Soha ne költözzünk vidékről Pestre férfi miatt, fpleg egy érthetetlen bunkó miatt ne. 

Kezdhetném én is a szokásos körfutásokat, de nem teszem, mert attól tartok, így is hosszabb lesz a sztori a kelleténél. A lényeg: MNK, MPG, voltunk Tescoban, mindketten pakoltunk, gumit ő vett amíg kellett, katona asszem nem volt. Nyomás elsőzni, utána tessék végigolvasni.
Bocsánatot kérek mindenkitől, de nem tudom rövidebbre fogni.

Hol is kezdejm? Nagyon Ádámévánál, volt egyszer télen egy buli fővárosunkban, ahol a baráti társaságnak külföldön dolgozó tagjainak hazatértét ünnepeltük a „törzskricsmiben” 2006-ban. Ott találkoztunk. Én hallottam már a nevét, emlegették a többiek, de addig még sosem sikerült találkoznunk. Fergeteges buli volt, ritka jól sikerült, tényleg, mindenki jól érezte magát. Többször táncoltunk együtt is, de csak a végén a lassú blokknál volt egy csókféleség. Majd eljött velünk a metróhoz, de utána semmi. Se számcsere, semmi. Na jó, akkor ennyi volt.

Majd tavasz vége felé böngészve az egyik közösségi oldalon megtaláltam őt, poénból bejelöltem, hogy egyáltalán tudja-e, hogy ki vagyok. Visszajelölt, majd elkezdtünk levelezni, nagyon kellemes eszmecseréket folytattunk, és ami nekem fontos, hogy lehettem önmagam, úgy látszott (mint utólag kiderült, csak látszott), ez bejön neki, hogy olyan vagyok, amilyen. Nem vagyok az a magamat megjátszós fajta.
Aznap, mikor visszajelölt, én egy céges rendezvényen voltam, ahol történt egy kis entyem-pentyem egy kollégával, de technikailag maga az „eksön” nem történt meg. (Ő valamiért abban a hitben élt, mint utóbb kiderült, hogy én egy vadidegennel voltam akkor, és teljesen. Úgy voltam vele addigra már, hogy ezt nem fogom neki részletezni, higgye azt amit akar. Kinek nincs múltja?)

Vidéken laktam, de mentem barátokhoz Pestre, és egy-két sms után megegyeztünk, hogy why not, találkozzunk. Kimentem hozzá, mert nem lehetett máshogy megoldani, későn ért haza lakásfelújításból, mondtam, semmi gond. Az újra találkozás is jól sikerült, értem ezalatt azt, hogy jó hangulatban telt az este, nem volt semmi „olyan”, nem azért mentem. Ez hétköznap volt, és nekem már meg volt beszélve egy buli péntekre, de mondtam neki, ha van kedve, csatlakozzon. Csatlakozott, abban a buliban végül összejöttünk. Majd elkezdtünk járni, ami úgy zajlott, hogy hétköznap smsek, telefonok, emailek, pénteken meló után irány a busz, és hétfő reggel pedig onnan mentem vissza vidékre dolgozni. Minden szép volt és jó, örültem neki, hogy gyakorlatilag majdnem két év után találtam valakit, aki komolyabban megmozgat (ok, voltak szösszenetek is, de abból is elegem lett, 10 hónapig nem voltam senkivel)– legalábbis az addig átéltekhez képest, mostmár tudom, az őutána átélt dolgok miatt, hogy ez közel sem AZ.

