értékellek mint embert

 Egy nem vonzó punk vallomása.

Üdv szakítósok!

Előre szólok, ez nem éppen egy szokásos szakításos történet. Sőt, szakításosnak sem tudnám nevezni, párkapcsolat híján. Na mindegy, tanulságokat le lehet vonni.
22 éves punk srác vagyok. Húgommal élek egy kétszobás családi házban. "normális" párkapcsolatom még anno négy éve gimnáziumban volt, de minden volt csak nem jó és szép, ahhoz képest 1 évig nyúztuk egymást. Több nem is kellett. Egyrészt az életstílusomat nem sokan tudják elviselni, másrészt kinézetem minden, csak nem vonzó, harmadrészt a nőkről ill. a párkapcsolatokról alkotott véleményemre alaposan rányomta a bélyegét az exem, ill. a követező sztori. Egyéjszakásokkal teljesen jól elvagyok.
Húgom minden csak nem szép és kedves. Beszélő viszonyunk kimerül a reggeli "Kell kávé? -Igen -Akkor főzzél, mer én megittam, szia" típusú beszélgetésekben. Ha valamit üzenni akar, akkor átordít az eléggé vékony falon (ennek sok jelentősége lesz!) Átlag kéthetente cseréli a pasijait (addig viselik el) egy állandó vendégünk van a barátnője, Noémi.
Noémi a maga módján szép, eléggé zárkózott, mosolyogni talán hétszer láttam a 2-3 év alatt. Túlzottan sosem érdeklődtem iránta, és nem úgy vettem észre, mintha ő akarna valamit. Mondjuk az ő kőarcáról semmit sem lehet leolvasni.
Két hete ültem a szobámban, amikor húgom belerúgott a falba. Ez úgymond egyezményes jel, hogy megy el, zárjam ki. Kimegyek, éppen veszik a cipőt Noémivel, kinyitom az ajtót, várok. Húgom kiviharzik, Noémi baktat utána, és ahogy elment mellettem viccből meglegyintettem a fenekét. Még csak nem is erősen szóval teljesen ledöbbentem, amikor hirtelen megfordult, vörös volt az arca, és le akart pofozni. Levegőben elkaptam a kezét, és megelőzendő egy balkezes próbálkozás, könyöknél fogva magamhoz rántottam. Ahogy szikrázó szemekkel lihegett fél centire az arcomtól, kimondottan szép volt. Nézelődni mondjuk nem volt idő, mert kb. 3 mp után megcsókolt. Hát ez sem ért felkészülten. Egyrészt Noémitől mindent vártam, csak nem érzelem-kimutatást, másrészt, hogy pont engem?... Hmmm... Első tévedés.
Szóval megcsókolt, én meg kb 2 mp döbbenet után visszacsókoltam. Sokkal jobb volt, mint képzeltem róla. A válla fölött viszont megláttam húgom, hát... finoman szólva dühtől eltorzult arcát, uh. ott vége is volt a "romantikának". Noémi szép lassan kibotladozott az ajtón, gondosan a földet nézve. Húgom még rám áldozott egy "dögölj meg" típusú pillantást aztán elmentek. Kb. 5 óra múlva jött meg, úgy vágta be a bejárati, meg a szobája ajtaját, hogy zengett a ház.
Másnap. Reggel a szokásosnál is "modorosabb" volt, uh. nem is nagyon erőltettem a beszélgetést, elmentem dolgozni. Aznap nem jött Noémi, furcsálltam is.
Harmadnap, szombat. Éktelen nagy ajtócsapódásra ébredtem fel, és a vékony falnak köszönhetően végighallgattam húgom tombolását Noéminak, aki ezt mégis hogy képzelte, meg stb. Aludni esélytelen volt, hallgatózni nem akartam, szóval felöltöztem, kimentem a ház elé rágyújtani. Épp visszatérőben voltam, amikor az orrom előtt húgom feltépi az ajtót és elrohan. Noémi ott ül az ágyamon, átkarolva a térdét, és szünet nélkül zokog. Leültem, átkaroltam, csitítottam. 5 perc után már beszélő állapotba jutott, és elhüppögte, hogy ez most neki mennyire rossz, meg ő nem ezt akarta, ÉS hogy ő nem akar veszekedni húgommal, hiszen annyira szereti. A szemem kapásból keresztbe szaladt. Ezek... Járnak??? De így már legalább pár dolgot értettem. Gondoltam, kisírja magát a vállamon, utána lenyugszik, és beszélünk. Második tévedés.
Nem is tudom meddig ültünk ott, ő szünet nélkül zokogott, én meg csitítottam. Kulcs csörög, bejárati kinyílik, ott áll húgom, és mivel pont belát a szobámba, meglát minket. A vér kifut az arcából, beront a szobájába, és persze bevágja az ajtót. Noémi persze újra összeomlik, én meg ott ülök két szerelmes nővel egy házban, és hát... mit ne mondjak elég hülye egy helyzet. Ráadásul... Egészen megtetszett Noémi. Nem viccelek. Az túlzás, hogy beleestem, de már nem is volt annyira közömbös. Később Noémi kibontakozott az ölelésből (nem nagyon örültem neki) és átment húgomhoz. Mondom második felvonás üvöltözésből. Erre? nagy csend, és kb 5 perc után... a testi szerelem hangjai!!! Itt szakadt el a cérna, és mentem el egy kocsmába...

Azóta eltelt másfél hét. Húgom két napja megint megtanult köszönni, Noémi ismét naponta itt van, és köszönésen kívül nem nagyon szól hozzám, és gondosan a földet nézi, ha egy helységben vagyunk.
3 alapvető kérdés nem hagy nyugodni.
- Mióta járhatnak ezek? (hozzáteszem, Húgomnak lassan három(!) hete van fiúja egy másik városban, és vele is eléggé intenzív (kösz, vékony fal tervezője) szexuális életet él.)
- Miért csókolt meg Noémi? Kétlem, hogy akar/t tőlem valamit, (bár a viselkedése jelenleg nem ezt bizonyítja) mindenesetre elég sűrűn gondolok Rá.
- Minden nő ilyen hülye???

Kösz, hogy végigszenvedtétek
Csótány

 Az első mindig szar. Mert jó.

Kedves Szakítósok!
Ha a blogot olvasom mindíg találok olyat amibe bele illik az én történetem, de még nem mertem írni...
Most meg teszem.

Az én történetem egy táborral kezdődött.Iskolai szervezésű tábor volt, én voltam a legfiatalabb (16). Autókkal mentünk és mivel elég hosszú volt az út mindenki elég jól össze barátkozott a kocsiban ülő többi emberrel. Én egy olyan autóba kerültem ahol a tábor tulajdonosa(24) volt a sofőr. Egészen jól össze haverkodtunk csinált rólam egy fantasztikus képet(ennek majd jelentősége lessz a sztori végén).

Vége lett az egy hétnek haza jöttünk ki derült róla hogy egy egysületben sportolunk, én addig észre sem vettem. Este még msn-en beszélgettünk egy kicsit de csak mint barátok. Másnap nagy aktívan bulizni készültünk barátnőimmel gondoltam még fel megyek msn-re meg nézem ki van fent. Hát ő ott várt rám rögtön írt, beszélgettünk kicsit de mondtam hogy mennem kell. El kérte a számomat hogy tudjuk tartani a kapcsolatot internet nélkül is. Másnap semmi nem jött össze teljesen kész voltam estére, le feküdtem aludni és akkor csörgött a telefonom. Hát vajon ki volt az... Én kis híján el kezdtem sírni a hangja hallatára mert mint kiderült azért hívott fel mert egy olyan számot hallgatott amiről én jutottam eszébe.(azóta meg hallom a számot ő jár a fejemben).Így ment minden tovább el kezdtünk találkozni is. Már minden nap hívott, sms-ek mikor mit csinálunk. Két és fél hétig így ment minden. Egszer nem ért hozzám nem próbált közelíteni, semmi ilyesmi. Utána egy beszélgetésünk alkalmával ki fejtette hogy ha idősebb lennék már tuti a csaja lennék mert olyan ember vagyok hogy az a szemében érték.

Egyik este el vitt a városba. Ültünk a kocsija hátuljában és lépett, el kezdte simogatni a hasam, úgy csókolt hogy azt sem tudtam hol vagyok.Fantasztikus volt. Sokat beszélgettünk továbbra is de itt már jóval több volt köztünk mint barátság. Én többször előhoztam a korkülönbség témát és mindannyiszor ki fejtette hogy több vagyok neki annál mint hogy ez miatt ő máshogy nézzen rám. Minden tökéletes volt az elkövetkezendő időszakban, jött volna hogy akkor nyilvánosság, együtt vagyunk. Meg hátrált, nagyon meg hátrált mert azt mondta hogy érzi hogy nincs kész egy új kapcsolatra (az előtt a bizonyos tábor előtt néhány nappal lett vége az előző kapcsolatának). Meg ígérte hogy ugyanúgy keresni fog és találkozunk azzal az egy kis bökkenővel hogy nem "járunk". Bele mentem de nem volt jó és ezt ő is látta rajtam. Tette egy fel ajánlást hogy ha nekem úgy jobb akkor inkább ne is találkozzunk nem keres, mert nem tudja nézni ahogy szenvedek a közelsége de mégis elérhetetlensége miatt.(neki is rossz volt de nem akarta hogy a későbbiekben a most el követett hibája miatt szívjak) Bele egyeztem... És ezzel olyan hibát követtem el amit ma tudom hogy már nem tennék meg. El engedtem, nem kerestem utána, Őt meg kötötte az ígérete. Pedig komolyan gondolt anyumékkal többször beszélt én voltam szüleinél stb...

Hihetetlenül hiányzott, napi több telefon beszélgetés után a nagy csend nem volt túl jó. Kínzó volt egyszerre szorított és ürességet csinált bennem, sokat sírtam, a saját hülyeségem miatt is. De aki volt már szerelmes tudja milyen ez...
Most itt ülök gép előtt és pont néztem iwiw-jét, semmi változás egy ideje...DE nem volt egész hónapja még hogy meg szakadt köztünk a kapcsolat fel töltött egy képet egy lányról nagy betűkkel"szerelmem!!!"(17) címszó alatt. Nem volt jó érzés látni, de tudtam hogy ez a bosszú(szánalmas...)mert amit anno a táborban csinált rólam kép kötelező képpen profil kép volt még ő is fel rakta magához többi táborozóval együtt, de én ezt a képet le szedtem egy miniszoknyás tűsarkús képre kicserélve. Előtte néhány nappal pedig egy sráccal látott sétálni (csak barát) és elég ferde szemmel nézett ránk.

Aki ismeri azt mondta hogy ilyet tőle még nem láttak pedig látták már nem egyszer csajozni. Mondták azt is hogy ne essek annyira kétségbe ennek nem ennyi a vége csak tart a kövekezményektől és most szünet van... Én mindenesetre hiányolom a mai napig is, írtam neki Karácsonyi üdvözletet, amire válaszolt, közömbösen...

Nekem a mai napig hiányzik, egy részét még mindíg nem tudtam ki verni a fejemből...Végülis ő életem első nagy szerelme....

Várjak rá????
Üdv.:Ladybug

Drámai történet, hosszú is, megosztó is.

Elnézést, ez hosszú lesz, de nagyon durva...

28 éves voltam, túl pár komoly csalódáson, nehezen adtam a szívem
bárkinek. Amikor megismertem a lányt, legyen L (18) nem volt szó
köztünk korkülönbségről, vagy bármi olyanról, ami akadályozta volna,
hogy közel kerüljünk egymáshoz. El voltam bűvölve, hiszen elég jól
nézett ki, fiatal, okos és legfőképp érett lánynak tűnt, aki jó
nevelést kapott, hasonlót, mint én a szüleimtől. Mivel svájci nemesi
családból származott, tripla állampolgársággal, ezért rendesen fenn
hordta az orrát és bár én nem tudtam komolyan venni a dolgot egy jó
ideig, végül a lány irántam mutatott rajongása meggyőzött, hogy van
jövője a dolognak. Szerelem lett, mindkettőnk részéről. Vagy mégsem?
Hamar kibuktak a rejtett problémák, amit a szép felszínt megkarcoltam.

Meglepődve tapasztaltam, hogy a lányban olthatatlan gyűlölet ég az
apja iránt, aminek napi szinten hangot adott. Elmondása szerint Öt
semmi sem érdekli, csak a látszat, hogy a családja tökéletes és minden
más családtag nevet rajta, munkatársai gyűlölik és nincs senki aki
szeresse. Elvileg a társadalom egy megbecsült tagjáról, egy híres
orvosról van szó.

Örök kérdés, de most a fiú volt fiatalabb, de összesen sem idősek.

Számít e a korkülönbség vagy nem?
Bárcsak soha nem beszéltünk volna arról a szar kocsiról!!!!

Egy 24 éves csajszi vagyok, aki másfél évet töltött el egy kapcsolatban 21 éves â01Eálom pasijávalâ01D. Eleinte zavart a 3 év korkülönbség, vagyis inkább engem, de mindenki azt hajtotta, hogy a kor az nem számít, ha valakik szeretik egymást! Hát igen hagytam magam meggyőzni és utána már tényleg nem érdekelt ahogy telt az idő. Megszerettem nem is kicsit és ő is engem! Annyira, hogy igen komoly terveink voltak egymással (eljegyzés, házasság, stb.) Büszkélkedett velem a haveroknak, hogy milyen komoly csaja van, és hát hogy bennem megtalált mindent, és el is vesz majd 3 év múlva feleségül. Ezt én tényleg elhittem mert tényleg hihető volt és az érzéseivel nem tudott átverni, hisz annyira sírt az elváláskor isâ026

Egy MILF találkozik a görög istennel.

Kedves Mindenki,

Az én történetem mottója az lehetne, hogy jobb(?) mindent tisztázni az elején.

A pasi a netről volt ismerős, egy társkeresőről. Szimpi volt tel.számig jutottunk, annyit tudtam róla, hogy magas, jófej, valami programozóféle. A kapcsolatunk félbeszakadt, nekem nem volt időm netezni, ő nem keresett. Aztán pár hétre rá, szombat este felhív, hogy nincs-e kedvem randizni. 37 vagyok, egyedül élek, a gyerekem már önjáró, gondoltam, adok egy esélyt egy hosszú estének. Öt éve elváltam, voltak pasik az életemben, de sokáig egyiket sem bírtam. Igényes nő vagyok és a normális férfiak ebben a korban vagy elváltak és sebeiket nyalogatják, vagy házasok és félrelépegetnek, vagy nem pasik.

Nyár volt, belvárosi pub, ettünk, ittunk, és kicsit többet, mint szoktam, de nem voltam részeg. Először nem nagyon tetszett, férfias volt, de nem olyan, mint amilyenről a nők álmodnak. A pasinak állati humora volt, széles válla, elképesztően okos, és gyönyörű zöldesbarnás szemei voltak, sokat nevetett, és rámenős volt, de nem tolakodó. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy borzasztóan kívánom, egyfolytában a nagy, húsos száját fixálom, és biztos voltam benne, hogy kiszúrta. Nagyon figyelmes volt, minden mozdulatomra reagált. Kimentem a mellékesre, és a fejemhez kaptam. Hát HP vagyok én? Itt ülök egy nálam sokkal fiatalabb (mint később kiderült, csak pár évvel), aki hamarosan hazavisz, és hanyatt dönt, és azt sem tudom, mi a neve, kicsoda-micsoda?

