Mondta, és a fal felé fordult. És én csak ültem az ágyban egészen hajnalig. Azon tűnődtem, hol rontottam el.

 

"Nem akarok gyereket, téged akarlak!" - mondta, és a fal felé fordult. És én csak ültem az ágyban egészen hajnalig. Azon tűnődtem, hol rontottam el. Ott, hogy mire felkelt, mindig készen várta a reggeli. És este a vacsora. És a tiszta lakás. És a vasalt ruha. És hogy amit kiejtett a száján, megkapta. Kérnie sem kellett. Soha. Semmit. Egyszer sem kérdezte meg, segíthet-e. Nem érdekelte, hogy oldom meg napi nyolc óra munka mellett, hogy az ő kis élete zökkenőmentes legyen. És játszhasson a gépén. És meghívhassa a haverjait vacsorára. És az ő dolga csak a sör kínálgatása egész este. Talán itt rontottam el. Reggel megkérdeztem, miért nem akar gyereket. A válasz egybecsengett a felsoroltakkal: "Jó így ketten, ne rontsuk el. Sokkal kevesebb figyelem jutna egymásra. Nem vagyok önző, de még nem akarom. Lehet, hogy nem is fogom..." Két évig voltunk együtt. Amikor kiszálltam a kapcsolatból 31 voltam. Rájöttem, hogy családot akarok, ő pedig csak az időmet húzza: "Majd egyszer.". Vagy nem. Szerettem, és én magam is meglepődtem, mennyire megváltoztak az érzelmeim az után a beszélgetés után. Nem láttam közös jövőt. És nem azért, mert éppen akkor nem akart gyereket, hanem azért, mert talán később sem. Ha ilyen alapvető kérdésben nem egyezünk, minek együtt maradni?