Nade térjünk vissza a történethez.
Augusztusban neki volt egy céges rendezvénye, úgyhogy nem tudtunk találkozni azon a hétvégén, mondtam neki, hogy én úgyis hivatalos vagyok a gyerekkori jóbarátom születésnapjára, akkor legalább el tudok menni oda. Na itt kellett volna múúúkodnie a vészjelzőmnek, hogy itt valami nagyon nem kerek. Váltottunk ugyanis pár smst, aztán beduzzogott, és napokig nem jelentkezett. Közben felvirradt a Sziget kezdetének napja, volt jegyem, úgyhogy barátosnőmmel kimentünk. Nem szóltam neki, miért tettem volna? Még a hétvége után küldtem smst, hogy mi baja, kerestem többször is, érdemi válaszra sem méltatott. Sorbanálltam a wc-nél, és akkor láttam, hogy keresett.felhívtam, és végül egy gusztustalan veszekedésbe torkollott az egész, na jó, akkor ennyi. Gondoltam én. És igen jót mulattam, majd megpihentem egy sátorban egy friss ismerettséggel. Eltelt pár nap, valamelyest lehiggadtam -nekem nagyon hiányzott, agyaltam rajta, hogy lehetne rendbehozni a dolgokat. Meg volt beszélve egy találkozó, amiről azt hittem, na, ki fogunk békülni, de ismételten elfajultak a dolgok, pl közölte, hogy ő találkozott egy volt nőjével kifejezetten abból a célból, hogy megdugja, de végül nem tette meg. Na persze, ezt vagy elhiszem, vagy nem. Meghogy ő ki tudja nyomozni, hogy én tulajdonképpen hol voltam, és hogy tényleg ott voltam-e, ahol mondtam hogy vagyok. Lényeg a lényeg, sietnie kellett a hévhez, úgyhogy még egy kis veszekedés után otthagyott. Hát akkor ennyi. Összefutottam egy exemmel véletlenül, és hát hogy rendbetegyem az egomat, khm-khm, de szar volt, mert rájöttem, hogy én „ŐT” akarom, nekem vele jó (nem csak a szex). Istenem, így utólag, de nagy hülye voltam! Végül, egy közös barátunk segítségével újra egymásrataláltunk, visszatértek a rózsaszín felhők a lila égboltra.

Ősszel volt egy műtétem, ami lelkileg nem esett túl jól, próbáltam magam összeszedni. Azt megjegyezném, hogy a pár nap alatt, amíg a kórházban voltam, rengeteg kolléga, barát hívott telefonon, illetve meglátogattak – ami persze nem tetszett neki, fel volt háborodva azon, hogy ő ott van, én meg telefonálok… Mit csinálhattam volna? (megjegyzés: állandóan be kellett jelentkezni telefonon, ha beértem melóba, rögtön írni, hogy beértem, hívni, hogy felszálltam a hazafelé tartó buszra, hazértem, ettem, lefekszem aludni, stb – enyhe telefonfüggés, betudtam annak, hogy ja igen, hát hétköznap nem vagyunk együtt, és ezért van)
A vicc, a műtét napján csak akkorra jött be hozzám, mikor már biztosra tudta, hogy a családom már nem lesz ott. Utána nála lábadoztam pár napot, majd hazamentem vidékre.
Közeledett a születésnapja, készültem rá nagyon, de végül az is egy szakításba torkollott. Meg akartam tőle kérdezni (mertmár tele volt a hócipőm a munkahelyemmel), hogy ha keresnék Pesten melót, akkor keressek-e albérletet, vagy fölösleges, mert úgyis együtt lennénk? Csak a mondat első feléig juthattam el, közbevágott, elkezdődött az okoskodás, és figyelem: miután egy kolléga búcsúztatójára kellett mennem, ezen (is) felszívta magát, úgyhogy az lett a vége, hogy elhúztam a francba, utánamjött a hévhez is és mondta, hogy innen már nincs visszaút, úgyhogy jól gondoljam meg, mit teszek. El lehet képzelni, hogy éreztem magam az este, de ott voltak a jóbarátok, és később már egy fokkal jobb hangulatom volt.
Teltek-múltak a napok, ismét pokolian hiányzott. Közben felmondtam a munkahelyemen, a terv az volt, hogy akkor irány a világ, mert „nekem nélküle Pest nem kell”. Őrlődtem, mit tegyek, végül küldtem neki egy smst (vascső), amire válaszolt, majd fel is hívott, volt nagy sírás részemről, végül megbeszéltük, hogy a következő héten találkozunk. És újra kibékültünk, úgyhogy elkezdtem vadul melót keresni, és készülni az Életre.

