3x pakoltam össze cuccait,de mindig visszasírta magát

Egy közösségi portálon akadta rám…elolvasta az írásaimat,majd elkezdett reagálni…jöttek mentek az üzenetek,melyben többnyire az önmagával való küzdelmét ecsetelgette,ugyanis éppen „kilábaló félben” volt a depresszióból…őszintének tűnt…és megnyerő modorúnak…

Két hét levelezés(msn,sms,kamera)után személyes találkát kért ,mivel élőben szerette volna látni a mosolyomat…találka a vasútállomáson(én vártam Őt)…élőben is még mindig megnyerőnek tűnt a modora s a külleme is…sétálgatás,beszélgetés a cukrászdában ahol is üdvözlő ajándékként angyalkát kaptam…kis ládikában… romantikusnak mondható délutánt töltöttünk együtt…az albérletembe is elhívtam(megjegyzem,tényleg 100 %-ig megbíztam benne)hogy ne a kis csomaggal a kezemben lődörögjünk…meglepődött rajtam,megjegyzem én is magamon J…hogy beengedtem,de se Ő nem volt tolakodó és én sem akartam semmit…tényleg csak beszélgettünk…

Másnap szüretelni mentem és megírtam neki,hogy ha fáradt leszek nem biztos,hogy este msn-ezni fogok…aztán valahogy úgy alakítottam,hogy mégis beléptem…már várt és elkezdtünk írogatni,majd megkérdezte,hogy mi legyen…mert nagyon hiányzom neki…megjegyzem már 5 hónapja éltem egyedül…és valahogy tényleg megmozdított bennem valamit…azt írtam…Gyere,várlak!…2 h múlva már egymás karjaiban voltunk…

Elhozta szép lassan a cuccait az albérletéből és hozzám költözött…szinte nem tudtam róla semmit,bár így visszagondolva nem is nagyon hagyta magát megismerni…keveset beszélt,állandóan a számítógépet bújta…és mikor elment 2-3 napokra,akkor annyit mondott,hogy a gyerekére megy vigyázni…és ott alszik a volt asszonynál…ugyanis a nej az ő lakásában lakott…

A családom ,az ismerőseim és a kollégáim is azt mondták…már a legelején,hogy nem vagyok komplett,befogadok egy vadidegen embert és nem nézek utána,nem hívogatom mikor eltűnik…nem ellenőrzőm?Nem,mert valami azt súgta bízzak benne…aztán mikor arra került a sor,hogy albérletet kellett fizetni(a rezsit s a kaját is én álltam)rákérdeztem az állására…vagyis azt tudtam,hogy munkanélküli,de mivel nem ment be központba a megbeszélt időpontokra,így elesett a jogosultságtól…tehát ott álltam egy „beteg” emberrel és próbáltam meggyógyítani…a szeretetemmel,a gondoskodásommal…

Decemberben már nagy nehezen elcitáltam szakorvos is(anamnézis:közepesen súlyos depresszió,suicid hajlammal megspékelve) aki megint antidepresszánsokat írt fel…közben odaadóan ápoltam s aggódtam,hogy nehogy megint visszaessen…vettem neki különböző gyógyhatású készítményeket,teákat,vitaminokat…rengeteget beszélgettünk mely igen jó hatással volt rá…ezt el is mondta nekem…ugyanis mielőtt velem összejött,akkor előtte hagyta abba a gyógyszerszedést,viszont pszichológushoz kezdett járni…

Többször is megkérdeztem tőle,hogy mi jobb…a mostani énje vagy a régi?Mindig azt válaszolta,hogy jobb az új,az érzékenyebb…de még szoknia kell…sokszor elsírta magát és igen hálás volt nekem azért amit tettem érte…szép lassan megszerettem…vagyis nem tudom, talán nagyon kötődtem hozzá…?Vagy nem akartam egyedül lenni?Ki tudja?

Idén márciusban sikerült munkába állnia és végre beindultak nála a dolgok,sikerélménye volt…örültem neki nagyon és bíztattam állandóan,közben meg én kezdtem el lassan leamortizálódni lelkileg…fizikailag(hozzáteszem,hogy már tavaly 4 hétig nyomtam az ágyat idegbecsípődéssel)…ettől függetlenül tartottam magam és igyekeztem mindenben támogatni Őt…közben albérletet cseréltünk,szebbet jobbat találtunk és tervezgettük a jövőt…a közös jövőt…aztán egyszer csak kezdett nagyon megváltozni…egyre többet hagyott egyedül,egyre többet titokzatoskodott…és végül április végétől eljárogatott már a volt élettársához is…ez úgy derült ki,hogy beleolvastam a levelezésébe…majd egy pár hete a kolléganőjével a céges buszon is smárolgatott…és az én orrom előtt szerelmes sms-eket küldözgettek egymásnak…

Nem bírtam tovább(megjegyzem 3 x pakoltam össze cuccait,de mindig visszasírta magát,akár Bajor Gizi is megirigyelhette volna azokat a teátrális előadásokat) és végleg kiraktam…minő véletlen,pont az nap…eljött volt élettárs,ugyanis a hölgy meg azt hitte,hogy egyedül él és már aggódott érte,ugyanis 2 napja nem jelentkezett nála…gondolta meglátogatja…

Én nyitottam ajtót J…a döbbenet ült az arcán,de nekem is…kihívtam a „páromat”,hogy keresik… ő meg ott állt kettőnk között szótlanul,sőt…kinn is maradt,hogy megbeszéljék mi legyen most a teendő…majd engem küldött ki a nőhöz,hogy mondjam el neki azt,hogy tényleg kiraknám…a hölgy nekem elmondta,hogy ő nem engedi kitenni az utcára,hisz anno 3 évig éltek együtt…és majd ő meggyógyítja,meg hogy szegény… fenn az emeleten van neki valami baj,de nem rossz ember amúgy…meg hát nem is egy macsó típus…nem is érti miért csinálta ezt az egészet…most pedig elviszi,ha nekem már úgy sem kell…

Én meg… kitártam a kaput és sok szerencsét kívántam nekik…

Ez a kis 9(?) hónapig tartó liezon teljesen paffra tett anyagilag… az érzelmi oldaláról meg már nem is beszélve…de nagyon nagyon jó tanulság volt…

Mert megérdemeltem…
ui.:ha valaki meg szeretné filmesíteni, akkor minden jog fenntartva :D