Ezért is örültem meg annyira ennek a fiúnak, aki első látásra (aztán még sokadikra is) szelídnek és érzékenynek tűnt, és mivel se humora, se jó csajozós dumája nem volt.

Az én történetem sajnos se nem szép, se nem jó, de legalább tipikus, és arról szól, hogy milyen ostobák is vagyunk mi nők, még akkor is, amikor az ellenkezőjét hisszük. A történetben szereplő fiú kb. 2 éve nyáron jelent meg az életemben. Akkoriban már nagyon vágytam egy normális kapcsolatra, mert teljesen elegem volt a megcsalásos/ szeretősdis/ se-veled-se-nélküled játékokból, amik a fiú előtti korszakomat elég intenzíven határozták meg. A fiú normálisnak tűnt és pont ez a normalitása vonzott leginkább, mivel korábban már arra a következtetésre jutottam, hogy szerelmi életem kudarcainak fő oka a nem megfelelő párválasztás volt. Mindig is a szenvedélyes, csajozós, szexmániás és lehengerlő humorú csávókba voltam szerelmes, akik, szinte kivétel nélkül, összetörték a szívemet. Úgy döntöttem, hogy ez nem folytatódhat így tovább, ezért is örültem meg annyira ennek a fiúnak, aki első látásra (aztán még sokadikra is) szelídnek és érzékenynek tűnt, és mivel se humora, se jó csajozós dumája nem volt, nem kellett aggódnom, hogy első dolga az lesz, hogy félrekefél.

 

Természetesen összejöttünk, nagy volt a boldogság, annak ellenére, hogy én nem éreztem azt a hatalmas, mindent elsöprő szenvedélyt, de akkoriban úgy gondoltam, hogy a kiegyensúlyozott érzelmeknek sokkal inkább van jövőjük, mint az őrült szerelemnek. Saját lakásom volt és ő elég hamar beköltözött hozzám, többek között azért, mert a korábbi lakhelye az agglomerációban volt, míg az iskolája és egyéb társadalmi kötelezettségei meg a városban, ezért nálam töltötteni hét nagy részét sokkal praktikusabb volt. Ez nem is volt ellenemre sőt az elején még az sem, hogy kvázi egy büdös vasa sem volt, így hát az én pénzemből éltünk (rengeteget dolgoztam, miközben csináltam az egyetemet). A srác azzal érvelt nekem, hogy azért nem dolgozik, mert az egyetemre kell koncentrálnia, mivel az első három év alatt összesen egy évnyi kreditet sikerült összeharácsolnia munka mellett. Hamar világos lett számomra, hogy nem a munkája volt a ludas, hanem egyszerűen a képességei nem voltak megfelelőek az ország egyik legrangosabb szakához. Persze ezt neki nem mondtam, mert akkor már elkezdtem magamban konspirálni.

 

Addigra már biztos voltam benne, hogy szeretnék visszaköltözni abba a bizonyos külföldi országba, amit korábbi többéves ottlétem során már nagyon megkedveltem. Rájöttem, hogy az álmom összeegyeztethető a kapcsolatommal, amennyiben képes vagyok rávenni őt, hogy jöjjön velem. Tökéletesnek tűnt a tervem: kitaláltam, hogy kezdjen külföldön egy másik sulit, ami sokkal könnyebb és dolgozni is tudni fog mellette. Szépen lassan adagoltam be neki, mert tudtam, hogy a férfiakat csak közvetetten szabad irányítani, különben megsértjük a büszkeségüket. Addig manipuláltam, mire tényleg sikerült elérni, hogy azt higgye, hogy az egész az ő ötlete volt, ami természetesen abszurd, mivel megismerkedésünk előtt azt se tudta, hogy ez az ország a térképen van. Beindultak a dolgok, elintéztem, hogy felvegyék a suliba, rávettem, hogy még otthon keressen egy munkát, és azt hiszem boldog voltam akkoriban, mert volt egy célom, amiben hittem és az összes energiámat belefektethettem. Mindeközben meg voltam győződve róla, hogy tökéletes, harmonikus párkapcsolatban élünk. Ezt a lány ismerőseim is megerősítették, akik dicsérték a páromat, hogy ő végre egy normális pasi. Egyedül a fiú ismerőseimen láttam, hogy nem szimpatizálnak vele, de erre én megsértődtem és elkerültem azokat, akik kritizálni merték a kapcsolatomat.