A vészcsengő csak berregett, hogy nem olyan biztos az, hogy jól teszem a dolgokat, meg fogom szívni, de hát az ember lánya ha szerelmes(nek hiszi magát), akkor tűzön-vizen átmegy.
Közeledett az időpont, rendesen sérelmezte, hogy amíg „lehet” még otthon lennék a szüleimnél (a két ünnep között voltunk). Végül odaköltöztem hozzá, izgatottan, hiszen még sosem laktam együtt senkivel, nem tudtam, „mi vár rám”.
Elkezdtem dolgozni az új munkahelyemen, nagy pörgésből kerültem vissza nagy nyugiba, nehéz volt megszoknom, eleint nem szívesen jártam be, nem éreztem jól magam, hiányoztak a „hátrahagyott” emberek – nagyon jó arcokkal dolgoztam együtt, de mint látszik, ők tényleg barátok, a mai napig kapcsolatban vagyunk!!! Panaszkodva mentem haza, volt, hogy még sírtam is. A harmadik ilyen eset után már rámmorgott, hogy be lehetne fejezni, mert nemtudjamicsinálhamégegyszereztvégigkellhallgatnijahe. Halkan megjegyezném, hogy neki ez mindennapos témája volt, hogy utálja amit csinál, stb stb, csak hát pattognivalója nem igazán volt, miután az angollal voltak gondjai, dacára annak, hogy járt heti kétszer órára – nem vagyok én sem egy kémbridzsi papírral rendelkező ember, de láss csodát, mégis felvettek! És aktívan használom mindennap – főleg hogy külföldi a főnököm…
Na mindegy. Hónap végén mindig túlórázni kellett, ez sem nagyon tetszett neki. Első alkalommal odajött, a munkahelyemmel szemben sasolt, hogy tényleg bent vagyok-e!!! Csörgött a telefon, pont rohangáltam épületen belül, és mire felvettem volna, letette, majd visszahívtam, közben mentem be egy szobába, hogy ne mindenki előtt beszéljek vele, és akkor kérdezte, hová megyek? Mire én, honnan tudod, hogy megyek valahová? Hát mert itt van szemben. Először örültem neki, de utána viszont ismét menetrendszerűen elfajult a beszélgetés, úgyhogy inkább kibuktam… Nem győztek a kollégák nyugtatni.
Volt még egy vihar egy pohár vízben, amikor gyakorlatilag rámvágta a telefont, annyira felkapta a vizet, „mert én képtelen vagyok bámit is elintézni” – egy bútorhoz való kiegészítő dologról van szó, amivel alapjáraton nem volt gond, de szükség lett volna egy plusz darabra, hogy teljesen stabil legyen a szerkezet, és úgy csinált, mintha hiány lett volna, és azért kellene még egy. Nem akarom konkrétan kifejteni, miről is volt szó, mert így is tartok tőle, hogy ha netán olvassa ezt a blogot, akkor rájön, hogy ez róla szól.

Februárra kezdtek otthon még jobban elfajulni a dolgok, akadtak problémák, amivel úgy voltam, hát persze, össze kell még csiszolódni, meg kell szoknunk egymást, nyilván nem fogok az első dolognál hazarohanni anyuci szoknyája mellé. De amikor már olyan dolgokért is szólt, amiről pontosan tudta, hogy ilyen vagyok, ez van… Meg nem lehetett kirakni a személyes dolgaimat, mondván, hogy nem illik a szobához, meg különben is van ott cuccom, nem? Persze, a szekrényben. Találkoztam két barátnőmmel, mondtam egy becsült hazaérkezési időpontot, de aztán szóltam neki, hogy még maradnánk kicsit, egyből jött a gyanakvás, hogy biztosan velük vagy? És ezt a találkát is úgy kellet kikönyörögnöm, persze jött a szöveg, hogy persze, nyugodtan elmehetek, de ha volt valami programom – akárcsak annyi, hogy a hétvégén meglátogatnám a szüleimet- akkor előtte való nap mindig volt valami hiszti. Persze neki járt a heti kétszer angolóra, és másik két nap a konditerem, de az fájt neki, ha én abban az időben csinálni akartam volna valamit, pont hogy a többi megmaradt időt együtt tölthessük. Nem. Nekem az lett volna a dolgom, hogy mossak-főzzek-takarítsak rá. Csak hogy”merhettem” volna ezt tenni, mikor az sem volt neki mindegy, hogy fogom meg a porszívót? És ez nem vicc!

Meg jött az érzelmi zsarolás, volt neki is egy beavatkozása, amiről nekem csak nagy vonalakban beszélt, volt vizsgálaton, tudtam annyit, hogy majd valamikor lesz műtét is. A vizsgálat után annyit mondott, hogy majd vissza kell mennie a dokihoz – nem mondta azt, hogy két nap múlva műtét??? Aznap kicsit gyanús volt, mikor felkeltem, ő már nem volt otthon, de a laptopja otthonmaradt, nem tudtam, mi van, merre jár. Mentem Haza, majd mikor vasárnap visszaértem, akkor kellett szembesülni a tényekkel. És persze ment a mártírkodás, én meg kibuktam, erre megint csak a letolás jött.
Ritkán tudtam menni haza a szüleimhez is, az sem nagyon tetszett neki, hogy nekem van családom – arról, hogy neki hogy alakult a háttere, nagyon nem tehetek. Kis kitérő: január végén erős hisztivel sikerült „kikényszerítenem”, hogy ugyan legyen már olyan kedves, és mutassa meg az arcát a szüleimnek, hogy mégis tudják, kicsoda ő. Gondoljon bele fordított esetben abba, hogy ha az ő lánya élne együtt valakivel, nem nézte volna meg magának? Hát nagy duzzogva belement – ok, saram az ügyben, arról nem tájékoztattam, hogy valószínűleg a nagyszüleimmel is fogunk találkozni, miután meg szoktam őket nézni, mikor otthon vagyok, addig őt meg hagyjam a lakásban, vagy mi? És lássatok csodát, jól érezte magát, a nagyszüleimnél is, a nagymamámnak volt egy mondata, ami meghatott, hogy befogadja őt – de este otthon jött a feketeleves, illetve a leb*szás, hogy miért hoztam őt ilyen helyzetbe.
Február utolsó munkanapja péntek volt, nálunk nagy hajtás szokás szerint, de mondtam a többieknek, hogy bármi is történjen, én Haza akarok menni!!! De miután az élet úgy hozta, hogy egy kollégám miatt nem tudok hazamenni az utolsó busszal sem, felajánlotta, hogy akkor a céges kocsival hazavisz. Hát,a reakció érdekes volt. Hogy miért nem megyek vissza akkor, és majd szombat reggel elindulok – mondtam, hogy én már ma otthon akarok lenni, és a fél szombatom rámenne az utazásra, tökmindegy, nem? Arról volt szó, hogy ma már úgysem találkozunk, akkor mit számít, hogy busszal, vagy autóval megyek haza? Meg hogy miért visz le a kollégám, nincs jobb dolga, családja? Azért, mert rendes, mert tudta, hogy keresztülhúzta a számításaimat. Mielőtt bárkinek az agyán átvillanna a „hátsó szándék” gondolata, csalódást kell okoznom, tényleg semmi ilyenről nem volt szó. Azóta már más pozícióban vagyok a cégnél, de vele még mindig szoros munkakapcsolatban, és egy jó haverság alakult ki. Viszont mikor beszéltünk telefonon a pszichóval, azt vettem észre, hogy eltűntek a környékemről is az emberek, olyan szintű ordítozás ment a telefonban, hogy már ők nem bírták ezt hallgatni. A legrosszabb dolgok egyike, mikor mondasz valamit, az igazat, és a pofádbavágják, hogy ez nem igaz, te hazudsz. Ez a probléma többször is visszaköszönt.

