Nem ismerkedni az interneten, hanem szakítani, értem? A hétvégén Jeremy  Irons is a MüPában csapatta egyébként!

A kép innen

Internetes ismerkedéseimből szeretnék két történetet megosztani veletek.


A két történetnek a közös pontja az, hogy ők kezdeményeztek, pedik ők a csajok és én a pasi. Szóval chatet kezdeményez velem, majd pár levélváltás után sor kerül az első randira is. A MüPa kávézójába ülünk le beszélgetni. Tanítónőként végzett, de átképezte magát közgazdásszá, reklámügynöksége van. Közben volt motorversenyző is. Hm. Ki nem néznéd ebből a törékeny kislányból. Mindenesetre érdekes személyiség. Azután mindenféléről beszélgetünk, munkáról, szabadidőről, gyerekkorunkról, hobbiról, zenéről, irodalomról... Három és fél óra múlva mosolyogva nézünk össze: wow, mennyire egy hullámhosszon vagyunk. Még ott eldöntjük, hogy mozizással folytatjuk.


A moziba fél órával előbb érkezünk, beülünk a büfébe, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk: majdnem lekéssük a mozit, úgy belemerülünk a beszélgetésbe. Mozi közben megfogom a kezét, amin egy kicsit meglepődik, de mégis kézenfogva nézzük végig a mozit, és kézenfogva jövünk ki. A szemén látom, hogy a csók ideje még nincs itt, nem is erőltetem, pedig látja, hogy én szeretném. Elneveti magát és csak egy ölelkezés lesz belőle.


A következő randira nagy késéssel és zaklatottan érkezik. A teázóba lépve eszébe jut, hogy a mobilját a kocsiban hagyta, visszamegy érte, otthagyva engem a bejáratnál. Majd alig, hogy leülünk, megszólal a telefonja, egy rokona az, rossz híre van: meghalt az egyik nagybácsikája. Annak ellenére, hogy először rögtön el akar menni, maradunk még úgy egy fél órát. A végén szerencsesütit törünk, melyből azt olvassa ki, hogy nekünk nem érdemes elkezdeni kapcsolatot kialakítani egymással.


Innentől kezdve egy-két hét huzavona jön, amelyben olyan is van, hogy ő hív fel, hogy menjünk el ebédelni, meg olyan is, hogy én keresem, de nem ér rá, utána meg két napig nem veszi fel.


Utolsó találkozónk ismét a MüPában van, ahol megállíthatatlanul és összefüggéstelenül mond mindenféle történeteket, melyek spekturma terjed onnantól, hogy az egyik beosztottjának az édesapja bejött az irodájába megfenyegetni őt, de ő határozottan kidobta, odáig, hogy volt olyan udvarlója, aki szerint tök jó mellei vannak, csak idétlen harisnyákat hord. Rendben, ennek így semmi értelme, menjünk haza.


Hosszú az út a MüPából kifelé, alibi beszélgetéssel űzzük el a csendet magunk körül, amely során kinyögi, hogy azért ő még találkozna velem. Erre kifakadok, hogy döntse már el, hogy mit akar, de nem, ő nem dönt, mert őt irányítani kell, nekem kell döntenem. Itt már röhögök kínomban, mondom, ha ezt a huzavonát még sokáig folytatjuk, tettlegességig fajulhat a dolog. Erre rámnéz a gyönyörű mélybarna őzikeszemeivel:


- Te képes lennél megütni a tanítványodat?


Kész...


A másik történet méginkább semmilyen, de legalább rövid. Bejelöl kedvencnek, és kitöltet velem egy "összeillünk-e" tesztet. Pár levélváltás után felajánlom, hogy meghívom egy kávéra az ebédszünetben pénteken. Nem túl kedves válaszában közli, hogy az a péntek neki nagyon zűrös, biztos nem fog tudni ebédszünetben kiugrani kávézni. Rendben, legyen akkor hétfő, válaszolom, amire már nem kapok aznap választ.


Hétfőn reggel írok, hogy akkor esetleg ma megejthetnénk a kávézást, mire kifakad, hogy miért csinálom ezt, tök jól rendben mentek volna a dolgok, de ezzel az erőszakos randikéréssel mindent elrontok.


Aha, persze.


A tanulság az, hogy legjobb, ha egyáltalán nem ismerkedtek az interneten, mert bármikor belefuthattok ezekbe a hölgyikékbe. Vagy sokkal rosszabba.


Kötelező körök még: katona nem voltam, óvszert nem veszünk, Tescoban együtt pakolunk az asszonnyal, aki ugyan a fenti hölgyikéknél kevésbé érdekes személyiség, viszont én ezt egyáltalán nem bánom :)