Ha újra kezdenénk, sem lenne jobb, mert már nem leszünk mások, mint voltunk.
Régóta olvasom a blogot. Azt hiszem én nem a kárörvendő fajtába tartozom, akinek az „egy-fiú-egy-lány-valaki-kibaszik-valakivel DE viccesen” történetek jönnek be. Nem tudom. Talán jó látni, hogy vannak emberek, akik hasonló cipőben járnak. Olyanban, amelyik annyira szorít, hogy ki kell beszélni belőle a fájdalmat. Talán jó írni és leírni az érzéseket és a gondolatokat, talán jó odafigyelni mások véleményére, meghallgatni a kritikáikat, megfigyelni a reakcióikat. Remélni a választ a tipikus „én vagyok a hülye?” kérdésre.
Megfogadtam, hogy nem írok ide, mert mélyen taszít a mostanában kialakult posztoló garnitúra érzéketlensége, ahogy mások érzéseire vacsorareceptekkel reagálnak. De talán nem az ő hibájuk. Talán nincs mit mondani a történetekre. Hát én most egy ilyet mesélek el.
…ma találkoztam vele. Most este van, Manuel Barruceo-t hallgatok, balomon egy pohár rozé és a kezemben lassan csonkig ég a cigaretta. Nem szeretem, ha beleesik a hamu a klaviatúrába, de nem bírom visszatartani azt, ami bennem van.
Nem tudom mi történt velem. Összefutottunk, én belenéztem a szemébe. Rá nem is figyeltem,- hiszen a szokásos hülyegyerek-performanszot adta elő. Csak a szemét. Gyönyörű, hideg vizű tenger. Végtelen és megzabolázhatatlan, ahol a kaland örök és mindennap új meglepetés vár. Néha megnyugodva kapaszkodhatsz ugyan egy uszadékfába, vagy kiköthetsz egy mesés szigeten, de ne remélj!, mert a tenger…az mindig tovasodor majd. És képtelen vagy a magad ura maradni.
Nincs egy éve, hogy elváltunk. Emlékszem. Tél volt. Hó nélkül. Magyarosan. Pestiesen. Egy étteremben ültünk, ő sírt, én nem. Pedig szerettem volna. Meghoztam a döntést, ami már egy fél éve érlelődött. Csak az tartott vissza, hogy nem szeretek embereket bántani. Főleg azokat, akik közel állnak. Az utóbbi idők egyik legfontosabb tanulsága azonban épp az, hogy néha akkor bántasz a legjobban, amikor nagyon nem szeretnél. Én akkor bántottam. Bántottam nagyon, pedig tudtam, hogy meg kell tenni mindkettőnk érdekében.
Nagyon szerettük egymást. Annyira, hogy mindketten belebetegedtünk az utolsó pár hónapba. Nem akartunk elengedni a másikat, pedig tudtuk, hogy elkerülhetetlen. Vagyis…én tudtam. Épp ez a borzasztó az egészben. Ő egy csodás, aranyos, gyönyörű teremtés. Nekem volt a legmenőbb barátnőm. Gyönyörű volt, öntudatos, okos. Egymás mellett értünk nagykorúvá. Szexuálisan is. Neki én voltam az első, ő nekem az első JÓ. Jó volt ölelni, jó volt kézen fogva sétálni, jó volt együtt nevetni az autósra, aki elé bután kiszaladtunk az Andrássyn. Jó volt hallani a csacsogását, érezni, hogy tisztel, hogy felnéz rám. Jó volt neki reggelit készíteni. Reggel volt a leggyönyörűbb. Van az a mondás, hogy aki szép az reggel is szép. Sok lány mellett ébredtem azóta... Ő sosem volt csúnya.
Aztán, ahogy ez lenni szokott, a hónapok, évek múlásával, egyre határozottabban fogta a kezem, egyre gyakrabban volt baja az idővel, az emberekkel, a BKV-val,a metrón, a taxiban, ha részeg volt, ha nem volt részeg, ha vizsgázott, ha dolgozott, ha nem csinált semmit. Én is változtam, mert ezt nem bírtam elviselni. Egyre konokabb lettem. Visszabújtam a megközelíthetetlenségbe. Aztán többet nem értettünk szót és vége lett.
Láttam és látom sok barátom, ismerősöm elbaszott, gyáva kapcsolatát. Ahogy megalkusznak és azt mondják; „nem annyira jó, de mi van, ha nincs jobb?”Látom ahogy mérgezik magukat az illúziókkal és sajnálom előre a kisgyereket, aki ebbe beleszületik majd. Én azt gondoltam, fasza gyerek leszek, és a kezembe veszem a sorsomat. Meghoztam életem eddigi legnehezebb döntését. És nem bántam meg. Fejest ugrottam a szabad akarat óceánjába és lubickoltam a lehetőségek között. Az elején tetszett is. Aztán rájöttem, hogy a színek egy kicsit fakóbbak, az ízek egy kicsit keserűbbek, az ölelések sokkal hidegebbek.
Diadalt aratott a szabad akarat és most halotti torát üli a szerelmen. Őutána nem sikerült semmi. Sok értékes és érdekes lány, sok tapasztalat, megannyi élmény, de amikor ma találkoztunk és az elmém órák óta nem engedi el az Ő arcát, és kínoz, egyre csak kínoz, akkor egymagam ülök le az üveg rozém mellé, a doboz frissen vett cigivel, egyetlen társam Barrucao és nekiállok írni ezt, amitől igazából semmit sem remélek.
Nem bántam meg, de azóta nem vagyok egész. Ha újra kezdenénk, sem lenne jobb, mert már nem leszünk mások, mint voltunk. Könnyű, nagyon könnyű eljátszani a mártírt, hogy jajdefáj nekem. Ma este ezt teszem. Ma este még van időm erre, mert holnap ismét felelős emberként kell helyt állnom. Az önsajnálatra csak egy rozé mellett akad idő, amíg a cigi tart.
Mégis köszönöm.
Alkibiádész
Az utolsó 100 komment: