Innen jutott el a lány az egyórás csókcsatáig.

Kedves Szakítósblog!

Első barátom és egyben egyetlen ’kétéjszakás’ kalandom történetét szeretném megosztani Veletek. A sztori Kunderai magasságokban szárnyal, bár nekem nincs olyan jól fejlett írói vénám – azért remélem élvezni fogjátok! Kicsit terjengősre sikerült, de nézzétek el, öt év eseményeit foglalja össze. Íme a történet négy felvonásban.

Első felvonás:

Első gimnáziumi évemet kezdtem egy teljesen új helyen. Új arcok, mindenki ismeretlen volt, ráadásul az osztály nagy része már az általánost is együtt "járta ki", mindenki ismert mindenkit, én meg hirtelen belecsöppentem a közepébe. A fogadtatásra egy szavam se lehetett, mindenki nagyon kedves volt és érdeklődő, hamar új kis cimborákat szereztem. Itt meg kell, hogy jegyezzem, hogy bár most is elég elvarázsolt vagyok, akkoriban olyan voltam, mint aki most érkezett a Marsról, és még ismerkedik a bolygóval. Egyelőre tetszett.

Ráadásul mikor beléptem és körbepillantottam az osztályteremben, a tekintetem egyből megakadt a két díszhímrocker-palántán a hátsó sorban (megjegyezném, a díszhímrockereknek még sok szerepük lesz a későbbi epizódokban). Biztos mindenki látott már ilyet---állig érő, 'most növesztem' frizura, tornacipő, az egyiken Iron Maidenes, a másikon Sentenced-es póló, alig serkenő cicabajusz macsósan meghagyva... Több se kellett a tizennégy éves kicsi szívemnek, teljesen odavoltam a gyönyörűségtől. Persze egyből mindenki körém sereglett, én voltam a kis újonc, díszhímeinkkel is hamar megismerkedtem. Pár nappal később már együtt mentünk ebédelni a menzára.

Annak, akin az Iron Maidenes póló volt (nevezzük Gokunak), nyilván nagyon tetszettem (persze ő is nekem, nem titok), mert állandóan kereste a társaságomat (megjegyzem, én is az övét), mindig a padom mellett csücsült a radiátoron -ami nem lehetett kellemes, de ugyebár valamit valamiért - földrajzon egymás mellett ültünk, és hazafelé is együtt mentünk egy darabon. Szóval kerülgettük egymást, de mivel én még csak akkor voltam tizennégy, ő pedig tizenöt éves, és még egyikünknek sem volt hasonló élménye korábban, nem igazán tudtuk eldönteni, hogyan tovább.

Aztán szép lassan alakultak a dolgok maguktól. Kopaszavató buli, lassúzás, aztán nagyon trükkösen átkarolta a derekamat, aztán végre eljutottunk odáig, hogy megfogtuk egymás kezét, egy hónap eltelt, mire sikerült, de utána mindenhova kézenfogva mászkáltunk. Bájosak és ártatlanok voltunk. Azt, hogy szerelmes voltam-e, ennyi év után már nehéz eldönteni, tudom, hogy nem remegett a lábam, ha megláttam, pillangók se repkedtek a gyomromban, és nem jutott eszembe minden apróságról, de ha vele voltam, csak úgy repült az idő. Rengeteget beszélgettünk és rengeteget nevettünk, kezdettől fogva egy húron pendültünk, míg egy nap...moziba hívott!!! (Itt szeretnék elnézést kérni, ha kissé lassan bontakozik ki a történet, tényleg vánszorgott az idő akkoriban)

Aznap volt a születésnapja, és én - nem tudom, milyen indíttatásból - egy plüssmackót ajándékoztam neki, igen ötletes nem? A Mátrix 3-ra mentünk, igazi ’romantikus, randizós’ film, ő választotta. :P A film után kikísértem a buszmegállóba - mint azelőtt is rendszeresen, ugyanis ő egy közeli faluban lakott, és igen, én, a Lány kísértem őt, a Fiút, de ezzel egyikünknek se volt problémája igazából. Megálltunk, ő a korlátnak támaszkodva, én pedig vele szemben, a karjai a derekam körül, én pedig átfogtam a nyakát, és összeért az arcunk. Ekkor hangzott el a következő mondat - pontosan már nem emlékszem, de valahogy így volt: "Ez volt eddig a legszebb szülinapom! Már csak attól lehetne még szebb, haaaa.... kérhetek egy csókot születésnapomra?" Hát.. ez talán még egy tizenöt évestől is esetlenül hangzik, de nézzük el neki. Szóval CSÓK.

A buszmegállóban, az újságosbódé és a kuka között, életem legelső csókja. Mindketten tragikusan ügyetlenek voltunk, úgyhogy a dolog valahogy úgy festett, mint amikor lapjával összetapasztanak két meztelencsigát, és húzogatják őket egymáson. Döbbenetes volt.

Másnap reggelre tudtam, nekem ez nem kell. Túl sok volt a testi kontaktusból - sosem értettem azokat, akik ennyi idősen már mindent dugnak minden lyukba. Na mindegy... ez pénteken történt, és én hétfőn azzal fogadtam a fülig szerelmes Gokut, hogy inkább hagyjuk ezt a szerelmesesdit, és maradjunk barátok. Akkor még nem tudtam, hogy ilyet nem mondunk. Közben elkapott egy pár napos fellángolás az egyik közös kis barátunk iránt, amit azóta sem tudok mivel magyarázni, tényleg nagyon ciki volt a gyerek, és ahogy teltek az évek, egyre cikibb és cikibb lett - de ez akkor nem tűnt fel, beszélgettünk a sráccal, tisztáztuk, hogy tetszünk egymásnak, de abban maradtunk, hogy hagyjuk, hadd alakuljanak a dolgok szépen lassan.

Aztán eltelt pár nap, és egyre rosszabbul éreztem magam, hiányzott, és tudtam, hogy Gokuval még nincs mindennek vége. Közös barátunk is észrevette, hogy hogy állunk, végül emberfeletti önzetlenségéről tanúságot téve ő boronált minket újra össze. Szerencsétlenkedős kibékülés, próbáljuk újra. Aztán egy olyan négy hónap telt el, közben naponta megváltottuk a világot, rengeteget nevettünk, csókolóztunk is persze - egyikünk sem fejlődött igazán - olyanok voltunk, mint a sziámi ikrek, csak egyetlen pici hiba volt az egészben - én egyre tisztábban éreztem, hogy nem vagyok szerelmes.

Ezt legjobban az mutatta, hogy észrevettem, hogy más fiúk is léteznek – például a korábban említett Sentencedes pólós (aki nagy gimnáziumi plátói szerelmem lett később, de ez már egy másik történet), a Végzős Fiúk, és Kurt (aki mindig Nirvanás pólóban nyomta, és szerintem a tankönyveit hordta abban a gitártokban, de nekem akkor is imponált). Főleg Kurt érdekelt nagyon akkoriban. Nagyon nagyon. Szóval lépnem kellett, nem halogathattam tovább, gondoltam előbb-utóbb úgyis muszáj lesz – csak hát nehéz volt, mert Gokura legjobb barátomként tekintettem, és nagyon nem akartam megbántani.

Húztam – halasztottam, míg végül újra sikerült kipréselnem magamból a bűvös mondatot: „Legyünk inkább barátok!” Vascsőgyanús? A legszörnyűbb az egészben az, hogy mindez Valentin – napon történt. Egyikünk sem rajong ezért az ünnepért, és tényleg nem volt szándékos az időzítés, de akkor is jujj… Szomorúan, de veszekedés nélkül váltunk el egymástól, még akár barátok is lehettünk volna, DE… Kurt egyszer csak elém állt a semmiből, és elhívott teázni. Tényleg így történt, lehet, hogy valaki súgott neki. Mindegy is, a lényeg az, hogy nemsokára már ’hivatalosan’ is jártunk. Gokuval pedig bunkó voltam párszor, töredelmesen bevallom. Össze is vesztünk szépen. Szóval az lett a vége, hogy még mindig összezárva töltöttünk napi hét órát, már nem ültünk egymás mellett földrajzon, és Goku ki nem állhatott. Itt a vége az első felvonásnak.

Második felvonás:

Nagyjából eseménytelenül telt el két év – mindkettőnkkel történt mindenféle, de nem nagyon közösködtünk egymással. Nekem volt pár barátom, neki is barátnői (van is a tarsolyomban pár cifra szakítós sztori ebből az időszakból :D), néha már beszéltünk is egymással, persze ezek többnyire semmitmondó kis beszélgetések voltak. Közben mindketten nagyon sokat változtunk. Ő levágatta a haját, ettől kifejezetten anime – arca lett (ezért Goku J), kontaktlencsére cserélte a szemüveget, és leszokott a zenekaros pólókról is. Szinte egyik pillanatról a másikra fantasztikus kis pasi lett belőle. Én csak ámultam. Aztán – már magam sem emlékszem, hogyan, újra elkezdtünk beszélgetni. Rendesen. Mint régen. Örömmel konstatáltam, hogy még mindig olyan elvont hülye, mint amilyen volt, meg amilyen én is vagyok.

Az osztálykiránduláson aztán igazán összemelegedtünk, volt ott minden, masszírozás, kézenfogva sétálgatás, tánc a harmatos fűben, maratoni beszélgetések, és lássatok csodát, megvolt A Szikra. Akkor először – és azt hiszem, utoljára – bele tudtam volna szeretni. Talán kicsit bele is szerettem. Csakhogy akkoriban volt barátom, de mire szakítottam volna vele, Goku összejött egy másik lánnyal, aki szabad volt, és aki később össze is törte a szívét rendesen.

Közben egyszer a kezembe nyomta Milan Kundera ’A lét elviselhetetlen könnyűsége’ című könyvét, ami mindkettőnket a hatása alá kerített egy időre. Főleg az ’erotikus barátság’ fogalma, ami barátság a szó legnemesebb értelmében, egy kis bónusszal. Nem a ’fucking friend’ – jelenségre gondolok itt.

Újabb egy év telt el, amikor az egyikünk szabad volt, a másiknak mindig volt valakije, vagy ha éppen nem, akkor pont haragban voltunk. Ugyanis azután a bizonyos osztálykirándulás után varázsütésre jóbarátok lettünk, de valahogy mégis mindig összekaptunk valamin. A legjobban az zavart, hogy hevesen flörtölt velem, miközben mindketten foglaltak voltunk, ezért el is küldtem párszor melegebb éghajlatra, amin megsértődött, de aztán persze mindig kibékültünk. Ballagáskor sírtam a vállán, és rájöttem, hogy imádom.

Az érettségi banketten felvetette, hogy mi lenne, ha ő meg én… Felelősség és elköteleződés nélküli, laza kapcsolatot szeretett volna, csak ne túl bonyolultan. Nekem ez akkor szóba se jöhetett, de azért szöget ütött a fejembe a gondolat, és ezzel el is érkeztünk a harmadik felvonáshoz.

Harmadik felvonás:

Az érettségi utáni nyár közepénél tartottunk valahol. A szüleim elmentek nyaralni. Teljesen egyedül voltam otthon, és hirtelen ötlettől vezérelve áthívtam magunkhoz. Vízipipázzunk egy kicsit. Csak hogy ne unatkozzak. Bizonygattam magamnak, hogy nem akarok tőle semmit, közben persze, hogy akartam. Fel is jött, pipázgattunk, aztán mögém állt és megcsókolta a nyakamat.

Aztán a számat.

Cirka egyórás csókcsatába fulladt a délutáni randi, gondolom mondanom sem kell, hogy mindketten rengeteget fejlődtünk a négy év alatt, nyoma sem volt a meztelencsiga-effektusnak. Fantasztikusan csókolt. Ezután randizgattunk a nyár hátralevő részében, persze teljes titokban. Szex még mindig nem volt, egyszerűen azért, mert nem jutottunk el odáig, én már azt is helytelennek tartottam, hogy szeretősdit játszunk, még ha csak ilyen demó verziót is.

Közben elkezdődött az egyetem, én pedig megkértem, hogy ne csináljuk ezt tovább. Nem éreztem helyesnek, hogy csak használjuk egymást, miközben szerelmesek. Ráadásul rizikós volt, hogy az egyikünk szerelmes lesz, a másik meg nem, és akkor esetleg a barátságnak is lőttek. És főleg azért nem akartam folytatni vele, mert az egyetemen találkoztam Zordonnal. Zordont már ismertem egy ideje (Végzős Fiú volt a gimiben, mikor én még csak elsős kis csíra voltam), és amint kicsit jobban megismertem, azonnal éreztem, hogy nekem bizony Ő kell. Nem szikra volt ott, hanem komplett erdőtűz. Nagyon foglalt lettem, és Goku eltűnt egy időre. Msn-en persze tartottuk a kapcsolatot, meg találkoztunk is néha, de valahogy kifejlesztettük magunkban azt a képességet, hogy át tudjunk kapcsolni ’csak barát’ módba, ha olyan a helyzet.

