Azt hiszem, a szakítósblog egyéves történetének leghosszabb, legmegrázóbb, legfájdalmasabb levele következik. Vigaszt mi sem tudunk adni, de hebron azt mondta bele a szakítósbulin a Kossuth Rádió mikronjába, hogy ilyenkor jó tudni, hogy "Nem vagy egyedül".

Nem tudom leírni mit érzek. Az érzés feszít, szét akar robbantani. Meg akar őrjíteni. Nem hagy élni. Meghalnék, de mégsem. Pedig mily egyszerű lenne. Meg akarom fejteni. Ki akarok lépni ebből. Meg akarom oldani. Elviselhetetlenség, amit érzek. Nem tudom, mit tegyek. Néznék tv-t, olvasnék, ennék, aludnék, de nem tudok. Ki kell találnom valamit, mielőtt teljesen felemészt. Gondolatok suhognak a fejemben mindenfelől. Egyik pillanatban meghalnék, másikban élnék és tennék, megnyugodnék. De nem megy. Muszáj megfejtenem, mi lehet ez. Eszembe jut valami. Egy idézet. Amit segíthet. Egyszer találtam és elküldtem valakinek. Így szól: „Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.” (Márai) Hogy félelmetes? Az nem kifejezés! Horrorisztikus. Úgy érzem, mintha most jönnék a világra. Újszülött vagyok. Nem tudok semmit a világról és az életről. Most eszmélek. Hogy én? Én létezem? Vagyok? Mi végre? Mit kell tennem és azt is hogyan? Nem csak testem van, lábujjaim és orrom, amit már a csecsemő is felfedez magán nagy érdeklődéssel. Hanem lelkem is. Szívem. Érzéseim. Gondolataim. Ezeket nekem kell uralnom és irányítanom. Óriási felelősség. Egy önálló ember vagyok, akinek meg kell ismernie végre önmagát, ahhoz, hogy élni tudjon. Hogy létezni tudjon. Most jutott el hozzám. Legfélelmetesebb felfedezés. Legtanulságosabb találkozás. Vajon mások hogyan csinálják? Ők miért tudják egyből, hogy hogyan kell élni. Hogyan kell megélni a felismerést? Van egy gyanúm, hogy nem gondolnak erre. Maguktól jön. Bennük van. Tudják és kész. Nem kell rajta gondolkodniuk. Csak az gondolkodik el ezen, akinek muszáj. És talán jobb is így. Muszáj tisztázni a dolgokat. De nem hagyhatom, hogy csak úgy cikázzanak a fejemben a gondolatok. Talán fele már el is veszett. Legjobb lenne azonnal egy pendrive-ra mindet azonnal elmenteni és később rendszerezni, tanulmányozni, átgondolni, leszűrni a hasznos dolgokat belőle. Össze-vissza szaladgálnak a fejemben hónapok óta. De ez a mai őrült állapot meghozta bennem az elhatározást, hogy ezeket le kell írni. Persze rizikós. Bárki elolvashatja. Ami egyszer le van írva, az egyszer mindenképp napvilágra kerül. De talán megéri. Azt hiszem az írás megnyugtat. Ki kell magamból adni, csak ez segíthet. De muszáj mindent, nem szeretném, ha bármi bennem maradna. Mert az mardos, felemészt, belülről rágcsál. Miért is nem kezdtem el írni már sokkal régebben. Csak úgy, magamnak. Hogy rendezzem a gondolataimat. Azt a kismillió gondolat ami ebben az évben átrobogott a fejemben … talán már a negyedét sem tudom felidézni és leírni. Pedig mind mennyire hasznos lenne, ha felidézhetném. A gondolataim nem hagynak élni. Az elmúlt 3 és fél évben is ők nem hagytak. Bárcsak megszabadulhattam volna tőlük bármilyen formában. Bár volt egy olyan elképzelésem is, hogy többé nem gondolkodom. Folyamatosan csak olvasok, elterelem a gondolataimat, lekötöm magam, a gondolkodásnak nem hagyok teret. De az