32 éves vagyok. Ő tíz évvel idősebb. Én vagyok a nő. Meg a naív, meg az idealista. És az is maradok, ha beledöglöm is.

 

Elhittem neki, hogy van tartása. Hogy erős. Hogy aszerint él, amit érez, de úgy, hogy közben nem bántja azt, akihez tartozik. Elhittem neki mindent, mert szerettem, úgy szerettem, ahogy tudok szeretni. Nagyon jó manipulátor. Nagy tehetsége van hatást gyakorolni emberekre. De nincs tartása. A tartást nem helyettesítik a manipulatív szavak és tettek. Csak rövid távon. De persze ezt csak most mondom.

 

Bedőltem mindennek. Mert nem tudtam mást hinni, mint amit hinni akartam. Másfél évig hittem, és küzdöttem a hitért. Azért a hitért, amit ő csak hazudott. Nekem, és magának is, talán magának is. Azt mondta egyszer korábban, teljes személyiséggel kell hazudni, úgy megy. Még együtt sem voltunk akkor. Megjegyeztem, de nem vontam le belőle a kellő konzekvenciákat. Hát, most rákényszerültem.

Úgy tudtunk beszélgetni, hogy minden más eltűnt körülöttünk. Úgy öleltük egymást, ahogy csak lehet. Úgy néztünk egymásra, hogy kibogozhatatlanná vált a tekintetünk. Soha nem volt rossz együtt. Sem semmilyen. Mindig együtt voltunk, soha nem volt csalódás, amikor mi voltunk.

 

És szeretett. Ahogyan csak tudott. Mégis véget ért. Nem élünk együtt, nem töltünk együtt időt, nem is beszélünk, mert nem tudott értem feladni mindent, mindent, ami körülvette, és amiben nem tudott boldog lenni. Igen, sokminden volt mögötte, nem vagyunk húsz évesek. Érettek voltunk, mikor egymásra akadtunk, de túl sok volt a múltunk, amit nem tudtunk lezárni. Pontosabban, az ő múltja és jelene, amit ő nem tudott lezárni.

 

Végig hittem, hogy mi értékesebbek vagyunk, mint bármi más. De tévedtem.

Végül, azt mondtam, szégyellje magát. Azért, amit ellenem tett, és azért is, amit az ellen tett, aki mellett végülis leéli az életét, boldogtalanul.

 

Rengeteg dolgot kaptunk egymástól, és rengeteg dolgot vettünk is el a másiktól. Nehéz hinnem a szerelem erejében ezek után. De már dacból is hiszek. Azért nehéz ez a kapcsolatosdi, mert hiába tesz meg az egyik mindent, ha a másik nem képes mozdulni - a korlátait felrúgva.

 

Megcsalt engem, megcsalt mást is. Elárult engem is és az ellenfelemet is. Mindketten kitartottunk mellette, pedig tudtunk egymásról. Nekem volt kevesebb jogom hozzá, a társadalomba ivódott morál szerint. Kénytelen voltam feladni. Nem is emiatt. Hanem csak önmagamért. Mondhatom, büszkén, hogy nem érdemelt meg. Valójában pedig, nem volt elég erős hozzám. És mégvalójábban, nem volt elég erős a hite ahhoz, hogy feltételezze, lehet ő még boldog is. De lehet, hogy csak simán nem szeretett eléggé. Na ezt viszont nem tudom elhinni sem most, sem később, azt hiszem.

 

Fantasztikus manipulátor. Még a gerincét is beáldozza a hatás kedvéért. Vajon rájön valaha, mit veszített? Vagy csak én tudom? A manipulátorok legsérülékenyebb pontja az egójuk.Ha azt sértik, nincs vissza út.

 

Számtalanszor szakítottunk, de a végső mondat a szégyelld magad volt, részemről. Egyedül maradt, kiharcolta, hogy így legyen. És én, hát, én is befürödtem. Küzdöttem a hitemért, ettől is vált olyan értékessé. Mármint ő, meg a mi. És most nehéz otthagynom. Nehéz szembenéznem azzal, amire jutottam vele. Egymás nélkül fogunk élni, pedig szeretjük egymást. Csak nem eléggé.

 

Tudom, vacak sztori, konkrétumok nélkül, biztos unalmas, szánalmas, értelmetlen, nyálas, meg mittudomén micsoda. De ez így volt, és nekem jó, hogy leírtam, és mindenki értelmezi, ahogy akarja, és fröcsög, ahogy kedve szerint való. Én így éltem meg életem szerelmével való szakításomat. És csak remélem, hogy keveseknek van aha élménye.

 

Megyek tovább. Holnap biztos jön jobb post. Kitartást mindenkinek