Hosszú történet a vidéki egyetemek, fülledt kollégiumi szobák, zötykölődő volánbuszok, és az egymásnál felejtett jegyzetek világából. A kommentekben lehet MPG-zni. UPDATE: A posztok utólag módosítottuk a tulajdonnevek (kereszt-, településnevek) szintjén az érintettek kérésére.
Sziasztok!
A történet ott kezdődik, hogy frissen az egyetemre kerülök, egy egyébként tényleg tanulós természettudományos szakra. Volt ott egy lány, akit tavaly megrántottak az egyik tárgyból, és velünk járt egy órára. Ilyenkor ugye az ember próbál mindenkivel kommunikálni, mivel legjobban azokat az embereket ismertem csak, akikkel gólyatáborban semmitmondó feladatok és igénytelen alkoholizmus mellett találtunk egymásra.
Két és fél hónap múlva anyagi problémák miatt el kellett mennem dolgozni, és passziváltam az egyetemet. Utolsó nap mentem búcsúzni a barátaimhoz, mikor belefutottam a főszereplő lányba, aki éppenséggel egy koliban lakott egy ismerősömmel.
A lány másfél évvel volt idősebb nálam, pufi, fehér bőrű mézszőke, nem is túl szép arccal. Nekem akkor éppen volt egy komoly kapcsolatom, de azért puncsoltam egy kicsit a lánynak, ő meg kapásból odaadta a telefonszámát, amit jó mélyen eltettem azzal, hogy majd hívom. Persze 10 hónapig erre nem került sor.
Idén ősztől ismét visszatérhettem az egyetemre, de addig enyém volt a nyár. Olyan július közepe magasságban egy bulin porcelánbuszt vezettem (nyakkendős bulin hánytam), mikor poénból felhívtam a lányt. Úgy beszélt, hogy hallatszott a hangján: borzasztóan el van képedve és örül nekem. Ez mondjuk meglepett. Gyanút foghattam volna.
Vissza az egyetemre, addig meg aktív elektronikus kommunikáció. Kicsit már az is fura volt, hogy a mikrofonban hallottam, ahogyan odainvitálja az anyukát, hogy nézze meg a képemet. Mondom gyerekes még, de kit zavar, és amúgy sem akarok tőle semmit, a hosszú kapcsolatom még tartott. Ő viszont nagyon nem így volt ezzel, folyamatosan nyomult a maga szűzies modorában. Kiderült, hogy sosem volt még barátja. Ez is lehetett volna intő jel, de akkor még ez sem számított.
Visszakerültem az egyetemre, kitaláltuk, hogy a leköltözés alkalmából végre élőben is beszélgetünk meg sétálunk egy nagyot. Elég világosan kifejeztem neki, hogy ezt nem tekintem randinak. Jó volt, megvolt, a végén azonban a lány kitalálta: most azonnal bemutat a szüleinek, menjünk föl a tesója kolijába. Mondom rendben van, miért ne, jól szoktam kommunikálni minden ismerősöm szüleivel. Az anyukánál borzasztóbb nőszemélyt még nem láttam, pedig voltam én már egy régebbi főrabbi fiával, a Magyar Gárda egyik vezetőjével, meg még furább arcokkal is egy helyen. Nagyhangú, kivagyi, buta népség ez a család, gondoltam, de azért vígan vitettem magam haza autóval az én kolimba.
Eztán a hosszú kapcsolatom gyengülni kezdett, és egyre gyakrabban kacsintgattam kifelé. Közben ez a lány folyamatosan keresett, találkozgattunk már csak a suli miatt is. Nem a legszebb, a családja sem jó, van pár hülyeség a fejében… de luk van a lába közt, a család meg messze van, és egyszer vagyok fiatal, nem?
Elkezdtem egy kicsit adni alá a lovat, óvatosan udvaroltam: romantikus-szerű interjúséták a meleg őszi estéken, de ez is épp elég gyorsra sikerült: az őszi szünet előtt két héttel összejöttem vele, elég romantikus környezetben.
Közben kiderült a lányról, hogy ténylegesen nyomi. Kvázi antialkesz. Szűz, de úgy, hogy még barátja sem volt soha – ezt még le is nyeltem volna, de hogy ezért egy olyan városban okolja a férfiakat, ahol 35.000 egyetemista van, meg a többi helyi lakos… na az enyhén szólva furcsa. Mélyen vallásos, de az a legrosszabb fajta, aki nem a lelki békére vagy erkölcsi tartásra használja, hanem a tetteinek a maga előtti igazolására (elmegyek misére=jó ember vagyok), és az is idegesített kicsit, hogy agyba-főbe fikázta a többi vallási irányzatot is, bár én nem tartozom egyikhez sem, azért próbáltam megértetni vele, hogy ez szellemi szegénység.
Egyre többször találkoztunk, tényleg jó helyeken. Engem érdekel a történelem is, és ezért körbemutogattam neki Pécset kulturális szempontból, és ezt szerintem kissé megjátszva, de élvezte. A kolijuk legfelső szintjéről csodálatos kilátás van éjszaka, és a 8 emelet mélység is felborzolja az ember idegeit. A barbakán forró, izgatott csöndje, a kertváros űrkikötő-szerű éjszakai fényei… de aki már járt Pécsen, annak gondolom nem kell magyarázni. Kezdtem azt hinni, hogy kezdek túl sok energiát fordítani a lányra egy szimpla dugáshoz mérten.
A közelgő 21. születésnapja alkalmából kitaláltuk, hogy egy plédet kiviszünk a mecsekoldalba, ott leterítjük egy meggyfaligetben, és rendelt pizzát csócsálunk, közben a kilátásban és egymásban gyönyörködünk.
Mivel igazi úriember vagyok, a hosszú kapcsolatnak, aki szintén nem volt egy főnyeremény így utólag nézve, bedobtam a törülközőt, és csak úgy startoltam a másikra.
A szülinap megvolt, kért 21 puszit, nyilván váltogatva adtam az arcára aztán a 21. szájra ment és onnantól jártunk. Esküszöm, három perc sem telt bele, és bedobta az első faszságát: hiányzik neki, hogy azt mondjam, hogy ’szeretlek’. Mondom lol, ilyen nincs.
A következő két hétben egyre borúsabb jelek sorakoztak: depi azért, mert inni mentem a barátaimmal; legközelebb elvittem őt is. A törzshelyünkön ha meglátnak, nem kérdeznek semmit, csak rakják elénk a szokásosat (dupla hosszúlépés), erre XXXXXX (mert így hívták) (a hölgy nevét utólag kihúztuk - bloghu) epres Cappyt kért… a pultoslányok gyöngye néz rám, és azt hiszi, megbolondultam. Lakótársam, nyolc éve barátomról meg kijelenti, hogy reméli, egyszer majd ő lesz a fontosabb nála.
A csúcs az volt, hogy kiraktam a koliszoba ajtajára a ’moziba mentél’ matricát, ajtót bezár, romantikus zene benyom, villany lekapcs, szólok a lánynak: helyzet van! Egy kis simogatás és fogdosódás után nem akartam szarozni, nekiálltam módszeresen kibontani a lányt a ruhájából, de inkább hátráltatott, mint segített. A legizgibb az volt, mikor a hátára feküdt, és nem értem el a melltartó kikapcsát, mondom segíts! Erre Jajj, hát oldd meg te! Baszod… Végül megemeltem az egész felsőtestét és csak sikerült. Ekkor rácuppanok az egyik mellre, mikor két kéjes nyögés közt megszólal:
JAJ, MOST LEBUKTAM… EGYIK MELLEM KISEBB MINT A MÁSIK! DE EZ A NAGYOBB, SZÓVAL CSAK FOLYTASD…
Fickós legény vagyok, de ekkorra minden kedvem elment a dugástól. Kimászok a lányból. Sután felöltözik, elmegy.