 

Eljött a nyár és egyre közeledett a költözés időpontja, én egyre stresszesebb lettem, mert az egész szervezéssel járó macera az én nyakamba szakadt, a fiú a pénzgyűjtésen kívül nagyjából semmiben sem volt képes segíteni, egyrészt mert nem ismerte a külföldi viszonyokat, másrészt mert kvázi teljesen alkalmatlan volt rá. Végül egyedül elintéztem mindent, kiutazott augusztus végén, az én barátaimnál kapott szállást és mindent elmagyaráztam neki pontról pontra, hogy mit tegyen. Nagyon szerettem volna vele menni, de az akkori munkahelyemen még két hónap hátra volt a felmondási időből, így aztán egyedül kellett felszámolnom a hatalmas lakásom, ráadásul közben még egészségügyi problémáim is lettek. Nem voltam túl jó passzban, mire sikerült végre nekem is elutaznom. Viszont a neheze igazából csak akkor kezdődött, amikor odaértem. Én elsősorban azért költöztem ki, hogy a szakdolgozatomat írjam, de sajnos erre nem volt időm, azonnal munkába kellett állnom, hogy legyen pénzünk. Míg a fiú abban a hiszemben élt, hogy a havi 100 eurós jövedelme tökéletesen fedezi a világ egyik legdrágább országában a nemzetközi diákok gondtalan életét, én -7 fokban szabadtéri fizikai munkát végeztem, hogy ki tudjuk fizetni a lakbért, a kaját és a fiatalember drága bérletét. A számolás sosem volt az erőssége és nagyon nehéz volt vele megértetni, hogy muszáj lesz valami munkát találnia, ha kint akarunk maradni.

 

Közben kiderült, hogy amíg én még otthon voltam, másoknak le is tagadta, hogy szüksége lenne munkára, ami nekem kifejezetten rosszul esett. Aztán megtörtént a csoda, talált magának munkát, ráadásul sokkal jobb feltételekkel, mint amire én eredetileg számítottam. Eleinte nagyon örültem, azt hittem, most már végre minden megoldódott, nem kell főállásban güriznem, végre foglalkozhatok a saját tanulmányaimmal, de már az első munkanapja után elkezdett furán viselkedni. Nagyon elszállt magától és attól, hogy milyen jó helyre került. Alapvetően ebben a bizonyos külföldi országban sokkal felszínesebb az emberek értékrendszere, mint nálunk otthon, és nekem ezzel nincs is problémám, általában jót mulatok rajta, de őt teljesen magával ragadta ez a világ. Kapott a munkahelyétől ajándékba mindenféle drága kütyüt, vitték étterembe, sörözni, stb.

 

Ezzel még nem is lett volna baj, de közben elkezdett velem is máshogy bánni. Korábban a kapcsolatunkra az volt jellemző, hogy ő állandóan kérdezgette, hogy mikor megyek haza, ragaszkodott hozzám, és még ha elfoglalt is volt, éreztette velem, hogy számára fontos az együttlétünk. Persze én ezt meg jól megszoktam, és nem számítottam rá, hogy egy szempillantás alatt minden megváltozhat attól, hogy munkája lett. Egyre furcsább dolgok történtek, amiket nem tudtam magamban hova tenni. Például soha sehova nem hívott magával, és nem azokra a tipikus kanbulikra gondoljatok, ahol egy darab nőnemű sincs jelen, hanem éppen ellenkezőleg; pedig én mindig, mindenhova elhívtam magammal. Elég különösnek találom, hogy, ha az egyik fél egy komoly kapcsolatot úgy képzel el, hogy mindkettőnek teljesen különálló társadalmi élete van, főleg mivel a régebbi pasijaim vittek magukkal mindenfelé. Egy másik gondom az volt, hogy bár a fiú korábban mindig is odavolt azért, hogy főztem neki, de miután lett munkája, sértetten ette az általam készített bélszínt, mert lemaradt a vacsoránk miatt a munkahelyi szusizásról. Ilyenkor ha véletlenül hangot mertem adni elégedetlenségemnek, akkor is a végén nekem kellett bocsánatot kérnem tőle azért, mert szerencsétlenre rá mertem szólni. Mimózának tetette magát és valószínűleg ez volt az oka annak is, hogy én azt gondoltam róla, ő egy végtelenül mélyérzésű és érzékeny személy. Most már biztos vagyok benne, hogy a fülén kívül semmije sem érzékeny, teljesen üresfejű és érzéketlen alak.

 

Én meg kezdtem magamat egyre rosszabbul érezni, visszanézve ezt enyhe depressziónak nevezném, amit részben a rossz kapcsolatnak tudható be, de számomra akkoriban ez még nem volt világos. Senkinek sem tudtam panaszkodni, mert a legjobb barátaim messze voltak illetve nem is tudtam volna elmondani, hogy mi a bajom az állítólagosan tökéletes csávómmal, aki végre már dolgozik is. Folyamatosan rágódtam és semmilyen értelmes dologra sem voltam képes. A fiú meg állandóan keltette bennem a lelkiismeret furdalást, mert szerinte az ingerültségemmel tönkreteszem a kapcsolatunkat és közben folyamatosan azt hajtogatta, hogy mennyire szeret engem. Ezt ő csak úgy magától mondta, nem holmi válaszként nekem, mert én nem szoktam csak úgy dobálózni ezzel a szóval. Nem értettem, hogy mi a bajom. Egyre tovább romlottak közöttünk a dolgok. Egy rossz mondatom után eltűnt 22 órára, szándékosan kikapcsolta a telefonját. Szerintem ez mindennél aljasabb, amikor egy kétségbeesett embert otthagyunk a bizonytalanságban.

