Mese a lopós biztonságiőrről, aki szerette a V-Techet.
Sziasztok!
Gondoltam, hogy én is megosztom az egyik sztorimat veletek.
7-8 évvel ezelőtt történt, még naiv, 18 éves koromban.
Éppen egy buliba készültünk barátnővel. Megbeszéltük, hogy a Nyugatinál található egyik gyorsétteremben találkozunk, aztán onnan megyünk tovább.
Odaértem a megbeszélt időre, ő meg persze küldött sms-t, hogy kb. fél órát késni fog.
Úgy voltam vele, hogy annyit tudok várni. Beültem a gyorsétterembe, ahol megpillantottam az ott dolgozó biztonsági őrt.
Mivel nagyon megtetszett így első látásra, gondoltam, mit veszíthetek, így egy hozzá közel lévő asztalhoz ültem le.
Elkezdtünk szemezni a sráccal, barátnő természetesen fél óra múlva se érkezett meg. Nagy nehezen odajött a srác (mondjuk P.nek), kérdezte, hogy csak nem a barátomra várok ennyi ideje. Szokásos: Jaj, dehogy, nekem nincs barátom.
További fél óra várakozás és csevely után megvolt a telefonszám csere is.
Mondta, hogy kb. hajnal 1-ig dolgozik, és mondjam meg neki, hogy melyik szórakozóhelyre megyünk, később csatlakozna ő is.
Barátnőm megérkezett, elindultunk bulizni, a körúton sétálva, 10 perc múlva csörgött a telefonom. P. volt, és próbálta viccelődve eljátszani, hogy egy xy telefontársaságtól érdeklődik. A lényeg, hogy nagyon örültem, mert úgy voltam vele, hogy biztosan nagyon tetszem neki, ha egyből felhívott, meg akkor valószínűleg nem is kamu számot adott meg.
Később le is jött a szórakozóhelyre, ahol voltunk.
Két nap múlva találkoztunk újra, megint nagyon kedves volt, majd elolvadtam tőle. A fellegekben jártam. Még a rádióban is kértem neki számot, mondta, hogy a V-tech-et nagyon szereti.
Nagyjából 3 hét telt el, amikor nagyon szerettem volna vele találkozni, de mondta, hogy sajnos nem ér rá, mert dolgozik. Megkérdeztem tőle, hogy merre felé van, szívesen meglátogatnám, még ha csak 5 percre is érne rá.
Nos, elmentem oda, ahol dolgozott, vártam rá vagy 1 órát, mire megjelent (szólt előre, hogy valószínűleg várnom kell). Én addig zenét hallgattam a walkmanemen, amit magam mellett tartottam a padon.
Amikor megláttam messziről, hogy jön, zene lekapcsol, eléfut. Iszonyatosan örültem, hogy láthatom. Pontosan nem tudom megmagyarázni, hogy mi és hogyan is történhetett, de 10 perc múlva eszembe jutott, hogy hova is raktam a walkmanem. Visszamentünk a padhoz, ahol ültem, megnézni, hátha ott van. Nem volt ott. Aztán a táskámban kerestem, ott sem volt. Kérdeztem P.-t, hogy nem ő rakta-e el viccből. Mondta is, hogy nem, és miért viccelődne ilyennel.
Pár perc keresgélés után feladtuk, nem találtuk meg. Egyszerűen nem értettem, hogy hova tűnhetett, hiszen a padon mellettem volt.
Beletörődtem, végülis nem került annyira sokba, így nem éreztem akkora katasztrófának.
Szüleimtől időközben kaptam egy akkoriban nagyon drága telefont. Már régóta szerettem volna egy másikat a régi helyett, így 1 év könyörgés után végre megvették nekem.
P.-vel továbbra is minden rendben volt, kivéve annyit, hogy nagyon sokat dolgozott, így ritkán tudtunk csak találkozni.
Egyik szombati napra megbeszéltünk egy randit a Margitszigetre. Mondta, hogy nem sokáig fog ráérni. Gondoltam, na nem baj, a lényeg ismét az, hogy találkozunk.
Kiértünk a szigetre, sétálgattunk. Leültünk, és elkérte a telefonomat. Elkezdte nézegetni a neveket a névjegyzékben. Minden férfinévnél megállt, és elkezdett kérdezgetni, hogy ez kicsoda és én honnan ismerem, úgy tett, mintha féltékeny lenne.
Ezt játszotta egy ideig, az egyik névre mondtam, hogy azt az embert hirtelen nem tudom hova rakni. Elrakta a telefont a zsebébe viccelődve, hogy majd akkor visszakapom, ha meg tudom mondani neki, hogy ki ez az ember.
Mondtam neki, hogy adja vissza, ne poénkodjon már. Erre mondta, hogy most ne ezzel foglalkozzak, majd úgyis visszaadja.
Ölelkezés, csók, kedves szavak, jól elvoltunk, majd mondta, hogy neki most már sajnos mennie kell, induljunk vissza.
A telefonról el is feledkeztem addigra. Sétáltunk az aszfaltsétányon, majd hirtelen mondta, hogy az egyik résznél inkább forduljunk el balra, a fák meg bokrok között sokkal poénosabb menni.
Előreküldött, mondván, itt csak egy ember fér el, de ne izguljak, mögöttem lesz. Aztán hirtelen elesett, hátranéztem, már tápászkodott is fel, mondta, hogy semmi baja.
Ahogy a Margitsziget elejére értünk, mondtam neki, hogy most már igazán visszaadhatná a telefonomat. Elkezdte keresni a zsebében, mondta, hogy basszus, nincs nála, biztosan kiesett a zsebéből, amikor elesett. Visszamentünk, és érdekes módon, ahogy a walkmant, úgy a telefont sem találtuk meg. Próbáltuk felhívni a számomat az ő telefonjáról, már ki volt kapcsolva.
Mondta, hogy nagyon sajnálja, meg hogy most mi lesz, ajaj. Mit fogok mondani a szüleimnek, és egyből hívjam fel valahogyan, hogy mit szóltak a szüleim.
Hazaértem, anyáméknak nem mertem elmondani, viszont megpróbáltam felhívni P-t. "A hívott szám pillanatnyilag nem elérhető." Na, hát azóta se elérhető. Soha többé nem jelentkezett.
Akkoriban mindenki mondta, hogy biztosan ő lopta el, és rohadtul átvert, de én nem akartam elhinni. Így évek múlva visszagondolva, gyanús lehetett volna, hogy minden egyes randi alkalmával más fajta telefon volt nála.
Sajnos nem tettem feljelentést sem, amit ma már nagyon bánok. A tanulság, hogy senkiben sem szabad vakon megbízni.
Ennyi lett volna a történet. Bocsi, ha egy kicsit zavarosra sikerült, fejben sokkal jobban megfogalmaztam :)