Eltelt pár nap… na elég hozzá, hogy ennyi fiatal csinos lány közt kanosodik az ember, mondom addig nem dobom ki, míg meg nem dugtam, ha szűz, ha gnóm, ha pufi! (A pufi lányokban egyébként is az a jó, hogy bárhol lehet rajtuk puncit csinálni.)
Megbeszéltük, hogy az ősziszünet első két napját náluk töltöm, másik kettőt meg ő nálunk. De addig is miket művelt… namost elég az hozzá, hogy nem tudta, mi az a csók. De komolyan, nem tudta, mi a különbség a szájrapuszi és a csók között… mikor egyszer bátorkodtam beledugni a nyelvem a szájába, majdnem szívinfarktust kapott, hogy ilyet is lehet. Egyébként később nem csináltam szívesen, rossz íze volt a nyálának.
Mindegy, elutaztam hozzájuk XXXXXra. (A településnevet utólag kihúztuk - bloghu) A család még mindig szörnyű, de olyan szinten, hogy én, aki soha nem szenvedtem kommunikációs problémáktól, 5 mondatot nem tudtam váltani a családdal. A tízpontos slusszpoénokat azért a lány lőtte be. Az emeleten aludtunk fiatalok, de a lány külön szobában tőlem. Mondom neki, édesanyád akarta így, mi? Hát nem… én! Mondom WTF? De azért odajött lefekvés előtt, hogy ’beszélgessünk’, nem tudom, mit akart, elhajtottam tévémacit nézni.
Viszont ez még mindig nem lett volna elég ok, hogy ne ketyegjünk egyet, ha megérkezünk hozzánk, ahol ugye hely híján egy szobában aludhatott volna velem. A buszon hazafelé hozzánk éppen csendesen, békésen nézegetem a családja horrorja után a gyönyörű Balaton-felvidéki tájat, zöld lankák, kövér szántók, koszos falvak, tanúhegyek. Egyszer csak félhangosan megszólal mellettem:
-TE MEDDIG TUDSZ MÉG VÁRNI RÁM? -ekkor mindenki elcsendesedett a busz hátsó felében, és ránk figyelt.
-Mire gondolsz, hiszen most is itt vagy mellettem…
-DE NEM ÚGY! A SZEKSZ! –blokk… innentől akármi jöhet.
-Hát akármeddig.
-AZ JÓ! AKKOR MÍG ÖSSZE NEM HÁZASODUNK, SZERETNÉK SZŰZ MARADNI!
Nálunk gyorsan lement az a másfél nap, aztán feltettem a buszra. Nem kerestem többet. Ő írt egy zaklatott hangú smst, hogy nem bírja tovább nélkülem, blabla. Hétőn mentem vissza Pécsre, de még vasárnap este 3 smsből kidobtam (pedig mondtam, hogy beszéljük meg a dolgainkat élőben, mert ez nem teló/net téma, de ő azt akarta, hogy még vasárnap este menjek a kolijukba, mert ha mondani akarok valamit, meghallgatja, egyébiránt ne is menjek. Mikor közöltem, hogy ez mágnesvasúttal sem menne, nemhogy a MÁVval vagy a volánnal, nem válaszolt).
És a legjobb: eltelik egy hónap az események után. Nála maradt egy könyvem, nálam maradt két jegyzete. Iwiwen (amit kb. kéthetente nézek alapállapotban) ír, hogy odaadTA az egyik tanárunknak a könyvemet, és arra kért, hogy én is adjam neki oda a jegyzeteit. Hálistennek a tanár rendkívül jó fej és megértő, de a törékeny presztízsemet ez kínosan érintette.
A történet egyik tanulsága, hogy mindig van lejjebb! Mikor azt hiszed, hogy ennél lejjebb már nem lehet menni, mindig bebizonyosodik, hogy mégis J
A másik tanulság, hogy ugyan van az a pénz, amennyiért bárkit meg lehet dugni, de nem biztos, hogy az ember annyira szegény! J
A harmadik, hogy soha ne válassz a suliból társat, mert abból csak baj lehet.
Tesco, katonaság nem volt, kotont én vettem, de hálistennek nem használtam.
Az utolsó 100 komment: