Az én történetem azt hiszem tipikusnak mondható, a „felmelegített káposzta” esete, vagyis két szakításról szól ugyanazzal az emberrel.

A történet több mint három évvel ezelőtt kezdődött, teljesen sablonosan. Megismerkedtünk, udvarolt, összejöttünk, csiszolódtunk. Nyugodtan indult, nem volt nagyon szenvedélyes, de akkor nem is bántam, arra volt szükségem. Jól éreztük magunkat a másikkal, ahogy telt az idő, kezdett egyre komolyabbra fordulni a dolog. Közös hobbink volt, így elég sokat voltunk együtt, de kettesben mégis keveset, mindig volt körülöttünk valaki. Kb. egy év után kezdtem úgy érezni, hogy ő „belekényelmesedett” kapcsolatba. Úgy éreztem, mintha túlságosan természetes lenne neki, hogy vele, mellette vagyok. Ha elutaztunk valahova, mindig társasággal mentünk, kettőnkről alig beszélt, egy idő után szinte soha nem dicsért meg, ha csinosan öltöztem fel (ez nálam elég ritka, így elég feltűnő, ha előfordul), egyszerűen nem éreztem nőnek és számára fontosnak magam mellette. Ha próbáltam megbeszélni vele a dolgokat mindig támadott, és minden olyan beszélgetésnek, ami problémamegoldásnak indult, veszekedés és vagdalkozás lett a vége. Így cirka másfél év után teljesen higgadtan és normálisan megbeszéltük, hogy szeretjük a másikat, de ez így nem működőképes.

Másfél-két hónap után aztán mégis ismét egymásra találtunk. Én úgy éreztem egy kicsit több odafigyeléssel talán mégis működhetne ez az egész kettőnk között. Ő nagyon nem tudta eldönteni mit akar, egy darabig nem volt köztünk semmi, csak találkozgattunk barátokként. Én nagyon szenvedtem, ő vacilált. Majd két-három hónap után azt mondta, próbáljuk meg. Amikor megkérdeztem miért döntött így, azt mondta azért, mert azt látja rajtam, hogy nem akarok semmit, csak őt szeretni. Az „első körben” az volt a problémája, hogy úgy érezte túlságosan önző vagyok, és csak a saját boldogságom a lényeg. Ezért próbáltam maximálisan csak vele törődni, folyton csak azt lestem, ő mit szeretne. Azt hiszem egy idő után ez kezdett beteges lenni nálam, de szerettem és vele akartam maradni. Azt hiszem a „második körben” már egyikünk se volt boldog egy percig se. Én mindig úgy éreztem ő csak magával törődik a kapcsolatban (az elsőben is, de leginkább a másodikban), ő pedig pont fordítva.

Aztán pár hónap múlva meghalt egy barátunk egy külföldi út során, amit sms-ben írt meg. Két hónappal később pedig egy másik barátunk, a balesetét mindketten végignéztük. Ez, és a korábbi baleset őt is és engem is borzasztóan megviselt. Ez azért fontos, mert azt hiszem egy ilyen helyzetben, ha minden jól működik, két ember még inkább közelebb kerül egymáshoz. Mi még inkább eltávolodtunk. A baleset és a temetés között egyáltalán nem beszélt velem. Én felvetettem, hogy talán hagyjuk inkább ezt az egészet, így nincs értelme. Ha menni akar, én elengedem. Akkor még azt mondta, szeretné rendbehozni a dolgokat, még egy asztrológus barátnőmhöz is elmentünk, hátha ő tud valami okosat mondani, bár én nem értettem miért van erre szükség. Mielőtt elmentünk hozzá többször megkérdeztem, hogy biztosan folytatni akarja-e, mert ha nem, akkor ne raboljuk se az azstrológus, se a saját időnket. Azt mondta biztosan. Aztán egy hét múlva elmentünk teázni, ahol minden felvezetés nélkül szakított. A döntését értettem és megértettem, csak azt nem, hogy miért kellett végigkínlódnunk az utolsó pár hetet. Miért kellet úgy csinálnia, mintha tényleg rendbe akarná hozni a dolgokat, amikor nem is akarta.

A szakítás óta eltelt másfél év, továbbléptem, azóta már túl vagyok egy hatalmas, szenvedélyes szerelmen is. Nem akarok közhelyeket írni így a végére vagy tanulságokat levonni, igazából nem is tudom hogyan fejezhetném be. Maradjunk abban, hogy ahogy minden emberi kapcsolatban - legyen az baráti, családi, szerelmi, stb. – ebben is sokat tanultam.