Egyik se, mondja mindenki.

Kedves Szakítós!

Az én történetem a szakításból nem értő lányokról fog szólni. Pontosabban egyről, bár lehet, hogy én sem a legmegfelelőbb mód adtam tudtára a tényt… de hát csupán nem akartam megbántani.

Az egész úgy kezdődött, hogy új emberként csöppentem egy baráti társaságba, ahol rögtön kiszúrtam egy gyönyörű lányt, Andit. Nagyon megtetszett. Úgy láttam nem a társaság közepe, közönséges, harsány lány (mint a mai 20 évesek többsége), hanem egy igazán szerethető, komoly nő. Így rögtön levett a lábamról. Eleinte óvatosan próbáltam a közelébe férkőzni, apró jeleket adtam, majd egyre többször sikerült vele beszélgetni bulik alkalmával. Eközben álmokat szőttem a nőről, és egyre biztosabban éreztem, hogy ő lesz az, akire vártam. Mikor már hivatalosan randiztunk, beigazolódott, hogy egy intelligens, kedves, visszahúzódóbb, és nagyon értékes emberre leltem. Nagyon boldog voltam, mikor sikerült összejönnöm vele! Be kell valljam, ez az állapot kb. tartott 3 hétig. Az eufória egyre jobban szertefoszlott miután megtapasztaltam kevésbé jó tulajdonságait. Ami legjobban kiborított, az a folyton borongós hangulata! Ismeretségünk elején a naposabb oldalát mutatta, de ahogy nyeregben érezte magát, a napsütés elmúlt. Találkozunk, kérdem, hogy van? – A válasz majdnem mindig így kezdődött: Borzalmas napom volt. A szomszéd este hangosan hallgatta a tv-t, alig tudtam elaludni, pedig másnap vizsgázni kell… A villamoson nekem jöttek… és csak beszélt, beszélt, ráadásul mindig valami mellékes dolog miatt húzta fel magát, idővel azt éreztem teljesen belém kapaszkodik és magával húz a mélybe. Mivel felvidítani nem igazán hagyta magát, helyette ki kellett adni magából ezt a folytonos feszültséget. Egyre inkább úgy tűnt az elején imponálónak látszó komolysága, inkább egyfajta folytonos borúlátás volt. Eljött az a pillanat mikor már kifejezetten frusztrált lettem a találkozások közeledtével, mert tudtam, hogy valami megint nem lesz jó, vigasztalni/hallgatni kell valamiért. Próbáltam türtőztetni, magam, hogy csak biztos nehéz időszaka van, és azért vesz mindent ennyire föl. Meg kell hagyni, lelkizni tényleg jókat lehetett vele, de azért jobban örültem volna, ha nagyobb arányban nevetünk együtt. Végtére is az ember azt szeretné, hogy jól érezze magát a párjával, nem együtt akar szenvedni vele. Muszáj volt idővel ritkítanom találkozásainkat… mikor is jött a jó idő, a bulik, haverok, így sok egyéb programom lett, ahol ismét átélhettem az élet apró örömeit (persze nélküle). Ekkor már elég kevésszer találkoztunk, és egyre biztosabb voltam benne, hogy nekem sokkal jobb lenne, ha külön utakon járnánk. De nem tudtam hogyan szakíthatnék vele úgy, hogy meg ne bántsam. Hiszen mégiscsak a jellemével volt problémám, ilyet az ember nem mond: „Megismertelek, és mégse tetszel annyira..”
Persze egy idő után jöttek részéről a „beszélnünk kell” sms-ek, mikor kissé elszámítottam a gondolkodási időmet. Így erőt vettem magamon, és megbeszéltünk egy találkozót. Gondoltam, így korrekt, elé állok, és beszélek. Megmondtam, hogy részemről vége a románcnak. Mikor megláttam könnybelábadó szemeit, egyre jobban szépíteni kezdtem a dolgokon, mármint a körítésen. Hogy ő nekem nagyon fontos volt, szeretném, ha barátok lehetnénk, sőt, a végén odáig fajult, hogy az is kicsúszott a számon, hogy lehet, hogy később, még össze is jöhetünk. Na pedig ekkor kellett volna keménynek lenni, de nem sikerült. De gondoltam a lényeg átment: szakítottunk.
Így ezután a borzasztó találkozás után, kb. egy hétig volt csönd, aztán elkezdett „diszkrét” jeleket adni. Msn kiírásos szenvedések, egyáltalán nem nekem címzett bölcs idézetek. És miután ez sem hatott meg, már az is eszébe jutott mit hagyott nálam, miben lehetnék segítségére. Elvégre barátok vagyunk. Lassan minden formáját megragadta az érzelmi zsarolásnak. Többet zaklatott, mint kapcsolatunk idején, és ráadásul, mindig valami átlátszó indokkal. Úgy éreztem nincs más választásom, ha nem reagálok rá, majd abbahagyja. Na, ekkor már jött a kertelés nélküli levél, hogy én mekkora szemét vagyok, mert kapcsolatunk idején, ezt és azt mondtam, és most nem is viselkedem úgy. …és igaza van, hisz szakításkor nem azt mondtam könnyes szemeibe, hogy itt és most van vége, és soha többé nem akarom látni. Most mégis hogy szakítson az ember? Hány lány akarja, hogy tényleg őszinték legyenek vele?