volt a férfiak terén, amikor 21 évesen megismertem. Honnan tudtam volna, hogy ő nem normális? Mert alapból jószándékú vagyok, és elfogadom mások hibáit, mert tudom, én sem vagyok tökéletes. Illetve tényleg szeretett, érzelmi biztonságot adott, és tudtam, hogy másra rá sem néz. És mert túlságosan elfoglaltak a tanulmányaim (két egyetemen összesen három szak párhuzamos képzésben, nappali tagozaton). Mentségemre legyen mondva, amint kettőt ezekből befejeztem, szinte azonnal kinyílt a szemem.

A rövidség kedvéért csak a fukarság miatti kínszenvedésekből nyújtok egy kis ízelítőt. (Az alaptalan féltékenységét felidézni máig is túl fájdalmas és megalázó.) Ehhez először fel kell deríteni kettőnk anyagi viszonyait. Mivel én az átlagosnál hosszabb ideig jártam egyetemre, és a tanulás a fentiek miatt nagyon igénybe vett, kapcsolatunk alatt munkám és jövedelmem nem volt. Rendszertelenül vállaltam el fordításokat, de az ebből befolyó jövedelmet teljes egészében a tandíjamra fordítottam. Egyébként szüleim támogattak, akik épphogy a nemzetgazdasági átlagbért megkeresik. (Édesanyám pedagógus.) Volt vőlegényem egyedül annyit keresett, mint szüleim együttvéve. Ennek ellenére ő használt ki engem anyagilag, és nem én őt, ezért közgazdasági Nobel-díjra lehetne jelölni.

Soha nem mentünk el közösen nyaralni, minden nyári szabadságát a nagyszüleim balatoni nyaralójában töltöttünk. Ez természetesen, mint családtagnak, neki nem került pénzébe. Ha közösen mentünk volna valahova, akkor fizetnie kellett volna, természetesen csak a saját részét, soha nem vártam volna el, hogy az én részemet is állja. Az nyilvánvaló, hogy nem jártunk szórakozni: pénzbe kerül, illetve a féltékenység miatt sem lehetett. Időnként elmentünk moziba. Hat év alatt kaptam öt csokor virágot, az eljegyzési csokrot is beleszámítva. De ez engem nem zavart különösebben, nem vagyok direkt anyagias, a szívből jövő ajándéknak sokkal jobban örülök, mint a drágának. A csokrokat kiszárítottam és megőriztem. A szakítás után persze mentek a kukába.

A problémák akkor kezdődtek, vagy inkább akkor ismertem fel őket, amikor kb. öt éves kapcsolat után összeköltöztünk. Volt vőlegényemnek ekkor már saját lakása volt, és a lakáshitelt törlesztette. (Öt év alatt visszafizetett egy tizenöt évre szóló hitelt. Ilyen barátnő mellett lehet is spórolni.) Természetesen én a rezsibe havonta az addigi kollégiumi díjamnak megfelelő összeget befizettem. Volt vőlegényem minden előirányozott kiadásáról havi költségvetést készített excel tábla formájában, amibe naponta bevezette a tényleges kiadásokat. Ha száz forint eltérés volt, akkor rovancsolást csinált, és addig nem nyugodott, amíg meg nem találta. Én ebben a költségvetésben mint bevételi forrás szerepeltem, a rezsihez való hozzájárulásom okán.

Ha lementünk szüleimhez a hétvégére (vidéki nagyvárosból származom), akik két napig jól tartottak minket, én fizettem a benzin felét. Meg is ideologizálta, hogy ez csak kétszer annyiba kerül, mint a diákjegy, amit egyébként vennék. Soha nem vett autópálya matricát, mert az drága, így az út másfélszer olyan hosszú volt, mint a sztrádán. Kifejtette, hogy ha csak Budapesten autózunk, akkor nem kapcsolja be az autóban a fűtést, mert ilyen rövid távon rossz a motornak. Persze, hogy az én egészségemnek mi a rossz, az nem számít: rendszeres felfázások gyötörtek, de persze az autó motorjának plusz bemelegítéséhez szükséges kb. 500 forint őt terhelte volna, az orvosi kivizsgálásomért és gyógyszerekért én fizettem alkalmanként kb. 10.000 forintot. Az autó sokkal fontosabb, mint én: X összegbe került megvenni, és havonta y összegbe kerül fenntartani. Én 0 forintba kerültem, és havonta 0 forintot kellet rám költeni, sőt én fizettem. Egyértelmű, hogy kettőnk közül melyik az értékesebb. (Egyébként, amint megszabadultam volt vőlegényemtől, a felfázás elmúlt és nem is tért vissza, tehát inkább lelki eredetű lehetett.)

Az utolsó közös nyarunkon nem laktam nála, mivel a vizsgákra a szüleimnél készültem, illetve a vizsgaidőszak után inkább a Balatonnál pihentem, mint egy 40 m2-es földszinti lakásban gubbasztottam volna Budapesten. Az egészre a koronát az tette fel, hogy erre az időszakra is kért tőlem a rezsibe hozzájárulást, igaz, csökkentett összegűt, csupán havi ötezer forintot, a fűtésátalány okán. Ismétlésképpen: ő ekkor bruttó hatszáz ezer forintot keresett, én semmit. Augusztusra, amikor két hetet nálunk nyaralt, ingyen és bérmentve, akkor nem volt pofája elkérni tőlem ezt a pénzt, de ezt is megideologizálta azzal, hogy azért engedi el, mert a testvérem addig ideiglenesen nála lakik, amíg albérletet keres, és vigyáz a lakásra.

És az a vicc, hogy a szakításnak mindez csak az egyik oka volt. A valódi, a mélyben meghúzódó ok az volt, hogy unatkoztam mellette. Nem jelentett szellemi kihívást, nem volt benne intellektuális kíváncsiság, nem tudtam vele miről beszélgetni, sokkal műveltebb voltam nála, és legalább olyan intelligens, mint ő. Szóval hat év alatt én csak fejlődtem, ő meg stagnált. De ez mellékes. Vissza az anyagiakra, mert az még mindig bántja a csőrömet.

Szóval, egy szép áprilisi napon két évvel ezelőtt besokalltam, és csúnya módon kidobtam. Nem mentegetem magam, nagyon csúnya szakítás volt. Mivel én konfliktuskerülő típus vagyok, kapcsolatunk alatt sosem panaszkodtam / veszekedtem / hisztiztem. Így a felgyülemlett sok sérelmet (amikből a fentiek csupán ízelítő, volt még egy-két cifrább dolog is) sosem beszéltük meg, és amikor a problémákat megfogalmaztam, már nem volt visszaút. Ő szegény az utolsó pillanatig tökéletesen boldog volt, és azt hitte, minden a legnagyobb rendben van.

Ami tényleg megalázó, hogy a szakítás után rögtön megmutatta, hogy tudja, hogy illett volna viselkednie. Akkor rögtön kinézett közös programot a május 1-i hosszú hétvégére. Akkor rögtön kaptam tőle olyan szép csokrot, mint az eljegyzésre. Akkor persze rá akart beszélni, hogy tartsam meg a jeggyűrűt ill. kísérőgyűrűt, mert az ajándék, amit nekem vett. Mintha önszántából vett volna nekem értékes ajándékot. Mintha meg akartam volna tartani rabságom szimbólumait. Akkor sírva mondta a telefonba, hogy tudja, hogy hibázott, és adjak neki még egy esélyt. Hat év az életemből nem elég esély?

Utóélet: jó két-három hónapig még szinte naponta beszéltünk, és hallgathattam férfiatlan vernyogását, amíg reménykedett, hogy visszamegyek hozzá. Persze, hogy sajnálta, hogy elveszít: elveszítette az egyetlen nőt, akire nem költeni kell, hanem még ő fizet a semmiért is. És van olyan jószándékú bolond, hogy a hibái ellenére is szereti.

És itt a slusszpoén: ez alatt az idő alatt persze már talált egy másik lányt, és kb. hét hónappal a szakítás után ez a lány már gyereket várt tőle! Ez az iwiw-ről derítettem ki, ahova egy-két hónapja feltöltötte a min. öt hónapos gyerekének képeit. Ahhoz persze gyáva volt, hogy ezt velem bármilyen formában közölje.

Mi ebből a tanulság: lényegtelen, hogy ki mennyit keres. Nem az összeg számít, hanem az, hogy kinek mit jelent a pénz. Eszköz-e, vagy cél, önmagáért való jó? Ha az utóbbi, akkor menekülni kell, mert aki a pénzt önmagáért szereti, amellett csak boldogtalanság vár az emberre. Ismétlem: volt vőlegényem nagyon szeretett, nem akart kihasználni. Számára az anyagiak ilyen intézése nem a kihasználás kategóriába, hanem a méltányos megosztás kategóriába esett. Hiszen csökkentett rezsit kellett fizetnem, amikor nem laktam ott, nem a teljes összeget.

Második tanulság: az összeköltözést a házasság előtt törvényileg kellene kötelezővé tenni. Egy-két hónap alatt olyan problémák kerülnek elő, amik egyébként egy-két év alatt sem. Ha fél év együttélés után sem akarod megfojtani a párodat, nyugodtan összeházasodhattok, nem lesz belőle válás.

Ezek után természetesen nekem igen nehéz megbíznom bárkiben, önbizalmamat és önértékelésemet is sikerült eléggé lepusztítani. Csak arra tudok gondolni: na ez az alak mennyit akar rajtam spórolni? Érdemlek annyit, hogy fűtött helyen üljek, hogy ne fázzak meg? A saját értékítéletem szerint természetesen. Már csak olyan férfit kell találnom, aki ezzel egyetért.