Főiskolás koromban netes társkeresőn bambulászva találtam egy széplelkű fiút, akivel levelezni kezdtem. Kétóránként végeláthatatlan maileket váltottunk. Imádtam a stílusát, a visszafogottságát és első blikkre egy hullámhosszon pendültünk. Nem pedzegettem a találkozást, élveztem a hangulatát a néha romantikus felhangokat susogó, meghitt, mély leveleknek. Egy nap egy futár állított be. A fiú rózsát küldött nekem a kollégiumba és a portás nénitől a negyedik emeletig mindenki velem örült. Aztán azt írta, hogy a szobatársa megfenyegette őt, hogy ha nem hív el a bankettjükre /már nem tudom, mi volt a hivatalos neve az eseménynek/, akkor jajjmilesz. Hevesen bólogattam, persze, megyek. A nagy randi előtt a környező szobák lakói legválogatottabb ruhadarabjaikat ajánlották fel a randihoz és közölték, hogy fatökű, ha nem… Aztán eljött a nagy nap, felvettem a legszebb bugyim és dobogó szívvel utaztam a kollégiumába. A szintjükön egy keskeny vállú, izgága, nagyfejű fiú mustrálta a folyosót. Mint kiderült, ő az és fejhangon örülve beterelt egy lepukkant szobába. Jó, kollégium, jó örül nekem, hát de akkor is... Nem alapból fejhangja volt. Hm. Gondolta, beszélget velem.

- „Te dolgozol a főiskola mellett?

- Nem.

- Akkor neked könnyű, téged eltartanak.”

Kerekedő szemekkel néztem ki a fejemből. Nesze nekem. Pár hasonló jellegű megjegyzést fűzött beszélgetésünk szálai közé, s a rendezvényre érve gálánsan lesegítette a kabátom és közölte, hogy megtarthatom, amit tombolán nyerek. Szerintem nem látta, hogy a szám széle megremegett a röhögéstől. Természetesen mit ád az ég?! Nyertem. A szatyorban volt instant leves, egérpad, egy doboz floppi lemez /nem röhög, 1998-at írtunk/, pár demo cd, amihez win 98 kellett és ami a számomra a nyeremények netovábbja volt: egy pár hangfal! Csak pici, csak hangfal, de nem volt az otthoni géphez, ház szárnyaltam a boldogságtól. A fiú nem nyert semmit. Elkezdte nézni a szatyrom. Éreztem, hogy eljött a tettek ideje. Felajánlottam neki a demo cd-ket. A fiú nézte a szatyrot. Odaadtam neki az instant kaja másik felét. A fiú nézte a szatyrot. Nekiadtam az egérpadot. A fiú nézte a szatyrot és én érdeklődve meredtem rá, mire kibökte:

„Eladhatnánk a hangfalat és megfelezhetnénk az árát.” Összetört, csörömpölt. Odaadtam egy mély levegő kíséretében. Hozzáteszem az, hogy köszönöm, vagy ilyesmi nem hangzott el. Mivel közben a szobatársával elkezdtünk mosolyogni egymásra, hát belementem, hogy megnézzük, mi van a demo cd-ken. Nem, sétálunk, semmi éjszakai közlekedés. Órám nem volt, de már fészkelődtem nagyon. Jó. Amikor elkezdett énekelni és meg akarta fogni a kezem, erősen fontolgattam, hogy a Dunába úszom és leúszom Bajáig előle. Gondoltam, megnézem, mikor megy a busz, ha nincs, nem baj, futok hazáig. Valahogy leráztam szobatársastul és hajnalig vacogtam a buszmegállóban. Másnap a lányok persze minden részletet követeltek és könnyesre röhögték magukat. A kegyelemdöfés aztán pár nap múlva jött. Találkozzunk, mert eladta a hangfalat és odaadná a rám eső részt. Remélem patikára költötte az én részem a pénzből. Többet az életben nem találkoztunk.