Hm. Este Szakítós Mikulás.

Sziasztok!

Két hónapja minden nap olvasom a blogot és a kommenteiteket. Már akkor megírtam a magam történetét. Aztán kihúztam belőle dolgokat, átírtam kicsit, pár bekezdést visszaírtam, megint kihúztam. Próbáltam a lényegre koncentrálni, hogy ne egy nyafogós ömlengésnek tűnjön (ahogy Andris mondta - de őt inkább most hagyjuk). Teljesen összefolyt az egész, és még mindig nem voltam biztos benne, hogy kifejezi az érzéseimet. Tulajdonképp most sem küldeném el, ha nincs az a múlt heti telefon.

D.
 

A járókelők bután néztek, ettől még inkább nevetnem kellett - mozdulni sem bírtam. Végül egy negyvenesforma nő guggolt mellém, és kérdezte, minden rendben van-e, hogyan tudna segíteni. Mondtam, oké vagyok, csak idejét nem tudom, mikor bénáztam ekkorát. Bár mentegetőztem, hogy felesleges, boldogulok magam is (ha elmúlik a röhögő görcs), segített kerékre állítani, és összenyalábolta a szatyorból szétgurult narancsokat.

Zavarban volt ő is, én is. Bárgyú mosollyal megköszöntem jó indulatát, és biztosítottam, most már tényleg megy egyedül is, így elköszönt és elindult a metró felé.

A bámészkodók is szétszéledtek közben. Végignéztem magamon, a könyökömnél kiszakadt a pulóver, a nadrágomat csak le kellett porolni. Indultam volna, mikor észrevettem, hogy a szék első kereke (ami beakadt a járda repedésébe), valamiképp kibicsaklott, nem fordul egyenesbe. Kézzel próbáltam hajlítgatni, aztán néztem, lett-e eredménye, de semmi. Már épp csörgetni akartam a srácokat, mikor elém áll a nő, és kérdezi, biztos ne segítsen-e, mert látja, valami nincs rendjén.

Ciki volt, de mivel nagyon erőltette, engedtem, hogy eltoljon az irodába. Közben általános dolgokról beszéltünk, próbáltam viccelődni, mielőtt feltenné a hülye kérdéseket, vagy elkezdene sopánkodni, hogy jaj, milyen rossz lehet stb.

Az irodában (egy átalakított belvárosi lakás) aztán téblábolt még egy percet, amíg előszedtem a gardróbból, és átültem a pótszékbe - kicsit mintha fel is mérte volna a terepet. Kérdezte, mivel foglalkozunk. Mondtam, szoftverfejlesztéssel. Megjelent Zoli munkatársam. Látva a nőt, érdeklődött, mi történt. Miután összefoglaltam két mondatban, sürgetett, hogy az egyik ügyfelünk akar valamit, fel kéne hívnom, biccentett egyet a nőnek, és visszament a szobájába.

Újra megköszöntem a segítséget, és elindultam az ajtó felé, hogy kikísérem. Ekkor bemutatkozott, hogy ő egy speditőr cégnél dolgozik ügyintézőként, cseréljünk névjegyet, náluk mindig van valami probléma a gépekkel. Mentegetőztem, abban mi nem nagyon tudunk segíteni, maximum ajánlani tudok valakit, de csak nyújtotta felém a kártyáját, hogy akkor azért. Nem akartam tovább húzni a kínos szituációt, adtam én is egyet. Végre elment.

Felkészítettem magam, hogy egy-két napon belül hívni fog valamilyen ürüggyel. Kifogásokat fogalmazva előre számba vettem a lehetőségeket - minden csörgésre úgy vettem fel a telefont, hogy ő van a vonal másik végén. Aztán, mivel nem így történt, lassan elfelejtettem az egészet.

Lilla (most már tudtam a nevét) három hét múlva hívott. Épp egy árajánlat készítésében voltam nyakig, először nem is ugrott be, ki az. Mondta, délután öt körül végez egy belvárosi ügyvédi irodában, utána feljönne vagy összefuthatnánk valahol. A cége egy komplex programot szeretne készíttetni, ami a számlázástól a szállítólevelek írásán keresztül a sofőrök útvonaláig és pihenőidejének könyveléséig mindent magába foglal. A részleteket inkább személyesen, már ha ráérek.

Köpni-nyelni nem tudtam. Csak akkor döbbentem rá, hogy igent mondtam egy kávémeghívásra, miután letettem a telefont.

Zsongott a fejem. Valahogy végeztem az árajánlattal, de már nem volt kedvem másba fogni. Agyaltam a találkozónkon.

A kávézóban kedélyes volt és határozott. Töviről hegyire elmagyarázta, hogyan képzelik el a szoftvert, még egy vázlatot is készített, milyen kapcsolatokat szeretnének a különböző egységek között. A jelenlegi programokat akarják lecserélni egy mindent átfogóra, hogy a különböző adatok, információk minden olyan oldalon megjelenjenek, ahol relevanciájuk van - ne kelljen a raktárosnak, a diszpécsernek, de még a könyvelőnek se annyit pepecselnie, kisebb legyen az emberi figyelmetlenségből fakadó hibaszázalék, mint addig. Lenyűgözően összeszedett volt. Abban is, amit mondott, és abban is, ahogyan mondta. Kérdezte, mikorra tudnék árajánlatot adni, és ha rábólintanak, mikorra készülne el a program.

Mindezek után borzasztóan kellemetlen volt firtatni a dolgot - vacilláltam is egy ideig a vázlat fölött hümmögve -, de nagy levegőt véve csak kinyögtem: akkor is kérne-e ajánlatot a cégemtől, ha nem kerekesszékben ülnék?

Meglepetésemre Lilla egy másodpercig sem jött zavarba, és nem is háborodott fel. Tárgyilagosan közölte, azé a megrendelés, aki a legjobbat kínálja. Mellesleg pedig a nagyanyja egy hárpia volt, aki utolsó négy évében megmérgezte az egész család életét. Csak mert tolókocsiba kényszerült egy combnyaktörés miatt, úgy bánt mindenkivel, mintha a rabszolgája volna. Lilla kijelentette, semmilyen szánalmat nem érez a mozgáskorlátozottak iránt.

Bár még mindig nem értettem ezt a „nyomulást”, kénytelen voltam elhinni, amit mond. Elkészítettem az árajánlatot, beadtam, megnyertük a pályázatot.

A következő hónapokban számtalanszor összefutottunk a cégénél (nem vele álltam kapcsolatban a munka során), rövidebb-hosszabb ideig minden alkalommal beszélgettünk erről-arról. Először formálisan, aztán egyre személyesebben. Kiderült, nagyon sok mindenben egyformán gondolkozunk, hasonló értékrend alapján.

Már elkészült a program, túl voltunk a próbaüzemen, korrekciókon, hetek óta nem hívtak semmivel, mikor egy nap hazafelé tartva az irodából összefutottunk az utcán. Ráért ő is, én is, beültünk a legközelebbi kávézóba. Zárásig beszélgettünk, a vége felé már mint férfi a nővel. Kihívó volt, spontán és szellemes, minden előítéletemet szertefoszlatta.

Két csodálatos hónap következett, az érzéseket nehéz lenne, és talán felesleges is szavakba foglalni. Majd' minden szabadidőnket együtt töltöttük, rengeteget kirándultunk, körbeautóztuk fél Magyarországot, beszélgettünk és nevettünk. Nyaraltunk is (egy hét az óceánon túl) - én már régóta nem voltam kettesben senkivel. Bemutattam a barátaimnak, a szüleimnek - ők kicsit furcsán néztek rá, hiszen nyolc évvel idősebb nálam, de aztán nagyon megszerették -, lényegében hozzám költözött. Szerelmes lettem, és viszonzást éreztem a részéről is. Csak a dohányzása zavart (fél doboz), de mivel mondta, korábban egy dobozzal is elszívott naponta, és nem is ebből, a leggyengébb féléből, ezt is igyekezetként éltem meg a részéről. (Nem mintha egyébként szakító ok lett volna, inkább csak miatta bosszantott, néha sokat köhögött reggelente.)

Egyik délelőtt már egy órája próbáltam elérni valamiért, hiába. Hívtam a munkahelyi számát, de közölték, aznap még nem volt bent. Reggel úgy váltunk el, ott kezd, de hát alakulhatott közben másképp is, nem tulajdonítottam jelentőséget az egésznek.

Később azonban egyre többször fordult elő (hetente egyszer-kétszer), hogy csak órákkal később hívott vissza, illetve hogy másképp rémlett az aznapi programja, mint ahogy alakult. Bár utólag mindig teljesen érthető magyarázattal szolgált, ráadásul még mielőtt számon kérhettem volna, azért valami azt súgta, nincs minden rendben.

Észrevehette a gyanakvásomat, mert egy idő után néha úgy köszönt el reggel, hogy megjegyezte, ekkor vagy akkor itt és itt lesz, vagy ezzel és ezzel tárgyal, ezért le lesz némítva a telefonja. Nem ellenőrizni akartam, de ha megfeledkeztem róla, és hívtam, tényleg mindig úgy volt.