Zordonnal nyolc hónapos ’héja-nász az avaron’ következett, de ennek azt hiszem, egy külön posztot fogok szentelni. Előrebocsátom, hogy az még ennél is hosszabb lesz, és talán még mozgalmasabb. Itt most legyen elég annyi, hogy bár olyan szerelmesek voltunk mindketten, mint még soha életünkben, folyamatosan martuk egymást. Mindketten elég nehezen kezelhetőek vagyunk, és egyszerűen képtelenek voltunk megmaradni egymás mellett.

Szakítottunk, újra összejöttünk, aztán újra szakítottunk, végleg. Össze voltam törve, úgy, mint még soha. Nyolc kilót fogytam, kibogozhatatlannak tűnő lelki gubancokat szereztem, és nagyon egyedül éreztem magam. És most jön a vascsöves rész.

Negyedik felvonás:

Felhívtam Gokut. Magányos vagyok, ráadásul unatkozom, menjünk el táncolni! Először felugrottunk hozzám. Megmasszíroztam a hátát. Aztán megcsókolt. Hajaj… Onnantól már nem volt visszaút, lehámoztuk egymásról a ruhát, és végigkufircoltuk a délutánt, az estét, és a reggelt is. Tudom, MNK… Másodszor is megtörtént pár nappal később, soha azelőtt nem csináltam ilyesmit, és most már nagy valószínűséggel nem is fogok. Ő volt az egyetlen egyéjszakás kalandom. És ez is kétéjszakás volt.

Nem mondanám, hogy rossz volt, sőőőt… Csak utána volt nagyon rossz. Együtt aludtunk, és mellette ébredtem, Együtt is reggeliztünk. Ott volt mellettem, és mégis borzasztóan magányosnak éreztem magam. Eszembe jutott, hogy milyen volt Zordonnal – nem is az volt a legrosszabb, hogy Gokuval nem volt annyira jó (Zordont egyszerűen lehetetlen felülmúlni – bocs, Goku), de éreztem, hogy hiányzott valami nagyon – nagyon fontos. Megértettem, mennyivel több és értékesebb az, amikor két ember teste és lelke eggyé lesz, mikor igazi szerelem van közöttük, mikor a másik szemébe tudsz nézni szerelmeskedés közben, és nem az az első gondolatod utána, hogy ’hol vagyok, mi történt, jesszusom, te mit keresel itt?!?’ meg hasonlók…

Persze egy szavam se lehet, tulajdonképpen én csábítottam el.

Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy felismertem, normális ember nem fekszik csak úgy le a testvéreivel, a plüssállataival, vagy a legjobb barátaival. Ha igen, akkor annak nagy valószínűséggel csúnya vége lesz. Őt az egyik legjobb barátomnak tartottam (és tartom még mindig) - bár nem lógunk állandóan együtt, sőt viszonylag ritkán találkozunk, de mégis. Az ember ezt érzi.

Ezt mind elmondtam neki is, és meg is értette. De azért ő folytatta volna. Úgyhogy megbeszéltük még egyszer. És még egyszer. Végülis szerintem ő is rájött, hogy mi nem úgy, hanem úgy… Azóta is itt van a szívem csücskibe’, de tanultunk a dologból, és már tudjuk, hogy mit nem szabad. Én közben rendbejöttem lelkileg, és azóta újra együtt vagyunk Zordonnal – most már teljes az idill, de ez már egy másik történet.

Katona – koránál fogva – nem volt, nem emlékszem pontosan, de annyi helyen voltunk együtt, TESCO-ban is voltunk biztosan, gumit ő vett (bölcs előrelátással, pedig tényleg úgy volt, hogy táncolunk).

És hogy mi a tanulság? Van egy jó hírem. Igenis létezhet barátság férfi és nő között! De ne várja senki, hogy zökkenőmentes legyen. ;)