Visszamentem és elhatároztam, hogy először is tisztázom a felállást. Rám mosolygott és kész, végem volt. Lábam megremegett, és ahogy hozzám libabőrös lettem, ebből is tudtam, hogy ostoba vén liba vagyok. Fogalmam sincs, hogyan kerültünk a lakására, akkor már az ösztöneim vezettek az agyam lekapcsolt. â026és ott jött a meglepi: olyan teste volt, mint egy görög istennek, a mellkasa, mint egy kovácsfújtató, és a férfiasságaâ026 én még ilyet nem láttam, csak felnőtteknek szóló természetfilmeken, de ott is csak elvétve. Fura ezt kimondani, de gyönyörködtem benne. Hossz, vastagság, német keménységi fok...

Namármost, nekem nagyon ritkán adatott meg, hogy jó legyen, sajnos a pasik ez ügyben igen gyengék. Ha GPS-t adok az erogén zónáimmal, akkor sem találnak semmit, illetve nem is nagyon érdekli őket. Nekik én nagyon bejövök, három perc és helló, de cserébe csak a romantikus lepedőmosás marad nekem a fürge ujjaim után. Ez a pasi mindent tudott, nem jött zavarba, magabiztosan tett-vett, és a méret és tapasztalat elérte hatását, életemben először hüvelyi orgazmusom volt â013 fogalmam sincs hányszor, három után elvesztettem a fonalat. Utólag azt mondom, három és fél órán át zajlottak az események, a szobát alighanem újra kell vakolni, lehet, hogy kicsit hangos voltam.

Utána beszélgettünk. Három gyereke van, feleséggel, jómóddal konszolidált polgári élettel. A lakás nem az övé, az egyik barátjától kapta kölcsön. Ettől kicsit kivert a hideg veríték. És itt jött a mondat, amitől egyszerre olvadtam és fagytam. â01EHa megkérdezed, elmondtam volna.â01D
Egy szavam sem volt. Úgy kielégített, mint férfi még soha, olyan pontokat fedeztem fel, amikről azt sem tudtam, hogy ott vannak â013 pedig higgyétek el, kerestem őket eleget â013 és úgy eltűnt előlem, mint hó a tejben.
Egyszer még összefutottunk az utcán pár évvel később. Megismert, mosolygott, nekem meg a hangjától kifutott az erő a lábamból. Pár szót beszéltünk, de sietett â013 irigylem a feleségét és az aktuális barátnőjét.
... és ha néha eszembe jut â013 mert eszembe jut :) â013 belebizsergek még ma is. Azóta, ha hallom kolléganőimtől "nem a méret a lényeg", meg "a futó kalandok" kifejezéseket, én csak vigyorgok, mint falusi fruska az angolvécére.

Viszont azóta előre gondosan mindig tisztázom, mi a helyzet. Nincsenek is futó kalandok! ...és nem is találtam ilyen pasit még egyet.

Nem véletlenül van most vizsgaidőszak, vigázzatok magatokra. Elkezdjük 2010-et, küldjétek a leveleket.

Lekoptathatatlan 40 éves pasi. Én akkor 23.
Régi sztori, konkrétan ez a szöveg egy e-mailezés része, nem is írok bele, copy-paste az akkori verzió:

