A történetem arról szól, hogy az új környezet, új barátok, a szabad élet
milyen hatással van egy erős kapcsolatra.

A barátnőmmel még a gimnázium idején jöttem össze, bár ez elég
bonyolult, hosszú történet, amitől most eltekintenék. Nagyon jól
megvoltunk, együtt nyaraltunk, sok időt töltöttünk együtt, szerettük
egymást, ahogy az a nagykönyvben meg van írva... Aztán jött az egyetem,
mindketten felkerültünk Budapestre, de szerencsére elég gyakran
alkalmunk volt látni egymást. Majdnem minden nap találkoztunk, ha több
időnk volt, romantikus sétával, vacsorával töltöttük el az estét. Még
ekkor is úgy gondoltam, hogy minden jól alakul, minden tökjó. Azt még
azonban nem említettem, hogy a lány nem a saját sulijához tartozó koliba
költözött fel, hanem egy olyanba, ahol a lakók nagy része a kar műszaki
jellegéből adódóan fiú volt.

A pesti találkozások mellett hétvégén itthon is össze tudtunk futni, ami
szintén nagyon jónak mondható. Az egyik ilyen összefutás alkalmával
kicsit furán éreztem magam, és búcsúzáskor a fülébe súgtam: szeretlek,
és nem akarlak elveszíteni. Ez egy szombat este történt.

Következő szerdán délután a suliba kellett mennem zh-t írni, gondoltam
utána meglepem, felmegyek hozzá a koliba, és megint együtt lehetünk. A
suli fele utazva a villamoson megcsörrent a telefonom, ő hívott, hogy
találkozzunk este, beszélni szeretne velem. El nem tudtam képzelni, mit
akarhat. Gondolhatjátok mennyire szíven ütött ez a rövid
telefonbeszélgetés, a zh-t természetesen remegő kézzel, de megírtam.

Aztán felmentem hozzá, és bejelentette, szakítani fog velem. Abszolút
nem értettem, hisz minden rendben volt, előtte szombaton is találkoztunk
és akkor még semmi baja nem volt. Na, gondoltam, biztos megismerkedett
mással. Erre kiböki, hogy túl gyerekes vagyok, ő viszont túl érett (ez
volt a fő indok), a többiek szerint mi nem passzolunk össze, valamint én
nem illek bele az ő új társaságába, hiszen ők inkább lazábbak, én pedig
túl tanulós vagyok az új barátaihoz mérten.
Szégyellem bevallani, de ekkor könnyek szöktek a szemembe, hiszen éppen
előző nap voltunk 10 hónaposak, és én rettenetesen szerettem a lányt.

Ezután más csak a szobatársával beszéltem, aki elmondta, hogy a lány
nagyon szaladgált egy másik srác után (még a szakítás előtt), és a
szakítást követően pár naponta válogatta a partnereit, és hogy mennyire
sajnál engem, szimpatikus voltam neki... stb.

Még így, másfél év távlatából sem értem a lányt. Miért nem volt velem
őszinte? Miért szakított velem így? Mivel érdemeltem ezt ki? De úgy
látszik, ezek a kérdések örökre megválaszolatlanul maradnak.

Azóta egy másik lánnyal sokkal-sokkal boldogabb vagyok, az ő nevét pedig
(és mást is :)) a koli nagy része azóta már jól ismeri.