Ilyen leveleket nem szoktunk közölni. Most is gondolkodtam rajta, de ha egy pici esélye is van annak, hogy ez igaz, akkor a blogon a helye.

Nem egy tipikus szerelmi történetet szeretnék megosztani veletek, hanem egy búcsú történetét.
A legfájdalmasabb búcsút. Megosztom veletek névtelenül, mert így mindenkinek elmesélem és mégsem mondom el senkinek, akit igazán érdekelne.
Nem egy pasitól kell elválnom, nem is egy nőtől, hanem valakitől, akinek a nemét sem tudom, maximum csak érzem.
Valakitől, aki most csak 3 hetes, 5mm, akkora, mint egy borsó és Lilinek neveztem el.

Őszinte leszek, nem tarthatom meg őt. Semmi módom sincs rá. Igen, önző vagyok, mert magamat választom. Az életemet, a fiatalságomat. Gondolkodtam, vívódtam, sírtam és szenvedtem.
Akárhogy törtem a fejemet, nem tehetem meg. Az apja sem akarja őt.
Védekezés mellett becsúszott. Becsúszott, mert ő nagyon szeretne élni.

Hamar rájöttem. Furcsa volt. Nem tudom, hogy honnan éreztem. Csak megéreztem. Tudtam, hogy pozitív lesz a teszt. Tudtam, hogy látni fogom a kis feketeséget az ultrahangon. És végül tudom és érzem, hogy bennem él.

Önző vagyok, mert nem szülöm meg és nem adom gyermektelen pároknak. Nem lennék rá képes. Búcsúzom tőle és remélem megbocsát nekem valaha. Nagyon szeretem őt. Úgy, ahogy még senkit sem szerettem. Nehéz elengedni valakit, akit nagyon szeretek, miközben nem is ismerem és soha meg sem ismerhetem.