Lassan hajnalodott, de végre eljött a reggel. És világosban sosem oly ijesztőek az éjszaka árnyai...
Kedves Blogolvasók,
Bálinttal egy Bálint-napi buliban találkoztam, egy társaságban, amelyhez ő is, én is csak lazán kapcsolódtunk. Csöndes, szelíd fiúnak tűnt, olyan átlagos srácnak, akit nehéz észrevennie az ember lányának... mindaddig, míg bele nem néz a szemébe. Gyönyörű szemei voltak. És hát Bálint-nap volt, úgy éreztem, lépnem kell. Megszólítottam, beszélgettünk, kattantunk egymásra. Jó volt, de nem volt különleges. Én hívtam el randira.
Nekem addig még nem volt egyéjszakás kalandom, Bálinttal kapcsolatban nem gondoltam semmi komolyra, ideális alanynak tűnt egy efféle élményhez. Felvittem hozzám, boroztunk, majd hamar egymásnak estünk. Nem tiltakozott, hagyta, hogy én írányítsam. De volt valami furcsa benne. Nem tudnám megmondani, hogy mi, régen történt és lehet, hogy akkor se tudtam volna szavakkal kifejezni, de valamiért szokatlan volt az, ahogy reagált, ahogy viszonyult hozzám, ahogy viselkedett szex közben. Én, mint kíváncsi teremtés, és mint aki képes - és néhanap szereti is - kibányászni mások titkait, elkezdtem kérdezgetni. Közben űztük az est eredeti célját (Bálint istenien nyalt), és a szünetekben egyre mélyebbre ástunk az ő lelkébe. Kemény csata volt, ellenállt, és én nem tudtam, mire megy ki a játék. Végül megadta magát és kimondta: mazochista vagyok. Szeretem, ha bántanak. Majd azt is elmondta, hogy szenved tőle, nem tudja elfogadni, nem tudja kezelni, nem tudja feldolgozni. Akkor már ruha nem lévén rajtunk, láthattam a testén, hogy igazat mond: vágások helyei, hegek, égő cigaretta nyoma a bőrén.
És akkor Bálint összeomlott. Előtört belőle az élete keserve, a nagy szerelme utáni fájdalma, aki ezt úgyszintén nem tudta elfogadni, megannyi sikertelen próbálkozása, az önmarcangolás fázisai, minden önmagával folytatott küzdelme. Borzasztó volt. Próbáltam kezdeni vele valamit, de hát nem ismertük egymást, így maradt a zsigerből nyomott vigasztalás. És azon imádkoztam, hogy legyen már reggel, és addig lehetőleg ne ugorjon ki tőlem, meztelenül, az ablakon (lakótelep, hetedik emelet). Lassan hajnalodott, de végre eljött a reggel. És világosban sosem oly ijesztőek az éjszaka árnyai... Bálint elment, viszonylag jó hangulatban, én meg ott maradtam a nagy dilemmámmal, hogy akkor most hogyan tovább. Törődnöm kell-e vele ezután, minthogy én szedtem ki a titkát (kis herceg-effektus), vagy igazából semmi közöm az egészhez (elvégre én csak egy röpke kalandra vágytam). Engem is felkavart az az éjszaka, próbáltam dűlőre jutni, beszéltem közeli barátokkal, majd eléggé el nem ítélhető módon úgy döntöttem, nem vállalom fel (ha akarom, meg tudom magyarázni). Nem is ez volt ebben a szemétség, hanem az, hogy utána keresett, jött utánam, nem túl sokáig, de addig elég intenzíven. Várható volt: ha valaki ismeretlenül kiadja magát, sokszor utólag önmagában építi ki azt a bizalmi szálat, ami nem volt meg, és elkezd ragaszkodni az illetőhöz. Én viszont nem akartam találkozni vele. Hallani se akartam róla. Örültem, hogy vége lett annak az éjszakának. Egy idő múlva persze eltünt, sose láttam többet.
Utóirat:
1. Mindketten huszonévesek voltunk, én, a lány, talán 3-4 évvel idősebb. Csókcsata volt, de nem csattant, tesco még nem volt akkor errefelé, a gumit én szolgáltattam, katonaságról nincs infóm, és meg.mondom őszintén, csak azért mert pasi, nem tudtam nem hinni a szavának.
2: Ma már nem így reagálnék. Biztos, hogy nem hagynám faképnél egy árva szó nélkül, de akkor hirtelen nem tudtam kezelni a helyzetet. Az is lehet, hogy megtartanám szeretőnek: harmincon túl már nem jönnek olyan könnyen a kalandok...
Üdv,
Pöttyös Panna
Az utolsó 100 komment: