A levélírónak ezt a videót küldöm. Egy nap majd arra ébred, hogy elmúlt, tényleg.

A kép innen

Helló, időnként szoktalak olvasni Benneteket, de azt nem tudom, volt-e már ilyen írás, v hasonló, mert ebben a történetben nincsenek fordulatok, sőt inkább nem is írnám le a történetet, csak kérdezni szeretném, mert végül is az ide látogatóknak valszeg van ebben tapasztalata, h ez mindenkinek ilyen pokoli??? Az normális, hogy ez tényleg, ez ennyire pokoli??? Vagy csak nálam nincs valami rendben? Mindenki úgy érzi, mintha valami nyomorult kívülálló lenne, aki nem tartozik az emberiség tagjai közé, aki vm számkivetett a maga keserves terhével, amit ember fia úgysem ért meg? Tényleg nem tud ezen segíteni senki? Áruljátok el a titkot, valamit, bármit, amitől könnyebb lesz, mert épésszel ezt nem lehet kibírni. Hogy lehet ezt kibírni?? És meddig tart?? És mikor lesz jobb?? Szerintem a legaljasabb, legundorítóbb játéka a természetnek az nem az, h büdös a lábunk vagy hogy meghalunk, hanem az, hogy a saját, józan eszünk minden kétségbeesett erőfeszítése ellenére is azt hisszük, h FEL FOG HÍVNI. Hát nem??? Hogy van az, hogy TUDOM, pontosan tudom, az eszem tökéletesen egyértelműen tudja, hogy többé nem hív fel és mégis 200-as pulzussal ugrom annak a gyűlöletes telefonnak a legelső hangjára is, komolyan, a legjobb lenne a Dunába hajítani a rohadék telefont, mert nem ő  hív, mert nem is fog, mert már SOSEM FOG. Ha kib**nám azt a tevtes telefont, legalább eljátszhatnék a gondolattal, hogy hívott. A leggyűlöletesebbek meg az éjjelek, amikor ha sikerül is elaludni, mindig megébredek és olyankor van egy pillanat, egy ezredmásodperc, amikor még nem ugrik be, hogy mi is történt, aztán jön a gyomorbavágós érzés, mikor leesik, meg jön a hülye fülzúgás, az a rám szakadt k..va nagy csend, mert nem alszik ott senki és kínlódom a sötétben („álmodni nem hagy a vád” – amúgy nem vagyok egy Ákos-fan, de ez is milyen igaz már. Agyalok, h vajon mit rontottam el. De miért abból indul ki az ember h biztos ő rontotta el???) és egyszerűen nem lesz jobb semmitől. És sikerült ötvözni is a kettőt, amikor éjjel fel kellett kelnem, beállítottam a telefon ébresztőjét, belehasított az éjszakába, ahogy meghallottam, azonnal elöntött a boldogság. Hogy istenem, hát ilyenkor csak ő hívhat, hát mégiscsak egy rémálom volt az egész, hát ő is rájött, én voltam a legboldogabb ember a világon, na ilyenkor szembesülni azzal, hogy ez nem hívás, hanem az ébresztő, annál pokolibb másodpercem nem volt sok eddig életemben. Na EZ AZ a pillanat, amikor megszakadt a szívem, ami kifejezéssel olyan sokszor dobálózunk, hát most kb. átéltem. Hónapok telnek el az életemben, amik összességében nem hagynak olyan nyomot bennem, mint az a pillanat.

A másik meg, hogy mit szívatja magát az ember ilyenkor depressziós zenével?? Mert megállás nélkül azt hallgatom én is, tegnap éjjel a körúton (ja, azóta annyit gyalogolok, mint egy eszelős, egyszerűen nem tudok megállni, gyűlölök megérkezni és leülni) ennek eredményeképp olyan sírógörcs jött rám, hogy alig találtam haza. Idegesítenek a vidám zenék. Ehelyett pl. Leonard Cohent hallgatok, ami meg azért idegesít mert a világháborús számainál mindig azt érzem, h szánalmasnak kellene érzem a problémámat és nem a magam világháborújának érzem, ez milyen már. Ja meg hogy milyen zenék hogyan tudnak hatni. Taxiztam és vm vérszar magyar szám szólt, amit normális esetben addig hallgatok, amíg elérek a rádióig (valami olyasmi volt, hogy mit ér a szívem, ha így dobod el, ÉS TÉNYLEG?!!?) amitől aztán végigbőgtem az utat, próbáltam szegény taxisra tekintettel lenni és nem nagyon rá hozni a frászt, aminek csak annyi eredménye lett, hogy időnként artikulálatlan hangok törtek elő belőlem a hátsó ülésen, biztos nem hoztam rá a frászt, mindegy, látott ő már annyi mindent, egy síró lány neki biztos napi rutin. Ez is milyen, én nem vagyok egy sírós típus, de most bárhol és bármikor rám jön.

Próbáltam egyébként persze inni is nagyon sokat, pár óráig egész jó, na de utána, amikor még szánalmasnak is érzed magad, meg a magány-érzés megszázszorozódik… hát, nekem nem segített, sőt.

Meg az, hogy amerre együtt mászkáltunk/vásároltunk/csókolóztunk/ettünk/ittunk, akkor milyen ártalmatlan dolgok voltak ki a fene gondolta volna, h később olyan lesz, mintha késsel hasogatnák a szívemet meg a gyomromat, amikor arra járok. És mindig arra gondolok, hogy hol járhat most. Na ez a telefonbűvölés mellett a másik legiszonyúbb dolog.

Amíg ezt írtam, kicsit jobb lett, mert jól esett leírni, meg jól esik a tudat, hogy hátha elolvassátok és hátha megmondja valaki a tutit, de most abbahagyom és utána megint rám tör az az egyszerre forró és hideg, gyomor- és szívszorító borzalom, én egyébként azt hittem, hogy minden nappal jobb lesz, na, ez nagyon nem igaz. És nézni fogom az a rohadt telefont ötpercenként, komolyan, úgy gyűlölöm már azt a tárgyat, meg a kijelzőjét, amin SOHA nem jelenik meg a neve, mert NEM FOG HÍVNI, NEM FOG HÍVNI, NEM FOG HÍVNI.

Marad a mantrázás magamban, hogy viseld méltósággal, viseld méltósággal, viseld méltósággal, viseld méltósággal, viseld... most már csak árulja el valaki, hogy azt hogy kell.