Akik eljutottak eddig az olvasásban, azoknak kitartást, a történet már nem tart sokáig. Március elején besokalltam, és mondtam, elég volt, elköltözöm. Már gyomorgörcsöm volt, mikor én értem előbb a lakásba, és meghallottam őt is csörögni a kulccsal… Ez csütörtök volt. És úgy döntöttem, Hazamegyek (soron kívül), hogy nyugton tudjak gondolkodni a hogyan tovább-on. Elmondtam mindent a szüleimnek, mondták, hogy gondoljam át a dolgot, ahogy nekem a legjobb. Nőnap volt azon a hétvégén, kaptam egy cserepes kis virágot apámtól. Vasárnap délelőtt felhívott az egyik barátja, akivel én is jóban voltam, hogy békítsen. És az, ahogy ő is várt engem, megint megingatott! Igen, vascső, már sokadjára kiérdemeltem. Nem tudom, talán az egom nem engedte annyiban a dolgot? Fogalmam sincs. Ja, egyébként be kellett számolnom a kisvirág eredetéről. Ennyire hülyének nézni? Ha pasitól lett volna, akkor elhoztam volna magammal? Annyira durván féltékeny volt, hogy az valami őrület, szóba nem mertem hozni senkit se, még egy havert se, mert már egyből ment a gyanusítgatás, de ő persze pocskondiázhatta a volt barátnőjét, akit –kicsi a világ- még általánosból ismerek, meg mesélhette a csajos sztorikat, illetve összejárt egy lánytársasággal hébe-hóba kávézni (a történelem ismétli magát, „idesapám” is eléggé ott volt a szeren. A nevelőapám egy Angyal.)Kemény egy hétig rendben mentek a dolgok, a márc 15-i hosszú hétvégét szinte idillben töltöttük. De ismét közeledett a hónap vége, kezdődő túlórák + én elkéredzkedtem szombat estére a barátaimhoz (akikkel amúgy ő is találkozott), egy kis dumálásra.
Péntek van. Megint bent kellett maradnom, és ami a meglepőbb dolog volt, hogy nem csörgött egyfolytában a telefonom, hogy na mi van már, mikor végzek, mikor jövök már. Sőt. Már én hívtam, hogy látom már a nap végét (fél nyolc körül), de elég kásás volt a hangja, szóval levágtam, hogy megnézte a pohár farát. No problemo. Hazamentem, gáz napom volt nekem is, nyitottam én is egy sört, és elkezdtem egy zenei dvd-t nézni, ejtőztem egyet. (Közben váltottam pár smst a volt főnökömmel, hogy a közeljövőben beülhetnénk valahová kávézni, úgy jöttem el a helyemről, hogy tartjuk a kapcsolatot – sokat köszönhetek neki.). Nem is tudom, hány óra volt már, de hívott, hogy itt van a ház előtt, és menjek le érte, mert nem tud bejönni. Dobok el mindent a kezemből, már megyek is, épp elcsíptem, közben ugyanis bejutott valahogy a lépcsőházba, és majdnem a másik lifttel ment fel. Betámogattam, ruhástól ágybadőlt, én visszamentem dvd-zni. Egyszercsak azt hallom, hogy „ordítva” hányt a fürdőben – mázli, hogy legalább időben kijutott.
Másnap volt keményen macskajaj – nekem meg a megbeszélt programom. Kommunikáció már nem nagyon volt. Elindultam a barátaimhoz (egy együttélő párról van szó), és mikor a villamoson ültem, „megvilágosodtam”, mondhatnám az is, hogy leesett a hályog a szememről, a lényeg, hogy rájöttem, ennek így már tényleg semmi értelme, csak tönkremennék teljesen ebben a „kapcsolatban”. El Ezt elmondtam ennek a párnak is, rögtön mondták, hogy bármi van, mehetek hozzájuk nyugodtan. Közben egy másik barátnőm felhívott, hogy lenne-e kedvem velük mulatni, mondtam, hogy okés, elvégre „kimenőm” volt. Adtam az érzéseknek, I mean, berúgtam – de nem önkívületi állapotba, hanem „csak” nyugodtra, nem kattogtam tovább a dolgokon. Majd hazamentem taxival. Persze engem sem kerültek el a másnapi bajok, délutánig aludtam (ráadásul akkor volt az óraállítás is), majd felkeltem. Néma csend, nem volt otthon. Elkezdtem nézni egy filmet, csináltam salit. Fél hétkor megjött, kikapcsoltatta a filmet, mondván, hogy kezdődik a híradó. (ez egyébként standard programja volt). Vége lett a híradónak, kezdődött a vallatás. Hol voltam? Mit csináltam? Ugyanaz volt a válaszom, amit már fent leírtam. Hogy jöttem haza? Mondom taxival. Erre kibuhant, azt mondom, nincs pénzem, erre taxizok? Én: jöttem volna inkább egyedül az éjszakaival? Nem a belvárosban lakott, és az éjszakai járat arra a környékre nem egy életbiztosítás, pláne nem egy lánynak egyedül, ittasan. És kivel voltam? És kit szedtem fel? Stb, stb. Aztán megszólalt: komolyan nem értem, mit csinálsz még mindig itt. Kibukott belőlem: jó, akkor már csak addig maradok, amíg nem találok valami szobát valahol – ugyanis még jóval az összeköltözés előbb megbeszéltük, hogy ha majd egyszer úgy lenne hogy, és ha mégsem jönne össze, megoldjuk ezt a szállásdolgot, nem lesz gond. Mikor március elején mondtam, hogy elég, akkor is abban maradtunk, hogy ez így lesz.