olvasásnak is ez állja gátját. Nem tudok koncentrálni, hisz a gondolataim erősebbek. A gondolataim mindig velem vannak, nem lehet elűzni őket. Nincs időhöz, helyhez kötve. Vagy tudom kezelni a gondolataimat, kordában tartani őket és kontroll alatt vagy el fognak tenni láb alól. Nem hagyhatom, hogy ők uralkodjanak rajtam. Nekem kell uralkodnom rajtuk! Én vagyok az, huhú! Én mondom meg, hogy mikor mire gondolok. Nekem kell irányítanom őket. Mese nincs. Ezt meg kell tanulni, talán ez az első lépés, addig nem lehet tovább lépni. Hisz ők próbálnak engem tönkretenni. Meg akarnak ölni. Ez van. Vagy uralkodom felettük vagy el fognak tiporni. A mai gondolataimat mindenképp le kell írnom. Nem hagyhatom elszállni őket. De nézzük csak meg, hogy milyen károkat okoztak eddig. Mivelhogy eddig abszolút nem gondolkodtam. Nem-gondolkodásnak nevezem azt, hogy nem kontrolláltam őket. Hagytam, hogy szabadon cikázzanak a fejemben és eltérítsenek engem az útról. Sokszor ki is mondtam gondolatokat, anélkül, hogy kontrollt gyakoroltam volna felettük. De hányszor! Te jó ég! De hát hol voltam eddig? Miért csak most jövök rá erre. Persze ezt könnyen megválaszolhatom. A 2008-as évben történt életem legtragikusabb és egyben legfantasztikusabb történése. Szerelmem elvesztése felnyitotta a szemem. Tiszta a kép. Senki voltam. Most pedig rájöttem, hogy az életemet élnem kell. Nekem kell élnem. Egyedül vagyok. Nem másnak kell helyettem élnie az életemet, hanem nekem. És nekem kell döntenem az életem felől. Kezembe kell vennem a sorsomat. Rá kellett jönnöm, hogy egy önálló valaki vagyok, aki Istenen kívül csak magára számíthat, így a minimum az, hogy megismeri önmagát, megszereti magát, megneveli magát, gondját viseli a gondolatainak, eldönti, hogy mi a jó és a rossz, elvei vannak és kontrolálja a beszédét és a viselkedését. Én vagyok. Itt vagyok. Ismerjem már meg önmagam. Anélkül hogyan akarok bárki mást megismerni, ha még magamat sem ismerem. Illetve nagyon felületesen persze ismerem magam, de sok mindenben kell változtatnom. Nem arra való az élet, hogy csak úgy sodródjunk, leéljünk, aztán ha eljön az idő meghaljunk, aztán vagy lesz aki emlékszik ránk vagy nem. Vagy jó emberként emlékeznek ránk vagy nem, akkor az már nekem úgy sem fáj. Hát ez azért nem ilyen egyszerű. Tennünk is kell azért valamit. Én nem valakinek a lánya vagyok, vagy az anyja vagy a testvére vagy a barátnője vagy a kollégája. Én, én vagyok. Ezt a „tragikum”-ot kellene feldolgozni valahogy. Így 31 évesen. Nincs mese, most már fel kell nőni. Másokkal ez csak úgy megtörténik. De talán másokban is eljön az a pillanat, amikor ráeszmél, hogy aha, ez volna az élet. Az a bizonyos nagybetűs. Most már át kell venni az irányítást. Talán, ha nincs az életemben ez a szörnyen fájdalmas szakítás, sosem akarom megismerni magam. Ezért köszönettel tartozom, még ha annyira elviselhetetlenül fájdalmas is ez az „átalakulás”. Augusztus 1-je óta nem kommunikálhattam vele. Megtiltotta. Addig mindig bennem volt, hogy hát persze, ott áll a háttérben, mindig fordulhatok hozzá, meghallgat és majd reagál valamit. Bizakodhattam, hogy igen ott van és csak idő kérdése és minden a régi lesz. Hisz megírta, írt nekem ő is. 5-6 hónapon keresztül, januártól júniusig támaszkodhattam még rá. Megírta, hogy szeret, hogy én vagyok a nő, aki neki kell, hogy bennem van a nő aki őt boldoggá tudja tenni, hogy ő is engem, hogy mióta látott újra él, hogy próbáljuk meg másként és nagyon bízik bennem/bennünk, hogy süssek neki valamit. Ez volt a reménykedés időszaka. Aztán június végén döntött. elmondta, hogy össze van zavarodva, majd elmondta, hogy már csak testvéri szeretettel szeret, hogy nincs jövőnk, hogy nem tud még egy esélyt adni, hogy az elmúlt 3 év alatt kellett volna bizonyítanom, hogy rengeteg fájdalmat okoztam neki, hogy már nem érdekli mi van velem, már ne kérjem, hogy szeressen, hogy keressek mást, szeressek mást, hogy ő jót akar nekem, ezért kell elszakadnunk, hogy vessem rá magam xy-ra, hogy éljek nélküle, hogy már nem akarja, hogy nem látja értelmét a folytatásnak, már nem vagyok fontos neki, hogy már más lánnyal találkozott, levitte vidékre, mert megkérte rá. Ez volt az őrült bömbölések, kilátástalanság, hajtépés, a borzasztó tehetetlenség időszaka. Majd augusztus 1-jén közölte, hogy nem kommunikál többé velem és ezt be is tartja. 45 napja volt ez.  Nem kommunikáltunk azóta. Magamra maradtam. Nem támaszom már, nem sírhatok már, nem bömbölhetek már, nem akarhatok már meghalni sem. Nem érdekli már, nem mondhatom már el neki mi történik velem, nem írhatok már többé neki. Nem gondolhatok már rá úgy, hogy van remény. Talán már mást szeret. Talán már mással él? Már rengeteg gondolat van a fejében, aminek semmi köze hozzám. Mennyit tanultuk közgazdaságtanból, hogy a közgazdaságtan döntések és választások sorozata. Már középiskolában is ezt sulykolták belém. Hát akkor még nem láttam, hogy hiszen ez maga az élet. Az élet döntések sorozata. És a döntéseknek bazi nagy súlya van. Folyamatos döntéskényszerben van az ember. Mindig el kell dönteni valamit. És egy olyan döntésképtelen ember, mint én, az tulajdonképpen életképtelen. Az embernek döntenie kell, a döntései mellett pedig ki kell állni. De úgy nem lehet kiállni valami mellett, hogy még magát a döntést sem képes meghozni. Minden problémát csak úgy lehet megoldani, ha döntesz valamiről. A munkádban is folyamatosan dönteni kell, szerelemben, párkapcsolatban, folyamatosan felelősségteljes döntéseket kell hozni. És a döntéseket meg kell tudni indokolni, érvelni mellette, kiállni mellette, hinni benne. Dönteni kell, választani kell. Néha pillanatok alatt kell meghozni a jó döntést, van, hogy 3 év sem elég rá. És persze nem is szabad sokáig gondolkodni, mert a döntenivalók jönnek csőstől, nincs idő rágódni mindenen. Szaporán tovább kell lépni a következő döntéshozásra. Páran értékes embernek tartanak. Lehet, hogy tényleg vannak értékeim, ez örvendetes, de attól, hogy értékes ember legyek, még nagyon messze állok. Ahhoz még rengeteget kell fejlődjek. És a fejlődést elkezdtem. 