(...) De ezzel még nincs vége az idősebbekkel való kalandjaimnak - legutóbb egy nálam két fejjel alacsonyabb százkilós negyvenhárom éves főiskolai tanár kábult ki. Esküszöm, nem akartam.. Dehát mit csináljak, hogyha valaki arra gerjed, ha elküldöm a büdös francba? Mondjuk úgy indult, hogy nagyon tetszett neki a határozott kézfogásom és elkezdett bókolni. Ha jó formában vagyok, ügyesen replikázok a bókokra, nem esem hanyatt. Ez persze bejött neki. Házibuli volt, később folytatódott a történet a táncparketten. "Szeretem a magas és talpraesett lányokat!"- mondta és a parkett felé tessékelt. "Én meg nem különösebben vonzódom a köpcös öregemberekhez." replikáztam merészen. Hát itt elkékült, de feléledt a tűz.. A táncba belementem. "Az nem a derekam, az feljebb van, és ne dörgölőzz, ennyire nem vagyunk jóban" mondtam neki tánc közben (még csak nem is volt lassú hogy tapiesélyes-helyzet legyen, hanem rángatós-rocky, amit tánciskolában tanítanak és párban táncolnak... Hozzá kell tennem, hogy nem vezetett rosszul, viszont én nagyon jól táncolok, magasságom ellenére lehet engem jól vezetni is, ez is kábította..) "ó, tetszik a stílusod" - válaszolta. Elegem lett: "Nekem viszont nem tetszik a szagod" (nálam a szagok nagyon sokat számítanak, erősebben is érzem őket, mint egy átlegember - ha egyszer egy férfi illata nem vonz, akkor az aztán tehet bármit..) és megköszöntem a táncot. "Fúú, hát te milyen egy őszinte csaj vagy, ez kell nekem..." És ismét táncba vitt. Akrvaannnya.. Utána már konkrétan elküldtem a büdösbe (felkérést visszautasítani óriási sértés, a táncot félbeszakítani meg még megalázó is), mégjobban begerjedt, persze egy kicsit megsértődött, és pár héttel később közös ismerősünknek panaszkodott, hogy neveljen meg, mert nagyon cserfes vagyok - te meg ki vagy az apám?! - nemrég még dörgölőztél... De sajnos azóta megbékült és jóban akar lenni, (komolyan nem tettem érte) iwiwen lelkesen cimborának jelölt, és tegnap hívott a házibulijába az új lakásába.. Napeeerszeeee. Házibuli... (...) Azóta láttam párszor, de kvázi lekopott.

Az ünnepek alatt idén sem lesz szakítós, ezzel a verssel búcsúzunk tőletek és az óévtől, január 4-én jövünk!

A kép innen

Sziasztok!


Ezt a verset 19 évesen írtam miután véget ért egy 2 és fél éves kapcsolatom, ami később még további egy évet ölelt fel, de ezt nem szeretném részletezni, a lényeg a vers. Akkor és most is úgy érzem, hogy valahogy így érezheti magát mindenki akivel szakítanak és már régóta érezte, hogy valami nem stimmel a másik részéről...JA és ezt a verset szépen lassan olvasva érzi át az ember nem pedig gyorsan;)


Tehát:


Az én hibám

Elismerem, de mégis tagadom:
Szánalmas vagyok rég..már tudom...
Tudom, hogy megvetsz,
már nem tisztelsz.
Lenézel már réges-rég érzem...
de csak nagyon-nagyon mélyen.

Érzem a közelséged,
de érzem a hidegséged.
Tested nem simul hozzám,
csak egy jégcsap,
Nem okozol mást,
csak fájdalmat.

Látom szemed csillogását,
de már nem hívogatón.
Látom rajta másságát,
nagyon-nagyon marón...

Hallom lelked szótlanságát
és csöndes sikoltását:
"Valami megváltozott
és némaságot hozott.

Szeretlek, szeretlek, szeretlek
Ennél többet nem tehetek.
Még senkit sem szerettem így
és nem éreztem ilyen kínt,
mikor kihűlt a vágy
s elhagyott a szád.

Hát ennyi lett volna a nagy versem. Szerintem ha valaki kicsit is érzéssel olvassa el, akkor tetszeni fog neki. Gondoltam megosztom veletek, ha már mindig annyira unatkoztok munka előtt, közben és után.Pussz! Üdv.:Dramaprinces(kiírhatjátok a nevem, ha netán kirakjátok)

Még egy rövid.

