Nem egy klasszikus szakítós történet ez, mert mindketten tartós párkapcsolatban éltünk és sosem feküdtünk le, de mégis szakítós, hagyományos lekoptató dumával („Mégis őt szeretem!”) és összetört szívvel a végén. Lány szív – lányszívJ Ami extra a történetben, hogy itt az elhagyott vigasztalta a szakító felet.

2005 nyarán, éppen a harmadik X-ben, tartós, kiegyensúlyozott bár inkább baráti-testvéri mint szerelmi kapcsolatban éltem. Prédikáltam mindenkinek, hogy igen így kell ezt csinálni, a válságok áthidalhatók, természetes, hogy az a tűz már nem úgy, stb.

Aztán egy három napos roadshow-s melón összefutottam egy régi kollégával, aki mindig szimpi volt, de akkor ahogy megláttam elment az eszem és nem tudtam levenni róla a szememet. Sosem éreztem még ezt, akartam, akartam, akartam mielőtt azt mondta volna szia. A három napos kerülgetés és riszálás végén elkérte a számomat, repkedtem. Bár a közös ex kollégák már mind tudtak róla (és nem tőlem), hogy itt alakul valami, a szőke herceg nem jelentkezett, én meg depresszióba zuhantam. Egy hét után hívott fel. Az első randin csak dumáltunk és a végén egy ölelés, de én már akkor sejtettem, hogy ennek komoly sírás lesz a vége. A második randin csókolóztunk, a harmadikon megbeszéltük a párkapcsolati gondjainkat és hogy nem tudjuk mi lesz velünk, de mindketten azt érezzük, hogy megmozdult valami. Ő mondogatta: „Lehet ez még jó is!”Amikor együtt voltunk egy pillanatra sem engedte el a kezemet és a szemében olyan lángok égtek, amiből azt olvastam ki, hogy ez nem nyári románc csupán. Ha már nyár jöttek a nyaralások, ki-ki a saját párjával utazott. A tengerpartról verset küldött sms-ben, én barom meg a lelkem minden bugyrát feltáró e-mailekben tájékoztattam arról, hogy megőrülök érte. Alig vártam, hogy hazaérjen, hogy lássam, hogy megcsókoljon. A nyaralása alatt nagyjából lenulláztam a párkapcsolatomat, és számomra egyértelmű volt, hogy csak egy szavába kerül és ugrok.

Hazajött és másnap egy közös melón futottunk össze, én természetesnek vettem, hogy ha végeztünk, akkor együtt távozunk. Ehelyett egy 10 perces szökés és vad csókolózás után, mikor visszamentünk, összepakolt és elköszönt. Én meg ott álltam leforrázva, és mint egyetlen megoldást az alkoholt választottam. Borzalmasan berúgtam alig fél óra leforgása alatt, majd hazamentem zokogni és utolsó erőmmel írtam neki egy üzenetet, hogy nekem ebből így elég. És lépjünk valamerre, mindegy merre, ez így nem maradhat. Neki is rossz, válaszolta.

Másnap kicsikartam belőle, hogy találkozzunk a következő napokban. A randi előtt felhívott az egyik régi közös ismerős, aki végigkövette a történteket, mivel mindketten vele tárgyaltuk ki az ügyet, és közölte, hogy készüljek fel a legrosszabbakra. Elég hülye szitu úgy készülni egy meccsre, hogy tudod a végeredményt, így felhívtam a kedvest, hogy megtudjam mi van. Szóhoz sem jutott, amikor vázoltam neki, hogy tudom mit fog mondani.

A búcsú randin, miközben szorongatta a kezem olyan riadt szemmel ült, mintha a kivégző helyre kísérnék. Azt mondogatta, vagy inkább motyogta, hogy jobb lesz így mindenkinek, és hogy úgyis túlélem. A miértre egyszerű volt a válasz: „Mégis őt szeretem.” Miközben ott ült és ijedt volt meg dacos, az én hülye szívem megesett rajta és a dolog vége az lett, hogy a kis híján sírdogáló lovagot, aki kidobott, aktívan vigasztaltam. Hogy az élet megy tovább, és lehet, hogy nem is ez élete legrosszabb döntése. Csak akkor tértem magamhoz, mikor a riadt kisfiú két csók között megkérdezte, hogy azért néha felhívhat-e még, mondtam, ha kicsit is kedvel nem hív (engedelmeskedett, azóta sem jelentkezik). Akkor már kezdtem sejteni, hogy ez nem az a naiv és ártatlan srác, akinek mindig is hittem. Villám sebesen távoztam, majd 3 hónapig ittam, és utáltam magamat intenzíven. Aztán rá fél évre, a kedves ex kollégák interpretációjában, végignéztem, pontosabban hallgattam, hogy csinálja végig ugyanezt valaki mással.

Nincs konklúzió.