16306 karakteres történet, soha ilyen hosszú történet nem jelent meg még a szakítósblogon. Ha a bánatot leütésszámban lehetne mérni, akkor ő lenne a világ legbánatosabb embere. Bevallom, nem is értem a végére. Ha valaki megtudja, mi történik az értelmiségi családból származó fiatalemberrel, aki a 3d-vetítésen zenei cd-t nyert az Olaszországban táncoló barátnőjének, az írja le kommentbe.

 

Ez a történet nem csak pusztán egy kapcsolat története.

Ez a történet egy fiú és egy lány útkeresése sőt még talán annál is több, két ember, a fiú és a lány útra lelése.

Ez a történet nem akar moralizálni, de tökéletes példa arra, hogy bemutassa azt a régről jól ismert tényt, hogy a szerelem vak.

Rég nem volt senkim, aki valami jót hozott volna ki belőlem, nem is reménykedtem sok jóban a nők terén. Valahogy a két nem rituális táncára sosem voltam képes. Inkább az őszinteség és az érzelmek motiváltak, mintsem a nemek hatalmi játszmái.

Sok csalódás ért, ami nem feltétlenül épített, hanem egyre inkább belelökött egy furcsa spirálba, ahol a lelkem és a világ hadakozott egymással.

Azt hiszem ez élet, ami körülvesz nem a jót hozza ki belőlem, hanem folyamatosan a külsőségek tökéletesére bíztatott.

Azt hittem ebben a háborúban nem nyerhetek tehát kezdtem megnyugodni, mivel a világot megváltoztatni nem tudom, de magamon talán segíthetek.

Sok jó ember vett körbe, akik tudtak ebben segíteni vagyis abban, hogy meg tudjam szeretni újra magam.

Egészen véletlen futottam bele egy lány fényképébe az iwiwen évekkel ezelőtt. Elindult egy levelezés közöttünk, ami talán 2 évig is eltartott.

Egy koncerten pedig megláttam, de nem akartam odamenni hozzá, mert egy fiúval táncolt, talán egy zenekar havi rendszerességgel megrendezett rajongói találkozóján volt a nagy felismerés vagy egy koncerten azt már nem tudom.

Jó pár hónapja nem néztem rá a fényképeire és most kapóra jött, hogy újra írhatok neki.

Leírtam a történetet és teljesen megdöbbentett, amit válaszolt, hogy nem, nem ő volt, de szerinte ő meg engem látott egy másik helyen, egy budai bevásárlóközpont discójában.

A helyet ismerve nehezen tudtam volna magam ott elképzelni, de a vasárnapi levélváltást folytatva szerdán már randiztunk.

Szakadó esőben szálltam be a munkaeszközébe egy teherautóba és beleszerettem az első pillanatban.

Nem is ismertem, de ott volt a régóta várt szikra.

A randi nagyon jól sikerült és megbeszéltünk egy vasárnapi mozit.

Addig néhány üzenetet váltottunk és szombat hajnalban jött egy sms…rád gondolok, alkoholmámorban úszok.

Valójában tetszett a történet, egy sörözés után mentem éppen haza a tavasz illatával sejtjeimben és azt gondoltam végre egy belevaló nem hisztis bulizós, őszinte lány álarcok és felesleges büszkeség nélkül.

És eljött a vasárnap… Gyönyörű, sugárzó Kincsem jött elém a Nyugatinál, tervek nélkül ültünk be egy étterembe, ahol elárult a múltjából néhány számomra eddig ismeretlen dolgot.

Táncolt Olaszországban és ezt mindenképpen el akarta mondani nekem. Teljesen hidegen hagyott a történet, azt hiszem a múlttal ilyen szinten nem akartam foglalkozni sőt még talán tetszett is a dolog. Értelmiségi családból jövet ezt sosem mertem volna elmondani otthon, de nem vetettem meg miatta. Vasárnap jött a mozi, egy 3-ds vetítés, ahol a nyereményjátékon megmutathattam zenei felkészültségem.

Nyertem neki egy cd-t egyik kedvenc előadómtól ő pedig büszke volt rám, hogy a sok kuka alak között megálltam a helyem.