Ééééééééééééés, tessék fellélegezni, célegyenes a sztoriban:
Az a tipikus „a kés megáll a levegőben” csend, majd egy mondat:
„Van tíz perced, hogy elhagyd a házat.”
Nagy döbbenetemben röhögni sem tudtam, hogy mi ez itt, a Big Brother? Mondtam, hogy ok. Bementem a hálóba, felöltöztem, váltás alsónemű, fésű, fogkefe. Vettem volna kézbe a táskámat, nézem, kulcs sehol. Elvette –„kilopta” belőle, mert az az Ő lakása. Értem én. (rendszeresen turkált a cuccaim között,anyám egy szeretlek-es cetlijét számonkérte rajtam, holott jól láthatóan női kézírás) Fogtam magam, és leléptem. Úton a hévhez hívtam ezt a bizonyos párt, hogy akkor tényleg komolyan gondolták-e az előző napi dolgot. Meg felhívtam a békítő barátját is, hogy mi történt. Először el sem akarta hinni, mondván, hogy ő ilyet biztos nem tenne – mondtam neki, hogy de, megtette. Majd később felhívtam őt, és megkértem rá, hogy ha majd megyek a cuccaimért, akkor nagyon szépen megkérem, legyen ott ő is ott, mert őszinte leszek, féltem tőle, féltem, hogy nem áll meg a lelki bántalmazásnál, amilyen hirtelen haragú volt – nem ütött még meg, de annyira gáz volt a helyzet, hogy simán kinéztem belőle, ha csak „édeskettes” vagyunk a pakolásnál, ott kő kövön nem marad. Ezt megtette az a barát, ott volt akkor, mikor másnap este mentem a holmimért, elég sok minden össze volt már készítve, pakolva, úgyhogy viszonylag gyorsan sikerült végezni – bár utólag rájöttem, egy-két dolog ottmaradt, de hát veszett már több is Mohácsnál… Illetve még egy-két „búcsúajándékot” is találtam, az elsőnél még döbbentem, de utána már csak nevetni tudtam, hogy milyen szánalmas ahogy próbál még belémrúgni.
Miközben a lehető legjobbat tette velem azzal, hogy így történtek a dolgok, mert én még rá való tekintettel vártam volna a hír bejelentéséig, miután éppen rossz szériában volt. És csak kínlódtam volna tovább.

Záróakkord:
Hiszem és vallom, semmi sincs véletlenül, mindennek oka van.
Élem világom, van nagy bódottág, harmónia, ugyanis a nyár elején megismerkedtem azzal az emberrel, akinél jobb dolog nem is történhetett volna velem. Ha nincs ez a pszichopata, akkor nem jövök Pestre, és nem találkoztam volna Vele. Vele, aki teljesen és feltétel nélkül elfogad engem olyannak, amilyen vagyok, hagy nekem levegőt, nem akar megváltoztatni, és nem néz le a „múltam” miatt, nem háborodik fel azon, hogy őelőtte is volt már kapcsolatom. Elhangzott a „klasszikus bridzsitdzsonsz-i” mondat is: „így, ahogy vagy”. Így jó neki minden, ahogy csinálom, nem kell semmiben sem változnom –se külsőleg, se belsőleg. Ami a „vicc”, hogy ez oda-vissza működik, gond nélkül. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt megélhettem, bármi is történjen később.

Köszönöm, hogy végigolvastátok.
És még egyszer, ne haragudjatok, hogy ilyen hosszú lett.
Üdv,
Chouchou