A szakítás sajnos/szerencsére nemzeteken átívelő, az egész emberiséget érintő akut probléma. Nagyon jól érezte a rigmust olvasónk, amikor a páneurópai eszme jegyében nemzetközi vizekre evezett, és egy erasmusos történetet küldött be.

nagyon érdekesnek találom a blogot, azt hiszem sok eléggé vitatható gondolkodásmódbeli sémára derül fény, amelyek szinte mindig ott munkálnak a magyarországi fiatalok szerelemhez-szexhez viszonyulása mögött. szerintem ezek jelentős része fasság, ezért lebontásukhoz szeretnék hozzájárulni egy francia lánnyal való szakításom rövid történetével (úgyse volt még erasmusos történet).

történt tehát, hogy pár éve elkerültem egy északi fővárosba tanulni az erasmus program keretében. ez utóbbiról azt kell tudni, hogy az ember némi pénzt kap, hogy egy félévet egy külföldi egyetemen töltsön el, a legtöbben pedig a többi európai náció szexuális szokásainak feltérképezésére használják fel ezt a lehetőséget (a legviccesebbek ebből a szempontból a katolikus déleurópai, nagyon morális környezetből jövők, akik jellemzően nagyon kiélik magukat erasmuson).

én (fiú) egy számomra nagyon szörnyű szakítás után voltam (néhány nappal a kiutazás előtt szakított velem a lány, akibe nagyon szerelmes voltam), úgyhogy gyorsan el akartam felejteni mindent. nem meglepő módon a második héten összejöttem egy francia lánnyal. csinos és okos lány volt, nagyon gyorsan egymásra hangolódtunk, bár azt, hogy angolul kellett beszélni, ami szerintem a létező legantiérzékibb nyelv, nehéz volt megszoknom. persze elsősorban szórakozásról volt szó, semmi komoly érzelem, együtt fedeztük fel a várost, és nagyokat derültünk egymás nagyon különböző világán, hátterén, bár, alapvetően szerepeket játszottunk (ő a kifinomult francia hölgyet, én meg a különc keleteurópait). elég jól eltelt kb egy hónap ebben a formában.

a csattanó a következőképpen nézett ki: egyik bulin a lány egy nyálas-gusztustalan olasz fiúval kezdett beszélgetni, és ez nagyon látványosan több volt egy felületetes ismerkedésnél. egy darabig türelmetlenkedve néztem ezt, aztán finoman, de határozottan megfogtam a lány kezét, és elhúztam onnan. a következő pillanatban szakítottunk is, a lány közölte velem felháborodottan, hogy "elege van az én kirekesztő párkapcsolat-felfogásomból", és hogy "úgy látszik ott kelet európában nálatok még mindig szolgasorban vannak a nők".

igazából egyáltalán nem értintett meg lelkileg az ügy, de elég sokat gondolkodtam rajta. ez nem valamiféle ürügy volt csak a szakításra, hanem ő tényleg így gondolta: neki joga van más fiúkkal is flörtölgetni, akár ott vagyok, akár nem. amiben lássuk be, van logika, hiszen miért kellene egy lánynak úgy tennie, mintha csak én léteznék a világon? pont emiatt, a magában elnyomott vonzódások miatt csalna meg. a franciák hipercivilizált szexuális kultúrája szerintem eléggé benne volt abban, ahogyan ez a lány viselkedett. nyugati lányoknál azóta is gyakran láttam ezt a felfogást, a magyar lányoknál viszont azóta se: mindenki szinte kényszeresen dolgozik azon, hogy elhitesse az adott fiúval, hogy meg se fordul a fejében, hogy másik srác is szóba jöhet. ezzel egyrészt hazudunk egymásnak (a fiúk is a teljesíthetetlen elvárással), másrészt lehatároljuk a saját lehetőségeinket, alárendeljuk magunkat a másiknak.