 

Szörnyen éreztem magam, de végül előkerült és azzal kezdte, lehet hogy szünetet kéne tartanunk, de azért hajtogatta, hogy ő mennyire is szeret engem. Erre én, hogy vagy marad, vagy szakítsunk, mert korábbi tapasztalataim alapján a szünet a fiúknak azt jelenti, hogy büntetlenül megcsalhatják a másikat. Akkor úgy döntött, hogy marad. Sajnos ezek után sem váltak jobbá a dolgok közöttünk, én még mindig rettenetesen ingerült voltam, a legkisebb problémán is képes voltam felkapni a vizet. Ezért végig magamat okoltam, de most már tudom, hogy ez nem ok volt, hanem okozat, és hogy ő soha sem szeretett engem. Mert milyen szerelem is az, ami addig tart, amíg materiálisan szükségünk van a másikra, és amint képessé válunk eltartani magunkat, megszűnik a szerelem? Milyen ember az, aki minden segítségét elfogad a másiktól, de amikor az ő segítségére lenne szüksége a másiknak, akkor otthagyja? Nemsokkal a szakításunk előtt kiderült, hogy fogalma sem volt arról, hogy lelki problémáim vannak és hogy szükségem lenne a támogatására. Mondtam neki valamit, amire azt válaszolta, hogy pedig te lelkileg olyan erős vagy. Hatalmas szemekkel néztem rá, nem értettem, hogy lehetséges az, hogy valaki, akivel másfél éve együtt élek, nem vágja le, mennyit szorongok, pedig általában ez az embereknek első-második találkozásra sikerül. Lassacskán be kellett ismernem, hogy a fiú teljesen alkalmatlan rá, hogy más emberek lelkébe belelásson. Mindig is azt gondoltam róla, hogy bár keveset beszél, bizonyára mély gondolatai lehetnek, de sajnos nincsenek neki. Mostmár teljesen világos, hogy belemagyaráztam mindent, amit látni szerettem volna benne. Rengeteget hazudtam magamnak.

 

Maga a szakítás rendkívül prózai volt. Szóltam neki, hogy itt az ideje elmosogatni, mire ő azt válaszolta, hogy inkább szakítsunk, mert „egy bizonyos ideje egy bizonyos színt alá süllyedt”, vagyis már nem szeret. Őszintén szólva ez eléggé meglepett, mert utoljára két héttel azelőtt említette, hogy a világon engem szeret a legjobban, sőt még a szakítás előtt egy órával éppúgy ölelgetett az ágyban, mint régen. Negyed órával a szakítás után törölte a facebook profiljáról a kapcsolati státuszát, jellemző. Most már azt gondolom, hogy az egész kapcsolat képmutatás volt a részéről . Haragszom magamra, hogy ennyi energiát és szeretet öltem ebbe a kapcsolatba, ami valójában teljesen egyoldalú volt.

 

Most itt állok egy fittying nélkül, közben ő rengeteget keres. Nekem kellett elköltöznöm az álmaim lakásából, amit én találtam, de nincs rá anyagi keretem, hogy egyedül fenntartsam. Teljesen kihasználva érzem magam, miközben a fiú csak dagad az önelégültségtől, a világ legkúlabb csávójának képzeli magát, aki mindent sajátmagának köszönhet. Egyébként tényleg ügyes gyerek, csak jó dolgokat kapott és vett el tőlem, amiért cserébe semmit sem adott, miközben én azt hittem , hogy okos vagyok és jól kitaláltam és elterveztem mindent.

 

A következő tanulságokat vontam le a történetből: . 1) Nem szabad számolgatni, talán én is túlságosan materialista és felszínes voltam, miért is várhatnék mást a másiktól. 2) Attól, hogy egy fiú unalmas és nyomi, még nem jelenti azt, hogy rendes is lesz. 3) A közösen külföldre költözős-kapcsolatok halálra vannak ítélve, nem az én történetem az első ilyen. 4) Nem szabad összejönni olyan fiúval, akinek jelleme lágyabb, mint a krémsajt, az ilyenre nem lehet számítani, se fizikailag, se lelkileg, de nehéz azért kiszúrni, ki a tisztességes, és ki a gerinctelen, főleg amikor az ember még sok csalódás után is igyekszik meglátni a szépet és a jót az emberekben.