értékellek mint embert

Hétfőn reggel a szakítás lesz a téma a Kossuth Rádióban - ennek kapcsán megszólal ügyvéd, pszichológus, mediátor és persze a szakítósblog is. A szerkesztők szeretnék, ha lenne megszólaló a felhasználók oldaláról is: tehát olyasvalaki, aki vagy küldött nekünk sztorit, vagy rendszeresen itt lóg a blogon, és el tudja mondani, miért jó vagy nem jó, ha az ember megírja a szakítását névtelenül az interneten. Anonimitást biztosítanak, egy rövid telefonos interjú lenne az egész. Ha van kedvetek, akkor írjatok a szakitshabirsz kukac gmail pont com címre. Köszi!

Ennek a történetnek minden eleme szuper aranyos: "SP-s (south parkos-nem éder krisztiános)". Mi van mostanság a Linkin Parkkal?

Kedves Szakítósblog!

Megelőzendő,hogy a mostani boldog kapcsolatom végnapjaival kerüljek be közétek,megosztom veletek az első szakításom történetét.

Az elsőt 16 évesen éltem át,az első szerelmemmel.Éppen a második havi évfordulónkra-mert ilyenkor illik hónapokban és napokban számolni a kapcsolatot-készültem.Vettem neki egy vicces SP-s (south parkos-nem éder krisztiános) bögrét.A buszmegállóba beszéltük meg a találkozót.Már alig vártam, hogy leszálljon a buszról.Megérkezett.Kaptam egy suta szájra puszit.És átnyújtotta a részemről rég áhított másolt Linkin Park cd-t,majd hozzátette:" Részemről ennyi."

Értettem,hogy mire gondol.:) Hazaindultam.

A bögrét nem kapta meg...

Gumit nem vettünk,mert akkoriban még nem szexeltem...katona nem volt.

Kriszti

Ez a tegnapi gitáros srác posztja arról, hogyan várt kilenc napon át egy lányra a Mechwart téren. Dóri, ha ezt olvasod, jelentkezz!

Sziasztok,


Belelendülve az első történetembe és nosztalgiázva a régi dolgokon, eszembe jutott még egy történet.
Talán ezzel kicsit jobban elárulom a kilétem, de ez a történet így teljes.


Történt az egész 2009 nyarán. Akkor már félig meddig fent éltem a csodálatos fővárosunkban.
Jó szokásom szép időben kiülni a barátaimmal, vagy csak egyedül a Margit szigetre vízipipázni
és merengeni egyet a szép zöld fűben.
Ezen az ominózus napon is így történt, két barátommal csücsültünk kint, egy lánnyal és egy fiúval.
Pár óra beszélgetés után észrevettem, hogy tőlünk nem is olyan messze egy nagy fa árnyékában
ül három lány szintén vízipipával koronázva azt a csodaszép nyári napot.
Felvetettem fiú barátomnak az ötletet, hogy mi lenne ha idehívnám őket, mire ő nevetve úgy
reagálta le az egészet, hogy 5 perc alatt elküldenek majd melegebb éghajlatra.
Sosem bírtam azt amikor valaki kételkedik bennem, így több se kellett felálltam és megindultam mezítláb, félmeztelenül a lányok felé. Még mindig érzem a puha füvet a talpam alatt és a forróságot a hátamon. Szép nap volt. Odaérve röviden és tömören bemutatkoztam és felvázoltam a helyzetet, hogy mi lenne ha
csatlakoznánk hozzájuk a barátaimmal. Rábólintottak a dologra, úgyhogy költöztünk és a plédemmel
és a pipámmal. Ekkor ismertem meg Dórit. Szimpatikus volt, olyan nem e világi teremtés. Egyből megfogott, bár ezt tudatosan nem éreztettem vele. Órákig beszélgettünk így mi 6an, mindenről ami csak
előkerült azon a szép délutánon, egy másik lánnyal rengeteg közös volt bennünk, de még ez sem érdekelt akkor.
Közeledett a nap a végéhez, lassan búcsú és mindenki megy amerre az élete viszi tovább. Nem hagyhattam, így feldobtam Dórinak egy nem túl nyilvánvaló elérhetőséget.

Teltek a napok és semmi, majd rá egy hétre megtalált a világhálón. Boldogság öntött el, hogy újra beszélhetünk. Meg is beszéltünk egy találkát, de nem akartam bele a lecsóba, úgyhogy meghívtam a kedvenc teaházamba ahova volt már egy megbeszélt találkám a barátaimmal. Kicsit szótlan volt, elvégre bedobtam a mély vízbe, olyan emberek közé akiket már régóta ismerek. Túljutott a kezdeti zavartságon és felszabadultan beszélgettünk. Így telt ez a nap, semmi sem történt de jó volt.

A következő találkánk már kettesben volt, Millenáris park. Ültünk a fűben, beszélgettünk, nem nagy dolgokról csak úgy nagy általánosságban. Ismerkedtünk, így volt rendjén. Összeszedve minden bátorságomat megcsókoltam. Ott azon a délutánon én voltam a legboldogabb fiú, fűben ülve, Dóri kezét fogva. Minden problémám olyan kicsinek tűnt akkor.
A találkozó végén Dóri közölte velem, hogy a szülei azt mondták, amennyiben ilyen sokat találkozunk be kell, hogy mutasson otthon, hogy tudják kivel találkozik. Kihagytam idáig, hogy Dóri akkor 17 éves volt én pedig 21. Azt gondoltam nincs mitől félnem, friss egyetemista vagyok és mindig ki tudtam jönni idősebbekkel, az egyetlen gond talán a külsőm lehet, ami nem mindennapi egy szülő számára, de gondoltam ha hagynak megszólalni ezt a problémát úgyis áthidalom.

Rá pár napra Dóri írt nekem, hogy gond van, a szülei rám kerestek egy bizonyos közösségi hálózaton a nevem alapján és nem tetszett nekik amit látnak, a külsőm, a szenvedélyem a vízipipa iránt és, hogy az volt kint, hogy kapcsolatban és pár kép az exbarátnőmről. Hozzáteszem, hogy akkoriban pont nem érdekelt a közösségi oldalon lévő profilom, nem nyúltam már hozzá jó pár hónapja és ez lett a vesztem, Dórit eltiltották tőlem. Mondtam, hogy ha kell akkor odamegyek hozzájuk, hogy legalább tudják kitől lett eltiltva a lányuk, továbbra is tartottam magam ahhoz, hogy amennyiben hagynak szóhoz jutni, megváltozik a véleményük. Sajnos ebből nem lett semmi, az apja tettlegességig is elment volna, hogy "megvédje" a lányát tőlem.
Titokban találkoztunk kétszer, de így nem volt az igazi, mert Őt még nagyon az ellenőrzésük alatt tartották.
Az utolsó együttlétünk alkalmával megbeszéltük, hogy nem találkozunk többet. Fájt, nagyon fájt.

Teltek a napok és én gondolkodtam, hogy mit tehetnék. Nem tudtam, hogy hol lakik, csak annyit, hogy iskolába menet mindig a Mechwart Liget nevű megállóban száll fel és ide is érkezik.
Ekkor támadt egy ötletem, minden egyes nap kiballagtam a megállóba és kiragasztottam egy lapot az üvegre, "Tuja vár Dórira X napja" felirattal és mindig tettem alá egy idézetet. Erről mellékeltem is egy képet a levelem mellé, ha tudjátok, akkor légyszíves ékeljétek bele a postba. :)
Az emberek mindig érdeklődve szólítottak meg, hogy miért csinálom ezt és én mindig mosolyogva, bár bánatosan meséltem el az egész történetet. Akárhányszor hallgatta végig valaki, valami mindig megváltozott az illetőben, átérezte a helyzetet és sok sikert kívánt, majd továbbállt, talán több lett valamivel a történet által.
9 napig csináltam ezt majd rájöttem, hogy teljesen felesleges. Talán nem voltam elég kitartó, lehet.

Sosem tudott és sosem akart volna szembeszállni értem. Azt mondja gyenge kiállni a szülei ellen. Azt mondtam neki megértem, elfogadom, de igazság szerint egyiksem. Kiváncsi voltam mennyire erős benne ez az egész, vajon képes lenne e szembeszállni mindennel kettőnkért? A válasz nem. Nem is vártam el soha, de azért reménykedtem.

Gondolkodtam, és azthiszem a szülei a legkevésbé sem hibásak ebben az egészben, elvégre találtak egy vadidegenről olyan infókat amik vagy igazak, vagy nem. Személy szerint én sem engedném a lányomat ( ha lenne ) egy vadidegen emberkével találkozgatni akiről kétes dolgok terjengenek. Mindamellett sajnálom, hogy nem adtak egy esélyt sem arra, hogy akár egy pár mondatot is váltsanak velem.

Vajon mi fog történni akkor, hogyha Dóri megismer egy tök átlagos kinézetű, normálisnak tűnő fiút akiről kiderül, hogy elfojtott elmebeteg? Kívülről lehet, hogy úgy látszik, majd hogy minden rendben de mi van ha mindeközben egy agresszív állat? Ha majd bántja őt.. ha majd nem tiszteli és megcsalja, esetleg véget is vet az életének... Persze, ez mind csak egy gondolatmenet, de akárhogy is vesszük bekövetkezhet. Külső? Semmit sem jelent.

 

Sajnálom, hogy így alakult, szívem szakad meg, mert úgy éreztem, érzem hogy valami igazán tökéletesen jó kialakulhatott volna kettőnk között.. és mégsem. Remélem képes lesz egyszer megtalálni azt, akiért képes lenne mindenen és mindenkin átgázolni. én képes lettem volna rá érte...

 

Mindenki menjen el megnézni a Scott Pilgrim című filmet, hogy egyszer és mindenkorra megértse: a világ mozgatórugója a szakítás, és a szakításokból kitermelődő exek!

Sziasztok!
Két éve történt, de még mindig egy baromnak érzem magam, ha eszembe jut. Fülig beleszerettem egy lányba, megesik. Csakhogy alig jártunk két hónapja, amikor kiderült hogy az ex is képben van. Nem tudtam, mennyire, csak azt, hogy napi kapcsolatban vannak: smsek, telefonok. A lány állította, hogy nincs köztük semmi. Csak mivel közös megegyezéssel váltak szét az útjaik, nulla drámával, nem utálják egymást. Jó. Aztán jött a fekete leves. Néha egy sms, egy hívás, amikor épp együtt vásároltunk vagy sétáltunk vagy kávéztunk vagy akármi. Olyan hülyeségek miatt, mint hogy épp cigiszünete van, vagy milyen kekszet vegyen. Kérdeztem tőle, hányadán is állunk. Azt mondta, én vagyok az egyetlen, és az ex csak haver. Ezt akkor se venné be senki, ha férfitől hallja, pláne egy nőtől nem!
Valahogy meggyőzött. Noná, hogy a "szeretlek"-kezdetű szövegeléssel. Összebújtunk, és már majdnem elfelejtettem az egészet, amikor pár hét múlva, épp egy házibuliban ücsörögtünk, és smst kapott. Ráláttam a kijelzőre. Ex kérdezte, mi a helyzet. Ő meg nekiállt válaszolni. Jól van, beszéljük meg, tízezredszer is. Én vagyok a hülye, hogy foglalkozok vele. Normális dolog. Ok. És amikor legközelebb lefekszik velem, utána vele fog csacsogni? Arról, hogy milyen volt? Erre kijelentette, hogy ilyen egy féltékeny vadállattal még nem találkozott, és akkor hívjam fel, ha már lecsillapodtam. Nem csillapodtam le. Nem volt honnan. Még a hangom sem emeltem fel, amikor beszéltünk erről. Egyetlen alkalommal se. Azt hittem, hogy meg tudom győzni, hogy nincs helye az exnek a mi kapcsolatunkban. A kaput az tette be, hogy a fejemhez vágta, hogy ex szerint túl sokat foglalkozok az ő (a lány) magánügyeivel. Vele beszélt meg mindent, ami a mi kapcsolatunkban nem tetszett neki. Kicsit szíven ütött a dolog.
Fél évig voltunk együtt, mégpedig úgy, hogy közben folyamatosan az ex smseivel és hívásaival kellett együtt élnem. Néha még meg is mutatta, amit viccesnek talált, én meg azon kerekeztem, hogy most direkt csinálja, vagy ennyire nem érdekli, hogy nekem ez szarul esik? A mélypont talán az lehetett, amikor megkérdezte, nem adnám-e kölcsön exnek az egyik CD-met, mert tetszik neki, lemásolná. És mi a poén? Amilyen egy barom vagyok, kölcsönadtam.
Megesküdött legalább ötvenszer, hogy köztük mindennek vége, és ő már sosem megy vissza hozzá, mert az ex a múlt, én meg a jövő vagyok. Erre öt nappal (!!!) a kvázi szakításunk után visszaköltözött hozzá. Rájöhetett, hogy nem fogom felhívni.  Ismerősök elejtett félmondataiból sejtem, hogy amíg jártunk, ő nosztalgiázott néha ex karjaiban. Nem is tudom, mit vártam, amikor fél év együttlét után a telefonkönyvében én voltam "Vezetékneves Péter", az ex meg "Robi". Ez elég sokat elárul...
Azóta okosabb vagyok, az ex ne smsezgessen és ne hívogassa ok nélkül azt a lányt, aki épp velem jár. Ez lett a kettes szabály, rögtön az után, hogy nem csaljuk meg egymást. Jobban bejön, mint a tolerancia.
Üdv!

Ez mindig érdekelt: miért mindenki az msn-t használja ismerkedéskor?

Vége annak, ami még el sem kezdődött…

Üdv minden Szakítósnak!

Egy kedves lány ismerősöm (17) történetét írom le nektek, nevezzük V- nek az illetőt. Amit leírok, azt a Vele folytatott beszélgetésekből  építettem fel, hisz ő nem merte megmondani a frankót az ex-barátjának. Talán magára ismer az ex... Nem garantálom a lírai tökéletességet, de megpróbálok mindent érthetően leírni Nektek.

V. és az ő  ex-barátja 2008 nyarán ismerkedtek meg egy külföldi utazás során. Vége volt a nyaralásnak, a jó beszélgetéseknek ám nem telt el olyan nap szinte hogy ne beszélt volna V. a fiúval, nevezzük XY-nak. Aztán kialakult az idő múlásával egy „kapcsolat”, nem mondanám igaz kapcsolatnak, több okom is van rá. Talán az egyik dolog a távolság: XY budapesti, és V. vidéki. Nem volt annyi találkozás amennyinek kellett volna történni, de V. szerette őt, lehet XY is, de ez a kapcsolat végén nem így mutatkozott meg. Aztán telt múlt az idő, V. folyamatosan beszámolt mi is van velük, hogy állnak a dolgok, és elérkeztünk 2009-ben arra a pontra, hogy már kételkedtem XY szeretetében V. iránt. Ismerősöm állította, hogy minden okés, de éreztem, hogy ez nem lesz így jó. 

Aztán ugrottunk egy picit az időben, 1-2 hónap múlva, már egyre többet láttam V.-t szomorúnak, letörtnek a barátja miatt, ami mint minden jó barátot, engem is letört. A lényege a dolognak, V. még mindig szerette, de XY egyre kevesebbet irt, vagy telefonált. Eleinte, gondolta V., bevallom én is reméltem, hogy csak az egyetem miatt vagy esetleg nagyon sok a dolga. Bár csak így lett volna. Eljutottak arra a pontra, hogy MSN-en csak egy „Szia” –t bírt mondani XY. Nem mondta el mit gondolom V.-ről. És szerintem minden rendszeres Szakítós Blog olvasó tudja, hogy itt már halálra van ítélve a kapcsolat, ha nincs őszinteség. A következő állomás már nem is kereste XY kedves V.-met, akit nagyon megrázott ez a szótlan felszívódás… Nem volt se telefon, se msn, se email. Az égvilágon semmi. A történet iróniája, egy hónappal az után, hogy felszívódott XY, jött egy üzenet: „Na mi újság feléd?” Ez volt az a pont, amikor betelt a pohár V.-nek. És próbálta, próbálja az óta is elfelejteni a jól indult kapcsolatot…
 

Ez az ember, aki szakítás előtt egy héttel még hiszti- és féltékenységi jelenetet rendezett, mert hiányoztam neki, ez az ember ilyen hideg e-mailt ír nekem egy hónap után.

Sziasztok!

Nem kezdem blogos közhelyekkel a történetet, csak mondom, hogy elég hosszú lesz a sztori. Kicsit olyan szappanopera jellegű többfelvonásos darab. Aki türelmetlen hozzá, vagy valami, az lécci inkább el se olvassa, mert a „jesszusom, milyen hosszú, végig sem olvasom” megjegyzések feleslegesek, előre szóltam :)

Szereplők: Én (lány, 27), Pasi (27).

Annyit tudni kell rólam elöljáróban, hogy mikor a Jóisten (vagy akárki) a lelket és a naivságot osztogatta, nekem százszoros adagot adott. Ezért aztán minden emberről a legjobbat feltételezem mindig, mindenkinek sok esélyt adok, és mindig mentséget keresek mindenki (rossz) viselkedésére. Azt gondoltam mindig, hogy igen, ezért jobban sérülhetek, de egyszer ezt visszakapom, ezt a feltétlen bizalmat és hitet, ezért majd megjutalmaz a sors. Hát nem.

Minden barátom, akivel jártam, dobott. Nem vagyok ronda lány, sőt, sokan nagyon csinosnak tartanak, bár nem az a szexi csaj vagyok, hanem olyan visszafogott. Nem vagyok buta, van eszem, elég kedves vagyok, hibám a „kos természetem”. Hirtelen vagyok néha, aztán hirtelen lenyugszom. Nem hiszem, hogy ez a tulajdonság annyira különbözne más, normális embertől. Természetem miatt sok csalódás ért, vagyis érintett érzékenyebben, mint másokat, jobban megnyíltam, nagyobbat csalódtam, de mindig az volt bennem, hogy aki nem elég bátor megnyílni, az ugyan nem csalódik, de nem is „nyerhet”.

Egypár kapcsolat után 3 éve találkoztam egy sráccal (Expasi), akivel egymásba szerettünk, fél év után összeköltöztünk, és 2 évig együtt éltünk. Már az esküvőt tervezgette Ő, én meg boldog mosollyal éltem, hogy lám, elvesznek feleségül, de jó nekem. (Lánykérés nem volt, csak tervek). Nagyot koppantam aztán, mikor a lánykérés helyett egy szakítós-beszélgetés lett, először nagy szavakkal, hogy még „élni akar”, később kiderült, egy külföldi exbarátnőjével jött össze, már ki is költözött hozzá. (A szakítás 2009 január legeleje volt, természetesen a karácsonyi ünnepek után.)

Eléggé kiborultam a szakítástól, el kellett költöznöm az albérletből, anyagilag is padlóra kerültem. Szerencsére barátok maradtak körülöttem, így átvészeltem az időszakot. Ekkor a főnököm (Pasi, 27) céges cseten egyre többet beszélgetett velem. Különböző városban dolgoztunk, munkakapcsolatban nem álltunk, csupán az ő neve szerepelt a munkaszerződésemen (fiatal kora ellenére azért volt ügyvezető, mert ez egy családi cég). Elmondtam neki, hogy a hosszú kapcsolatomnak vége lett, ő nagyon kedves volt, munkaidőben cseteltünk, meg lassan esténként is. Külsőleg nem volt az esetem egyáltalán. De jól esett, hogy beszélgettünk, elterelte a figyelmem. 2 hét után randira hívott, én nemet mondtam, mert nem voltam túl a szakításomon (ennyi idő után nem is lehet), és nem volt az esetem. Meg ugye főnökkel nem járunk…

De beszélgettünk tovább. Nagyon okos ember volt, végül találkoztunk (néha ebben a városban volt dolga), haverkodtunk. Másfél hónap után egyik este vidáman elmentünk sörözni 4en a cégből (ő is épp itt volt), majd egy masszív berúgás után reggel az ágyamban találtam. Február közepét írtunk. Én elszörnyedtem, sosem voltam az egyéjszakás kapcsolatok híve. Addigra ugyan megismertem a srácot, lelkileg nagyon passzoltunk, ő is kicsit hullámzóbb kedélyű (nagyon jókedvű, és nagyon rosszkedvű) ember volt, hihetetlen mennyire hasonlóan gondolkoztunk. De nem tetszett. És a főnököm volt.

2 nappal később megmondtam neki, hogy bocsi, véletlen volt. Elfogadta, de mondta, hogy belém esett, állandóan rám gondolt, stb. Ennek ellenére barátok akartunk maradni. De egyszer csak eltűnt, nem írt többet. Hagytam, hátha időre van szüksége, hogy „kiszeressen belőlem”. 2 hétig bírtam, és írtam neki, mert nagyon hiányzott, hogy beszéljünk. Ekkor megint megerősített benne, mennyire odavan értem, adjak esélyt. Gondoltam, megadom. Miért ne? És randiztunk.

Csodálatos randik voltak, irtó kedves volt, lenyűgözött. Nem pénzzel érte ezt el, hanem kedvességgel, figyelemmel. Aztán március közepén összejöttünk. Csodálatos hónap következett. Embertől párkapcsolatban nem kaptam még ennyi figyelmet, megértést, stb, mint tőle. Állandóan mosolyogtam volna. Persze a cégben titkoltuk, mert nem szerettem volna, ha azt hiszik, azért járok vele, mert a „főnök”, pedig a munkát teljes mértékben kizártuk a dologból, nem volt szó róla, nem kaptam „jutalmat”, sőt, mivel válság van, ha úgy adódott volna, hogy engem építenek le, azt is nyugodtan fogadtam volna. A szex is megdöbbentően jó volt vele, talán mert annyira hasonlítunk.

Egy hónap után azt éreztem, hogy ebbe az emberbe én bele tudnék szeretni, talán már bele is szerettem. És akkor hirtelen kissé megváltozott. Nem mondtam neki, hogy szeretem, nem hívogattam, nem telepedtem rá, ez egy távkapcsolat volt, teljes bizalommal (máshogy nem működik). Úgy gondoltam, a távolság idővel legyőzhető.

Mikor „megérezte”, hogy beleszerettem, kezdett távolodni tőlem, majd egy igen szerencsétlen mondatom után a házasságról, bepánikolt. Azt hitte, el akarom vetetni magam mindenáron. Tök szerencsétlen mondat volt, de annyira bepánikolt, hogy szakított velem. Épp nála voltam, nagyon mérges lettem, felszálltam a vonatra, és elindultam haza. Meggyőzött útközben, hogy szálljak le, beszéljünk. Megint megadtam a lehetőséget. Megbeszéltük, hogy félreértette a hülye mondatomat, és hogy minden rendben lesz. Hazajöttem másnap, lelkemben nem nyugodtam meg, és inkább megmondtam, hogy mégse folytassuk. 2 nappal később keresett, megint esélyt adtam. (Tudom, tudom. Itt már üttök a képzeletbeli vascsővel. De az érzelmek nem olyan egyszerűek, mint otthon, a biztonságos párkapcsolatban, karosszékben, a reggeli kávéhoz olvasva tűnik.) Megszerettem. És mindenki követhet el hibát, gondoltam. Nagyot csalódott régen egy lány miatt, azt hittem, emiatt nem bízik, hát én megadtam az esélyt neki.

2 hétig nem is találkoztunk, mindig valami elfoglaltsága volt, nem esett jól, de nem akartam rátelepedni. Majd egyik nap beszéltünk, amiből kiderült, hogy még egy hétig nem látom, és mérges lettem. Egy szerető státuszban is többet találkoznak az emberek. Meg is mondtam neki, erre mondta, hogy ő nem tud ennél többet adni magából most. Mondtam, hogy nekem ez nem elég (mindezt cseten természetesen; cseten, smsben, telefonon éltük életünket nagyrészt). Nagyon összevesztünk, majd ő dühösen kilépett, én meg iszonyatosan magam alá kerültem. (Hozzáteszem, neki nem okozott volna gondot eljönni hozzám, pénze, ideje engedte, úgy alakította ezt, ahogy akarta)

Elfogadtam hogy vége, de kiborultam. Másnap jött egy e-mail, hogy ne haragudjak azért rá, jobb lesz így. Nem válaszoltam, magamban mondtam, hogy jó, akkor ez van. Harmadnap hívott telefonon egy virágfutár (a Westendben voltam), hogy virágom van. Elhozta a Westendbe. Tőle jött, azt hittem, újabb próbálkozás, hogy ne gondoljam szemét embernek a szakítás után. 2 órával később egyértelmű sms, hogy megint meg akarja próbálni. Írtam neki, hogy időt kérek, majd jelentkezem, nem tudom, mi van, hagyjon kicsit békén, majd jelentkezem.

Akkor már tényleg komolyan szerettem, és hittem neki. Hiányzott, ha nem beszéltünk. 3 nap múlva keresett kétségbeesetten, és megadtam az esélyt. Iderohant hozzám, és boldogok voltunk. Olyan dolgokat mondott, amire nem gondoltam volna, hogy ember ilyet tud irántam érezni. Mintha én írtam volna magamnak a legszebb szerelmes mondatokat, azt mondta, amit hallani akartam, és nagyon meghitten, örültem, hogy esélyt adtam neki.

Csak elkezdődött nála egy depis fázis. Mert azt nagyon ügyesen adagolta be, hogy nála ez időközönként jelentkezik… Elmondta, mi lesz, hogy ingerült lesz, és mérges, és majd ellök magától mindenkit. Elfogadtam. Nem volt vészes, tényleg néha hülye morcos volt, de előre szólt, és elfogadtam. Néha nehezen toleráltam, akkor veszekedtem vele, de amúgy szerettem. Néha meglepődtem, hogy milyen féltékeny, sosem volt rám senki féltékeny, magam vagyok a hűség megtestesült szobra. Kaptam a „hiányzol” smseket, és a megsértődöttséget, ha „elhanyagoltam”. Csak ha rossz napja volt, volt ilyen, különben vicces, kedves, aranyos srácnak láttam. Elfogadtam, hogy ő ilyen, nem annyira tehet róla. Állapot, majd elmúlik.

Aztán július közepén, egy közös hétvége után hétfőn délután egy levél fogadott, hogy átgondolta, vége. Pár racionális érvnek tűnő dologgal támasztotta alá a döntését. Nem kicsit lepődtem meg, napokig nem reagáltam neki. De nem is érdekelte, úgy tűnt. Majd írtam neki egy hét után, amit félreértett, azt hitte, szidom a levélben, Ekkor már a depresszió legalján volt, a „közel öngyilkos” hangulatban (vagyis eléggé maga alatt volt amúgy is). Ideges és ingerült volt.

1 hónap telt el a szakítás után, és nem beszéltünk. Nagyon hiányzott, egy csomószor előjött bennem a képe, és az, hogy mi van, ha tényleg azért szakított velem, mert mint mondta, „ellök mindenkit” ebben a fázisban? Naivságnak tűnik, „menekülj” meg minden, de annyival többet kaptam tőle kapcsolatban, mint mástól addig, hogy ezért elfogadtam, hogy cserébe kicsit labilis. Magam sem vagyok a kiegyensúlyozottság kisszobra, megértettem őt nagyon. (hozzáteszem, volt pár kapcsolatom előtte, vége lett, és tudtam, hogy túl lehet élni)

Írtam neki egy e-mailt a hét elején. Hogy értem a racionális indokait, de nagyon hiányzik. Irtó gáz tudom, hogy visszateperek. Soha nem tettem volna ilyet, de soha nem is voltam ennyire szerelmes. Rövid, viharos kapcsolat (4 hónap mindössze), de annál több érzelem részemről. Kapcsolatban mindenki vak!

(Időközben sikerült megtapasztalnom, milyen magányos is vagyok, akkor már egy ideje a barátaim mind nagyon elfoglaltak voltak, hiába próbálkoztam. Egyre jobban magam alá kerültem a magánytól és a kilátástalanságtól.)

Tegnap válaszolt. És én összeomlottam. A levél kissé sablonos, közhelyes iromány, amiből az érződik ki, hogy „hagyjál békén, tedd túl magad rajta”. Ez az ember, aki szakítás előtt egy héttel még hiszti- és féltékenységi jelenetet rendezett, mert hiányoztam neki, ez az ember ilyen hideg e-mailt ír nekem egy hónap után.

És láttam magam: felszedett a főnök, udvarolt, megszerzett, megdugott, aztán megunt, és kidobott. Nem kicsit volt pofáraesés. Soha nem tudnék öngyilkos lenni, de irtóra magam alá kerültem. Hívogattam a barátaimat, sírógörcs és sokk volt rajtam, olyan óriásit csalódtam ebben az emberben, ez a közöny, ez hidegzuhanyként ért. Nem kaptam levegőt, sokkolt. De senki sem vette fel… Egy barátom sem, nem tudtam kit kérni, hogy jöjjön ide, legyen velem éjszakára. Senki. És ez még jobban sokkolt. Az emberekbe vettet hitem elveszett.

Végül egy kicsit távolabbi ismerősöm jött át, érezte, hogy nagy baj van. Elég kétségbeesett voltam, mindenkit hívogattam, hogy nehogy baj legyen. A Pasit is hívtam, nem vette fel, smst is írtam, arra sem válaszolt.

Most itt ülök reggel. A lelkem kiszakítva, jelenleg úgy érzem, soha nem tudnék senkinek esélyt adni semmire, nem merek szeretni, mert megint csak átvernek és áttaposnak rajtam. Ő nem vert meg, nem szedte el minden pénzem, tudtommal nem csalt meg, csak a világba, és az emberekbe vetett hitem vette el, hogy kiderült, mennyire nem jelentettem neki semmit.  Nagyon naiv vagyok, tudom. Próbáltam „szemetebb” és önzőbb lenni, de nem tudok az lenni, mindig arra gondolok, hogy mást nem akarok bántani. Nem tudom, mit tegyek. A barátaim nem igazán a barátaim, nem keresnek, és ha baj van, nincsenek itt. A Pasi, akiről azt hittem, hogy a „lelki társam, csak kicsit zakkant néha”, egy számító féreg. Ilyenkor hogy lehet ezt a totális fájdalmat és csalódottságot túlélni?

Aki végigolvasta, az talán tud valami értelmeset mondani a naiv libán kívül. Köszi.

Már a horvátok is előrébb tartanak mint mi: nem elég, hogy van saját tengerpartjuk, ők már a szakításokban megelőztek minket! A szakítósblogot tekinthetjük ugye hungarikumnak, a horvátok ebben a versenyben egy Szakítós Múzeummal (Museum of Broken Relationships) indulnak: 2010. októberében nyitotta meg kapuit a tárlat a horvátországi Zágrábban és egy hét alatt több mint ezren látogatták meg a különös kiállítást. Az anyag korábban egy utazó kiállítás részét képezte, ami előbb Európában ment erre-arra, majd Torontoban, San Franciscoban, Manilában, Fokvárosban is kiállították, sőt Isztambulba az EKF-program keretében érkezett meg idén!

A múzeum törzsanyágában a szakításhoz kapcsolódó tárgyakat gyűjtenek kis leíró történetek kíséretében: van szerelmes levél, meg szerelmes maci meg esküvői ruha és hasonlók, amivel nem igazán lehet mit kezdeni a kapcsolat után.

A múzeum anyaga könyv formában is kapható: két éves kutatómunka eredményeként született a múzeumban kiállított anyag, amelynek kétszáz oldalas, színes fotókkal illusztrált angol nyelvű könyvváltozata megrendelhető itt. (Sőt, egy régebbi hír szerint a Sarajevói Filmfesztiválon egy filmtervet is fejleszteni kezdtek, a múzeumban összegyűlt történetek alapján.)

A szerzőkről/kurátorokról (Olinka Vistica, Drazen Grubisic) egyébként azt kell tudni, hogy a szakítósblog felállásához hasonlóan egy nő - egy férfi párosban nyomják. Ők egyébként valaha egy párt alkottak, és éppen a saját szakításuk során keletkező tárgyakkal nem tudtak mit kezdeni, így született meg a múzeum ötlete. (Mi a saját életünk nyomorával nem tudtunk mit kezdeni, de ez egy másik, sokkal szomorúbb történet.)

A BBC decemberben videós riportban számolt be a múzeumról, ahol megnézhetjük a bútorszétveréshez használatos fejszét, vagy a lábprotézist, ami hosszabb életű volt, mint a kórházban szövődött szerelem.

Vélemény? Tetszik? Nem tetszik? Ti mit adnátok egy ilyen múzeumba, ha vl és én mondjuk elhoznánk nektek Pestre a tárlatot? Hm?

Bővebben

Nem éreztem, hogy olyan kötelék lenne köztünk, ami engem arra kötelezne, hogy mellette legyek a nehéz pillanataiban, főleg nem egy randi és egy ilyen szöveg után.

Kedves Szakítósok!

Az én történetemben az az igazán vicces, hogy nem is történt igazi szakítás, azaz összejövés sem, mert odáig nem gördült el a dolog... :)
Na de akkor kezdem is az elején... Néhány hónapja a lakótársaimmal úgy döntöttünk, hogy kiülünk az erkélyre, és megosztjuk egymással a tavasziszünet csodálatos élményeit egy-két sör mellett. Így is lett, azon kívül, hogy csatlakozott hozzánk még néhány ember. Ekkor ismertem meg Őt. Abból a néhány sörből aztán megszámlálhatatlan feles lett, és természetesen mindenki jól szétcsúszott :) Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Ő bizony hihetetlen fondorlatos módon próbálja fűzni a fejem, és igazából abban az állapotban elég viccesnek is tűnt a srác :) mikre nem képes az alkohol... Meg is történtek a szokásos csodák: telefonszámot elkér, másnap már felvett msn-re stb... Szóval szokásos forgatóköny: beszélgettünk-beszélgettünk, és rájöttem, hogy egészen szimpatikus, rengeteg dologban hasonlítunk, adtam hát egy esélyt a dolognak, így megbeszéltünk egy találkát - hova máshova - a nyugatis randiórához. Gondoltam, hogy majd ötletek tárházát fogja felkínálni nekem, hogy mit csináljunk, erre közli, hogy mi lenne, ha beülnénk egy kocsmába... ó, remek. Üljünk.... De ő ott nem ismer semmilyen kocsmát... Jó, semmi gond, akkor keressünk... Egy idő múlva elvesztettem a türelmemet, mert amúgy nem vagyok egy nagyigényű lány, szóval nekem simán az is megfelelt volna, ha egy csendesebb helyen sétálgatunk és beszélgetünk közben... de nem... Végül beültünk egy sportkocsmába, amit kivételesen ismert... ugye milyen romantikus? :) Aztán néhány óra szenvedés után -- miközben elmesélte, hogy tinédzserkorában hogyan baszta meg a legjobb barátja barátnőjét... szintén randitéma... -- felhívattam magam a barátnőmmel, hogy hívjon el valahova, mert már nem bírom tovább, és majd szépen továbbállok.

Ő nem így gondolta, szóval elkísért bulizni, aztán csók, mert naiv módon még mindig reménykedtem, hogy csak rossz passzban volt, és sülhet ki még valami jó dolog is az egészből. Persze nem így lett.
Következő hétre hétfőre azért megbeszéltünk egy randit, de nem sok kedvem volt hozzá, fáradt voltam, úgyhogy felhívtam és mondtam neki, hogy mi lenne, ha inkább kedden találkoznánk. Azt mondta, rendben, majd akkor megbeszéljük holnap este a részleteket... :)

Másnap nem volt igazából semmi dolgom, azon kívül, hogy tanuljak a vizsgámra, így kisétáltam a Margitszigetre egy darab könyvvel, ásványvízzel és takaróval, és hát eltelt az idő... egyszer csak azt vettem észre, hogy kicsit elrepült felettem az idő, 4 óra van, szóval hazabattyogtam. Otthon ránéztem a telefonomra: 7 nem fogadott hívás... na vajon kitől? :) Húúú, gondoltam biztos ideges, dehát nem értettem, mert úgy beszéltük meg, hogy este hívjuk egymást. Már épp nyitottam ki a telefonom, és hívtam volna vissza, amikor besétáltam a szobámba, és láttam, hogy valaki msn-en féloldalnyi üzenetet hagyott, és még bőszen ír. Persze hogy Ő volt az... Megpróbálom összefoglalni az ő szóhasználatával az egészet. Először is: elege van, MI A FASZT képzelek magamról, hogy nem vagyok elérhető órákon keresztül, amikor megbeszéltük, hogy dumálunk?? Másodszor: amúgy köszöni, hogy nem találkoztam vele hétfőn, mert ahelyett elment inni a haverjaival, és beléjük kötöttek, és verekedtek, és eltört az arccsontja, úgyhogy most kórházban van, szóval köszöni szépen, hogy nem találkoztam vele... és ha még ezek után akarok tőle valamit, akkor tudom, hogy mi a száma... Ezek után az első reakcióm természetesen a lelkifurdalás volt, ismét tárcsázni akartam... aztán belegondoltam, hogy ha Pista bácsi egy nappal előtte elüti a zebrán és lábát töri, akkor se tudott volna elmenni a haverjaival inni, szóval kb. ennyire voltam én is hibás az egészben. Úgyhogy reakcióm ennyi volt: telefon becsuk, msnen letilt, számot kitöröl. És felejt.
Nem tudom, hogy mennyire szemét dolog volt így lerázni, de nem éreztem, hogy olyan kötelék lenne köztünk, ami engem arra kötelezne, hogy mellette legyek a nehéz pillanataiban, főleg nem egy randi és egy ilyen szöveg után... De legalább időben kiderült, hogy végeredményben egyáltalán nem hasonlítunk... :)

Amúgy: Tescoba nem jutottunk el, úgyhogy gumit se vettünk, bár szerintem ő ezt megoldotta saját maga, katona pedig nem volt, én meg főleg nem :)