Szóval cd-vel tért haza egy új kapcsolat ígéretével.

A dolgok elragadtak minket, szinte repültünk, rengeteg programot szerveztünk koncertről és kiskocsmákból jártunk fel hozzá és együtt álmodtuk a jövőnket.

Ellenben néhány dolog kezdett furcsa lenni, az ágyban elsőre túlzottan kitárulkozó és túlságosan„önfeláldozó” lánnyal sosem szeretkeztünk. Csak egymásnak estünk puha érintések nélkül.

De, ami a legfurcsább volt: hogy sosem beszélt magáról, az élményeiről az életéről a gondolatairól.

Én egy a közéletben tevékenykedő emberként állandóan a várost jártam új programokra vadászva a szabadidőmbe pedig tömtem magamba az egyetem utolsó éveinek tananyagát és a filmeket a zenéket és mindent, ami a munkámhoz szükséges.

Kezdtem rájönni, hogy lélekben magányos vagyok, pedig a barátok imádták első látásra, a családommalal egyetemben.

Kezdtem rájönni, hogy valamiért titkolózik előttem.

A barátait egy nagy családi és baráti buli közepében mutatta be nekem, azt elsőre feltűnt , hogy egészen más emberek vagyunk. Ők és mi. A barátaim általában diplomás emberkék az ő ismerősei pedig inkább (a szó nem pejoratív értelmében vett) egyszerűbbnek mondott munkával kenyeret keresők, de mégis azt hiszem azon a bulin otthonra találtam, ennyi szeretetet szinte sosem kaptam és ennyi vidám arcot is rég láttam. Nem az élet társadalmi vetületeiről beszélgettünk, ami valójában engem egyre többször dönt depresszióba, hanem minden másról, ami nekem addig ismeretlen volt: család és gyerekek és más vidámabb dolgok.

Testvérét és a férjét kifejezettem imádtam. Szerintem jó kis csapat voltunk.

Leszámítva néhány megjegyzést a lány és a sportkocsik szeretetéről és az olyan kérdéseitől, hogy neked megfelel-e, amit nálunk látsz.(?) Mondjuk hülye kérdéseim nekem is akadtak bőven sajnos, amit azt hiszem egy nőnek soha többé nem tennék többet fel.

De mégis esténként a leendő fiúnk nevéről beszéltünk és eltöltöttünk együtt egy fantasztikus nyarat, egy alig két négyzetméteres erkélyen és húszon valahány négyzetméteren.

Az egy szoba mondjuk eléggé megnyomorította az életünket, ugyanis magánéletünk így nem volt, de együtt sikerült kinéznünk egy gyönyörű Duna parti ingatlant, ugyanis én is lakástulajdonossá váltam lassan.

A fészkünk kicsinysége miatt a reggelek voltak a legrosszabbak, nekem ölelésre volt szükségem és halk zenére neki inkább számomra értéktelen kereskedelmi csatornákra. Reggel én nem akartam RTl klubra ébredni ő pedig nehezen viselte, hogy nem vele hasonló bioritmusba élek, míg ő napi öt napban gürizik, mint egy őrült, napi tíz órát,addig én heti kb. 2 napot dolgozom egy viszonylag jó keresetért, arról nem is beszélve, hogy kezdett igazán meglódulni a karrierem, kezdtek elmúlni azok az érzések bennem, hogy kevesebb vagyok, mint azok a fiúk akiket iwiwen kibányásztam a kapcsolataiból és folyamatosan nyaggattam, azzal, hogy elég vagyok-e neki? Izmok és sportautók hiányában.

Autóm sem volt, sőt akkor semmim. Belefutottam előtte néhány pénzre hajtó leányzóba és nem volt akkoriban túl nagy az önbecsülésem.

Nem hittem el, de idővel sikerült az, amire azt hittem sosem fog: elkezdtem szeretni magam újra és képes voltam 30 évesen változni jó irányba. Apró felesleges vitáink voltak, de mindig próbáltam ezeket, normálisan és higgadtan kezelni.

Sajnos az érdeklődésünk egész más volt, ő akkor élt, ha szép lehetett és ha a mindenek felett álló barátaival lehetett, hetente párszor találkoztunk sokat beszéltünk telefonon, de ha ő AZ Írországban élő barátnőjével beszélt például, akkor mindig várnom kellett a soromra és ez nagyon zavart, zavart, hogy a sorban csak a második lehetek, egyszerűen felemésztett a szerelem.

A ridegsége mindinkább fájni kezdett, nem lehetett közel kerülni hozzá, egyszerűen nem engedte, ha valami bánat érte semmi sem történt, ment tovább. Egyszerűen nem tudott megélni érzéseket. 30 éves volt és nem volt igazán hosszú kapcsolata, de sms az ekszektől, annál több.

Néha rákérdeztem arra, hogy, hogy és mint történtek a szakításai és elmondta, hogy ő ezekkel a dolgokkal nem foglalkozik, lép, ahogy a talaj forróvá válik és sosem néz vissza, ez engem eléggé elrettentett, mert én meg egy ragaszkodó romantikus lélek vagyok és az effajta ridegség egyszerűen összeegyeztethetetlen az értékrendemmel.

Egyre inkább érzetem ezt a lányt csak úgy kaphatom meg, ha „átverek a szívén” egy rozsdás szöget, de pusztán szeretettel nem sokra megyek nála.

Egyre kevesebbet kezdtünk beszélni egymással, idegesített, hogy neki a tanulás szitokszó és furcsállottam, hogy nem beszélgetünk olyan dolgokról, amik számomra fontosak: művészetek, élethelyzetek, emberek.

Egyszerűen nem volt olyan pozitív példa előtte az életében, amiből egy erős és használható értékrendet tudott volna felépíteni.

És talán a legrosszabbkor újra feltűnt a szingli barátnő, a szilikonnal megpakolt, mindenféle bűnözőkkel meg kigyúrt machokkal együtt élő hölgyemény.

Érdekes mennyire taszított az ordenárésága és az egyszerűsége, az életviteléről és minden olyan dolog, ami körülveszi. Nem is beszélve testvéréről, aki a kedvesem ex-e volt ráadásul.

Féltékeny voltam rá! A Kedvesem pedig még több szabadságot kívánt a kapcsolatunkban, a konzervatív nézeteimről és életfelfogásomról nem is beszélve.

Egyszerűen féltékeny voltam rá, ahogy előttem öltözik, ahogy szépül ahogy elképzeltem, hogy néznek erre a csodára férfitársaim és egyre jobban a magaménak akartam.

Azt akartam, hogy csak az enyém legyen és senki másé.

A nyár és nyaralás nem indult túl jól, nem volt pénze külföldi útra, amit én nagyon erőltettem, mert rég pihentem, a pénz szűke miatt „csak pár nap Balaton” jutott, ami egyébként fantasztikusan sikerült és örök emlék marad.

Kértem, hogy maradjunk még a hazai tengernél, de nem akart több fizetés nélküli szabadságot kivenni miatta, mert egyébként a kiadásai magasak voltak. Nagy nehezen, de megértettem.

Helyette fesztiválokra jártunk, meg koncertekre dögivel. A munkám miatt ezekre a helyekre majdnem mindig a legjobb helyekre mehettünk és ezt ki is használtuk.

A nyár egy óriási traumával végződött, elment a családjával nyaralni én ebbe pedig belehaltam. Egy koncert utáni fél ölelésen és egy puszin kívül semmit sem kaptam és akkor már éreztem, hogy itt valami nagyon nem stimmel.

Nem hívott egy héten keresztül, mert drága a telefon külföldről és én ezt nem tudtam megérteni, azt hiszem jó néhány hónap távlatából, hogy ezeket a dolgokat nem tudtam megbocsájtani neki. Valahogy nekem nem ilyen egy szerelem. A szerelem nekem olyan, amit magamba érzetem iránta, ami éget és megbolondít.

A barátaim sokszor figyelmeztettek, hogy látják valami nem stimmel, de én még jobban ragaszkodni kezdtem hozzá.

A nyaralás után a születésnapom pedig maga volt a katasztrófa. Kocsival jött a bulimra úgy, hogy se meglepi se torta se semmi. Akkora fájdalom volt bennem egész este, hogy hozzá se szóltam csak mikor felbomlott a társaság akkor tört ki belőlem a zokogás, hogy miért ilyen velem. Persze jól lejárattam magam, mindenki előtt és tudtam, hogy itt vége is lesz a történetnek.

Mindent megtettem, hogy rendbe hozzam a dolgot, amit teljesen felesleges volt, hiszen nem tettem semmi csak őszinte voltam, hogy elárultam neki az érzéseimet. Én pedig egyre jobban idegesíteni kezdtem őt, az életfelfogásommal, azzal hogy nem csak úgy akarok a világban létezni hit, életcél és társadalmilag elfogadott értékek nélkül, mert nekem igen is fontosak voltak az egyre jobban eltűnő értékek, mint például a hit a család és a tanulás.

A születésnapja pár nappal volt az enyém után, na arra nagyon készültem, de láttam, hogy inkább csak idegesítem a bulin, mintsem, hogy boldoggá teszem. És ez nagyon fájt.

A „mi”-ből kettővé váltunk. Két állandóan veszekedő emberre, egyre többet látott szomorúan és én pedig egyre többet kritizáltam a „fura értékrendje”miatt.

Törekedtem a kommunikációra, hogy mindent meg tudjunk beszélni, de azt hiszem a születésnapi bulim utáni kibékülésünk után ő teljesen kiszeretett belőlem.

Keserű mézzé váltunk.

Pedig terveink voltak. Telelés Dublinban a barátainál, bár ő szólt előre, hogy ne vegyem meg túl korán a jegyet, mert ki tudja mi lesz, de bíztam bennünk és a közelgő karácsonyban. Az összehangolódásban az ünnepek szeretet teljes légkörében és a bepótolható nyári pihenésben egy idegen országban.

Voltak még jó pillanataink sok szép meglepetést kaptam tőle és az ágyban egyszerűen rajongtam érte.

Mint nő teljesen elvarázsolt: a mosolyával, az illatával, és azzal a nagy szívével, amit tudtam, hogy ott van a helyén, de képtelen volt használni. Küldetésnek érzetem megszerezni azt a kincset benne.

Sajnos a terveink kezdtek szertefoszlani, a lakásvásárlásom a válság miatt akadozott a hétvégék egyre feszültebbek lettek.

Ha késett valahonnan én nekiugrottam, hogy miért nem telefonál, ha késik és miért akar olyan helyekre járni szórakozni, ahová még a madár se jár.

Nem értettem miért jó, ha az ember egy bevásárlóközpont pincéjében találkozik a felső és alsó párezer minden elemével. Nekem meg a barátaimnak meg maradtak a blues kocsmák és a koncertek, ahol megváltottuk a világot 5 sör között vagy után.

Egy téli aztán átéltem mindent, amit ez a lány jelentett. Müpa egy téli estén…egy dal és a kezem elindult felé…a szememben könnyekkel. Mindent meg akartam tenni újra érte, elképesztő erőt adott nekem néha.

Bár tudtam hozzá egy erős, kevesebbet gondolkodó ember illik, azt hittem a szeretet mindent legyőz, de jó nagyot tévedtem…

Szerintem neki ebben az időben a szakítása előtti időkben már volt valakije, amit sosem fogok már megtudni, hogy így volt-e, de erre a dologra amikor rákérdeztem az erre utaló jelek miatt, a válasza sajnos az általam várt volt…leüvöltötte a hajam, mintsem, hogy meg tudjuk beszélni a gyanakvásom okait.

A vége a történetünknek egy vasárnap reggel lett, a finoman adagolt töltsük külön a hétvégét után a „kedvenc barátnőm” persze, valamiért nem akarta, hogy haza tudjon menni hanem az ottalvós történetet választotta, nekem pedig meg kellett volna állnom, hogy az én programom után meglátogassam őt, de a szívem hozzá húzott. Persze próbáltam hívni…sikertelenül.

Elaludtam nála, amikor hazajött utána rögtön kidobott. Hiába mondtam, hogy nem akarok zavarni s, hogy csak miatta jöttem, de azon kívül, hogy ha ő bulizik ne hívogassam és ne hozzam kellemetlen helyzetbe a barátnői előtt ezen kívül nem mondott semmi mást.

Se egy ne haragudj telefon se semmi, amikor már nem bírtam tovább, néhány nap múlva felhívtam, de csak annyit tudott mondani, hogy minden porcikája irtózik tőlem és hogy visszakapom tőle a cuccaim.

Vissza is kaptam a pár gyűrött ruhát és kaptam egy másik szinte vadidegen embert mellé. Beszéltünk kb másfél órát a semmiről. Zokogtam.

Úgy ment el, ahogy jött, érzelmek és megbocsájtás nélkül.

A dublini utat elbuktam, a barátnője, aki kint él Írországban, nagyjából elmondta mi a helyzet, furcsállottam, hogy ismeretlenül mennyire gyűlöl a rólunk hallottak alapján ez a lány.

Sütött belőle a gonoszság és, hogy a mi „értelmiségi kasztunk” mennyire szar emberekből áll és hogy mennyire hülyeség hittel élni egy életet, hiszen az nem egy „legyen ön is milliomos.

Ledöbbentem teljesen, mintha két idegen világ találkozott volna, a lány csak szócső volt felém semmi más ,tudom már. El se hittem mennyi harag és meg nem értés gyűlt össze a kedvesemben felém, de mégis azt hiszem megtanulta egy életre, ha nem kommunikál vagy azért, mert képtelen vagy azért, mert álarcok mögé bújik, minden kapcsolata zátonyra fog futni, mert néha a szerelem önmagában túl kevés vagy talán hamar elmúlik és az emberi szavak nélkül semmi nem létezhet két ember között, de harmonikus kapcsolat semmiféle képpen sem.

A karácsony ezek után könnyek között telt el, egy sablon sms-t leszámítva és egy koncert utáni telefont tőlem felé, amikor elmondta, hogy neki ez az egész semmit sem jelentett és, hogy szabadnak és boldognak érzi magát, hogy már nem vagyok neki.

A Szilveszter még jobban fokozta a bánatom, tudtam ő már Dublinban mulat és jó társakat találhat ahhoz, hogy a hibáim még jobban elismerést nyerhessenek.

Csak egy üzenetet váltottunk, másnap egy közösen használt közösségi portálon láttam a bulija képeit, amit feltöltött rögtön és én meg belehaltam ebbe közönybe.

Töröltem magam minden közösségi site-ról, képtelen voltam látni a ezeket a fotókat.

Egy hónap csönd után felhívtam, de csak egy sms jött a telefonja kikapcsolása előtt, hogy neki nincs szüksége a szavaimra, nincs miről beszélnünk.

Semmi nem maradt utána csak hatalmas fájdalom, ki nem mondott szavak, át nem élt érzések, és találgatások.

Tudom nem látom többé se őt se azokat, akiket megszerettem körülötte és sosem fogom megtudni miért nem szedhettük le ennek a sok harcnak, amit egymásért éltünk át, együtt a gyümölcseit.

Visszagondolok a mögöttem hagyott 30 évemre és még ennyire nem fájt szerelem, pedig volt belőle bőven.

Lehet nem Durkheim gondolatairól csevegtünk a hétköznapokban, de ennyire mélyen régen éltem át egy lány mosolyát.

Sokat tanultam és tudom, hogy mindenféle különbség legyőzhető, ha tudunk beszélgetni és ha van bennünk elég szeretet.

Nem lehet örökké menekülni és az egót, ha valami értékeste találtunk, tegyük félre és vigyázzunk arra, aki belőlünk ilyen érzéseket tud kiváltani.

Hát ez az én történetem azzal a legfurcsább lánnyal, akit eddig megismerhettem.

Ma gondolkodtam azon, hogy semmit nem tudtam meg róla 8 hónap alatt csak egy érzést kaptam, ami itt ég a szívemben, pedig ő már messze van. Rég…