31 évesen újjászületek és Istent segítségül hívva ezennel megkezdem fejlődésemet, önmagam megismerése, jobbá tétele és kiteljesítése irányába. Önmagam megismerése nélkül nem lehet fejlődni, hiszen amíg nem tudom mi a jó nekem, nem tudok a jó irányába fejlődni. Fejlődésemet azzal kell kezdenem, hogy felismerem a hibáimat. A rossz tulajdonságaimat. Rengeteget olvasok és tanulok a könyvekből. Ha lehetséges bocsánatot kérek azoktól akiket megbántottam. Sajnos ez nem mindig segít. Hisz ha ő meg is bocsátott nekem, én nem tudok megbocsátani magamnak. Csak bőséges jóvátétellel érezném úgy, hogy jóvátehetném a bántásokat, de erre már sajnos lehetőség nincs. Így még nehezebb feldolgozni a bántásokat, amiket másokkal tettem. Legtöbbet és legdurvábban azt bántottam, akivel egymást a legjobban szerettük és akivel boldoggá tehettük volna egymást egész életünkre, mert két ilyen összepasszoló ember nem sok van a földön, mint mi voltunk. Neki már nem tehetem jóvá a sok bántást, így a magamnak való megbocsátás iszonyatosan nehéz. Nem tudom, hogy egyáltalán lehetséges-e. 3 évig sulykoltak a gondolataim folyamatosan azzal, hogy nem tudok vele élni, nem élhetek vele. Mikor sikerült a gondolataimnak elérni a célt és elszakítottak minket egymástól, nagy zűrzavar keletkezett. És a kitisztulás után, most, a negatív gondoltok távozása után látszik, hogy mi az amit elveszítettem. És a pozitív gondolatok mennyi boldogságot hoztak volna az ő és ezt meghatványozódva az én életemben és a környezetünk boldogságán keresztül sok-sok-sok embernek. Ennyit számítanak a gondolatok. A kimondott szóról már nem is beszélve. Annyit bántottam én ezt az embert, hogy csoda, hogy túlélte. A sok betegséget is mind én okoztam neki. Talán így tudom csak jóvátenni neki a rengeteg bántást, hogy elüldöztem magam mellől. Hiszen így most már nem bánthatom tovább. Boldog lehet valaki mással, aki lelkileg kifejlett és érzelmi intelligenciával rendelkezik és boldoggá tudja tenni őt. Nekem még rengeteget kell fejlődnöm ahhoz, hogy elérjek egy olyan szintet, hogy bárkit is boldoggá tudjak tenni, hiszen először magamat kell tudnom boldoggá tennem. Ezért nem is lenne szabad a szakításomról írni, csakis arról, hogy én hogyan tudnék fejlődni. Persze ez a kettő ez esetben elválaszthatatlan egymástól, mivel egymás kiváltó okai. Hadd személyeskedjek azért egy kicsit. Hadd írjak neveket. Melyekre eddig gondolni sem bírtam tiszta, szerető szívvel. T. (volt kedvesem kisfia). Egy igazán értelmes, jólnevelt, intelligens, okos kisfiú. Tud viselkedni, nyitott, szerető szívű, barátságos. Mit nem adnék érte, ha ő lehetne a mostohafiam. Ha nevelhetném, küzdhetnék érte. Most kezdett iskolába járni, taníthatnám, segíthetném, érte mehetnék, ha átadhatnám neki minden tudásomat. Ha az lehetne életem feladata és kihívása, hogy őt segítsem, bármilyen körülmények között is. Szeretett engem. De én nem tudtam őt. Nem úgy, ahogy kellett volna. Tündéri kisfiú, mint az apukája, mindkettő az enyém lehetett volna örökre. Egy gyerek az áldás és öröm, tökmindegy honnan jött. Rengeteg szeretetet és életerőt adhatnánk most egymásnak, ha nem hagyom magam a gondolataim által megfertőzni. S. (volt kedvesem volt felesége). Egy nő, akit elhagyott a férje. Miattam. Ő mégis talpon maradt, akárhogyan is. Képes volt irányítani az életét és nem hagyta el magát, mint én most. Ha másokon kissé keresztül is tiport, de legalább magával szemben tisztességesen járt el. Nem hagyta magát saját maga által romba dönteni. Barátkozni próbált