Lassan megnyugtató és kiszámítható lett minden. Nem volt semmi gyanús, ami beárnyékolhatta volna a bizalmamat. Bölcsnek, és persze szerencsésnek tartottam magam, amiért nem adtam hangot a kétkedéseimnek, az nyilván visszafordíthatatlanná tette volna a kis hullámvölgyet.

Egy idő után azt vettem észre, még jobb is lett a kapcsolatunk, mint amilyen azelőtt volt. Talán azért, mert az érzelmeimet a sok agyalás és következtetés racionális érvekkel is kiteljesítette. Mindenesetre még a kezdeteknél is boldogabb voltam, és emiatt boldogabbnak láttam őt is. Még többet voltunk együtt. Hetekig a lakására se nézett, áthoztuk a virágokat, átirányította a postáját a címemre. Együtt vásároltunk, együtt főztünk, a munkánkat úgy szerveztük, hogy együtt is tudjunk ebédelni valahol.

És együtt álmodtunk. Sosem hittem, hogy létezik ilyen kapcsolat két ember között, mintha azonossá váltunk volna. Nem volt külön akaratunk, tervünk, szándékunk, mindent ugyanannyira, ugyanakkor, ugyanúgy gondoltunk.

Jobban ment a munka. Karikacsapásra oldottam meg a felmerülő problémákat. Egyszer láttam egy festőt, ahogy a hatalmas, vagy kétszer-kétméteres vászonra szinte feldobálja a színeket, és váratlanul kirajzolódik a hihetetlen kép - ugyanilyen intuitíven irányítottam mindent, és minden sikerült is. Nem tudtam hibázni. Mintha héliumot lélegeztem volna, vagy magasba tartott volna valaki. Vagy mintha egy filmen peregne körülöttem az élet, minden távolivá, elnagyolttá vált.

Két hetet fürödtem a boldogságban.

Egyik nap azzal jött haza, költözik, és elkezdte pakolászni a cuccait. Egy ideig még segítettem is viccelődve. Aztán éreztem, ahogy szó szerint megáll a vér az ereimben. Valaki más fordult vissza a szekrényajtó mögül, mint egy mániákus, mindenre elszánt tekintettel. Azt mondta, megcsalt, és kiviharzott a fürdőszobába összeszedni a piperéit. Nem tudom, mennyi ideig tartott, de már csak az ajtócsapódásra ocsúdtam fel. Körbenéztem a lakáson, minden hiányzott, ami az övé volt. Csak a virágok maradtak.

Két hónapja a barátomék, Andrisék tartják bennem a lelket. Szinte minden délután átjönnek, és maradnak késő estig. Anyámék is naponta felhívnak. Nem vagyok depressziós alkat, de tényleg nincs kedvem semmihez.

Andrissal sokat beszélgetünk. Mindig ellenkezik, ha fel akarom hívni Lillát. Én meg hagyom magam meggyőzni, hogy semmi értelme, ha nem ő teszi meg az első lépést. Hiszen abban biztos lehet, hogy megbocsátok neki. Hát persze. Ismer.

Andris egyszer elkísért Lilla lakásához is. Egész úton odafelé azt ordítozta, végülis mit akarok kérdezni tőle! Vagy jobb lesz-e attól, ha netalán meglátom valakivel! Senkije nincs, válaszoltam.

Aztán ott szobroztunk éjfélig. A lakásban semmi mozgás, Lilla nem ment haza. Andris felől még ma is ott ülhetnénk, egyszer nem mondta, induljunk már. Tulajdonképp egész ott töltött idő alatt nem szólalt meg. Hazafelé is csak annyit dünnyögött, sajnálja.

Talán az volt a fordulópont. Újabban kevesebbet vitatkozunk. Lassan beismerem, hogy olvashattam volna a jelekből, mert az volt doszt. Hogy mindig kivágta magát valahogy, ha a szüleivel, barátaival ismerkedtem volna meg. Pedig amikor Kaposváron töltöttük a hétvégét, csak egy ugrás lett volna meglátogatni őket. Azt mondta, majd legközelebb, most inkább legyünk csak kettesben. Én meg persze olvadoztam.

Vagy amikor az egyik barátja esküvőjére volt hivatalos. Utólag sértődötten hívta fel az ipse, hogy miért nem ment el. Épp Győrnél jártunk, hazafelé tartva Bécsből, kénytelenül hallottam az egészet a kocsiban. Mikor letette, kérdeztem, miért volt olyan életbevágó pont akkor menni a Praterbe, amikor az egyik legjobb barátjának van az esküvője. Ráadásul miért hazudta neki, hogy rosszul volt, hányt meg szédült előző nap. Lilla sziszegve kifejtette, hogy nem megy el annak a tahónak az esküvőjére, aki pár hónapja nála próbálkozott, mialatt kedves mennyasszonya Münchenben volt egy céges szemináriumon. Még én is felháborodtam, úgy füstölgött.     

Andris szépen rávezetett, csak magamat okolhatom, hogy egyáltalán szövődhetett valami a hátam mögött. Hogy elég volt gyanakvásom elaltatásához, ha Lilla előre bejelentette, mikor nem fogja felvenni a telefonját. Hogy amilyen hülye vagyok, még lehet, én vittem el párszor a légyottra, amikor ebéd után kis kitérővel kitetette magát valahol.

Hátborzongatóak ezek a beszélgetések néha, Andris kegyetlenül tépi fel az ember szemét, ha nyeregben érzi magát. És persze mindegyik oda vezet: a nyomit szégyellik, előbb-utóbb dobják. Nyomi csak nyomit válasszon (ahogy Andris), ha nem akar pofára esni.
 

Múlt szerdán Zsolt hívott a speditőr cégtől, valami gixer volt a programmal. Elmondattam vele a jelenséget, és instruáltam, mit tegyen (valaki elbabrált benne néhány dolgot, csak vissza kellett őket állítani). Nagyon odavolt, hogy maga is meg tudta csinálni. Kérdeztem, hogy vannak egyébként (anno sokat mesélt a feleségéről és a két kislányáról). Pár percet diskuráltunk. Vagyis én csak hümmögtem oda sem figyelve. Beharaptam a szám, nehogy Lilláról érdeklődjek. Mikor befejezte, kínosan hallgattunk mindketten…

Végül ő törte meg a csendet, kérdezte, javult-e Lilla állapota.

Nem jött ki hang a torkomon.

Merthogy, mentegetőzött, már régóta tervezik meglátogatni, és nagyon szégyellik, hogy eddig nem sikerült megszervezni, de hát tudom, hogy van ez, világválság, mindenki parázik a…

Mi van Lillával???

Zsolt csodálkozott, hogy nem tudom, azt hitte, még együtt vagyunk. Agydaganata van, bökte ki végül.

Minden reggel másvalaki fekszik valamelyik ágyon. Ha orvos valami lázlapba merülve betéved a kórterembe, szórakozottan a fejéhez kap és sarkon fordul. A nővérek is máshol kellenek általában. Néha érdeklődöm azt hazudva, családtag vagyok, másképp nem válaszolnak. De tulajdonképp így sem…

Lilla nem lehet több harmincöt kilónál. Amikor vizes kendővel törölgetem a karját, a csontról úgy lóg a bőr, mint szárítókötélen a ruha. Először fel sem ismertem, egy legalább hatvan éves, kopasz, beesett arcú nő feküdt az ágyban. Majdnem elsírtam magam.

Beszélni már nem tud, levegőt is alig kap. Délelőtt és estefelé egy-egy joghurtot kanalazok a szájába. Sokszor félrenyel, fuldoklik, köhög, olyankor pihenünk. Átlag másfél óra egy pohár. Aztán alszik tovább.

Hat óránként kap morfiumot. Kérdeztem, nem lehetne-e gyakrabban, alig tudom pelenkázni. Ha csak megmozdítom, már jajgat. Ha nedves fülpucolóval takarítom az orrát, szintén - lassan hozzáérni sem merek. A válasz: úgy se lesz jobb.

Amikor kinyitja néha a szemét, kicsit erősebben kezdem simogatni. Szabó Magdát olvasok fel (őt mindig szerette), vagy mesélek neki.

Szombaton a szülei is bejöttek látogatni. Semmi döbbenet nem volt az arcukon, nyilván voltak már korábban is. Bemutatkoztunk, váltottunk pár szót, aztán eljöttem. Aznap már nem mentem vissza.

Ma csak dél körül értem be hozzá. Éppen ébren volt. Mondtam neki, hogy egyenesen az ingatlanostól jövök: megvettem azt a dömösi házat, amibe Esztergomból hazajövet beleszerettünk! A papírozás még hátravan, meg nyilván lesz egy-két javítani-, átalakítani való is - a kivitelező, akit ajánlottak, épp most telefonált, hogy már szétnézett ott korábban, apróságokról van szó.

Szóval két héten belül kulcsrakész. Ott fogunk élni, gyógyuljon meg!