velem. Lehettünk volna barátok. K. (volt kedvesem). Az élet nagy ajándéka, a legtökéletesebb társ számomra, ha hagyom magam szeretni. De nem hagytam. Rengeteg szeretetet kaptam tőle. Túl sokat. Nem tudtam elviselni hogy nem lehet teljesen az enyém. Hogy van múltja, van munkája, van élete, van önmaga. Hitvány féreg módjára bántottam szóval, tettel, gondolattal. Istenet kérem, hogy segítsen nekem feldolgozni ezeket, hogy megbocsáthassak önmagamnak, hogy ne utáljam önmagam szörnyű viselkedésemért, hogy feldolgozhassam a veszteséget, hogy örüljek az ő boldogságának és hálás legyek, hogy ha ezen keresztülmenve is, de örüljek annak, hogy ezáltal megismerhetem önmagam, fejlődhetek és boldogulhatok, további életemben sokkal tapasztaltabban, mint eddig és talán még a boldogságot is megtaláljam. Képes vagyok rá, muszáj végigjárnom ezt az utat. Meg kell tennem, más lehetőség nincs. Fejlődni kell. Magammal egyetértésben és szoros összhangban. Mást okolni nem lehet. Mert könnyű azt mondani, hogy hát a génjeimben ez van, ilyen vagyok, hát ez a természetes. De nem. Én fel akarom ismerni a hibáimat és ki akarom javítani azokat. Mindenki a saját boldogulásáért felelős és a saját boldogságát magának kell megteremtenie.. Tök mindegy kit okol és valójában hova vezethető vissza. Ha más ilyen az ő dolga. Tanulni kell mások hibáiból, a szüleim hibáiból, a családom, a rokonaim, a barátaim hibáiból. Mert helyettem nem lesz boldog senki. A saját magunk elvárásainak kell megfelelni kizárólag. Ha másoknak akarunk megfelelni, sosem leszünk boldogok.. A boldogság forrása, ha önmagunkkal egyetértésben élhetünk. A magam útját kell most már követnem. Nekem kell meghozni a döntést. Nem hozhatja meg senki helyettem. És nekem kell saját magam előtt vállalni a felelősséget a döntéseimért. Hogy a tükörbe tudjak nézni és talán még mosolyoghassak is magamra. Meg kell szeretnem önmagam. Szeretnék felnőni, fejlődni, szeretnék rengeteg könyvet elolvasni, rengeteget tanulni, emberekkel beszélgetni, utazni, de nem megfutamodni, dolgozni és merni vállalni a felelősséget, döntéseket hozni, keményen küzdeni, célokat kitűzni és elérni, feladatokat teljesíteni, kihívásoknak megfelelni, kifejezni önmagam, kiteljesedni, kibontakozni, akadályokat leküzdeni, elfogadni, változni, változtatni, boldoggá tenni, akarni, tenni, alkotni, tanítani, megbocsátani, adni, kapni, kudarc után talpra állni, szeretni, tisztelni, örömet okozni másoknak, segíteni, megbecsülni másokat és önmagamat, jó példát mutatni, jóra nevelni, megfelelni önmagamnak nem másoknak, felelősséggel gondolkodni és élni, tűrni, kitartani, remélni, hinni, jót tenni, szeretni, szeretni, szeretni. A Jóisten adjon nekem erőt és segítséget mindehhez..
 
 
„Nem elég jóra vágyni: a jót akarni kell!
És nem elég akarni: de tenni, tenni kell.” (Váci Mihály)
 
„Emberi törvény kibírni mindent s menni mindig tovább,
még akkor is ha nem élnek már benned remények és csodák.” (Ernest Hemingway)
 
„A szerelem annyira mindenható, hogy képes újjáteremteni az embert.” (Fjodor Mihaljovics Dosztojevszkij)
 
„Nekem lesz jobb, ha képes vagyok változtatni - változni, fejlődni, jobbulni.” (Szepes Mária: Az áldozat mágiájának varázsigéi)