A kép innen

Szervusztok,

Amikor elkezdtem a blogot olvasni, jót mosolyogtam a szlogenen.
Rövid sztori, annál jobban fáj.
Másfél éve jóban rosszban, megjártuk együtt a poklot is, csőd, perek tömkelege, hullámvölgyek, hullámhegyek. Kitartottam, ott voltam mellette, támogattam, együtt csináltuk végig.
Túljutva a problémás időszakon, elkezdtünk mindent újraépíteni.
Aztán szakított velem derült égből. Hogy hogyan?

"Értékellek mint embert. Okos, szép nő vagy. Ez mind lehetsz, de nem velem."

Gáz. Nincs düh, nincs sírás, csak ennyi volt.

Üdvözlettel:

Az okos és szép nő
 

A tegnapi után nincsenek tétek, kiszórom a rövideket.

A kép innen

Nem volt hosszú kapcsolat de magas feszültségű. Kezdtem elhinni, hogy végre egy pasi aki tudja mi a pálya. Mondjuk nem volt rendes eleje sem a dolognak (az egy mások sztori), mindenesetre sms-ben lett vége. Illetve ez most tulajdonképpen számomra is kérdés, vége lett-e egyáltalán. Egy időre biztos, amit mi sem bizonyít jobban, hogy amikor egy 'tisztázzuk-végre-hogy-mi-legyen-velünk'-hangulatú sms-emre válaszul ezt írta: "Ne várj rám. Ha eljön a mi időnk azt érezni fogjuk. Szerintem.", akkor elbotlottam az utcán és kiment a bokám. Baromira fájt...

A levélírónak ezt a videót küldöm. Egy nap majd arra ébred, hogy elmúlt, tényleg.

A kép innen

Helló, időnként szoktalak olvasni Benneteket, de azt nem tudom, volt-e már ilyen írás, v hasonló, mert ebben a történetben nincsenek fordulatok, sőt inkább nem is írnám le a történetet, csak kérdezni szeretném, mert végül is az ide látogatóknak valszeg van ebben tapasztalata, h ez mindenkinek ilyen pokoli??? Az normális, hogy ez tényleg, ez ennyire pokoli??? Vagy csak nálam nincs valami rendben? Mindenki úgy érzi, mintha valami nyomorult kívülálló lenne, aki nem tartozik az emberiség tagjai közé, aki vm számkivetett a maga keserves terhével, amit ember fia úgysem ért meg? Tényleg nem tud ezen segíteni senki? Áruljátok el a titkot, valamit, bármit, amitől könnyebb lesz, mert épésszel ezt nem lehet kibírni. Hogy lehet ezt kibírni?? És meddig tart?? És mikor lesz jobb?? Szerintem a legaljasabb, legundorítóbb játéka a természetnek az nem az, h büdös a lábunk vagy hogy meghalunk, hanem az, hogy a saját, józan eszünk minden kétségbeesett erőfeszítése ellenére is azt hisszük, h FEL FOG HÍVNI. Hát nem??? Hogy van az, hogy TUDOM, pontosan tudom, az eszem tökéletesen egyértelműen tudja, hogy többé nem hív fel és mégis 200-as pulzussal ugrom annak a gyűlöletes telefonnak a legelső hangjára is, komolyan, a legjobb lenne a Dunába hajítani a rohadék telefont, mert nem ő  hív, mert nem is fog, mert már SOSEM FOG. Ha kib**nám azt a tevtes telefont, legalább eljátszhatnék a gondolattal, hogy hívott. A leggyűlöletesebbek meg az éjjelek, amikor ha sikerül is elaludni, mindig megébredek és olyankor van egy pillanat, egy ezredmásodperc, amikor még nem ugrik be, hogy mi is történt, aztán jön a gyomorbavágós érzés, mikor leesik, meg jön a hülye fülzúgás, az a rám szakadt k..va nagy csend, mert nem alszik ott senki és kínlódom a sötétben („álmodni nem hagy a vád” – amúgy nem vagyok egy Ákos-fan, de ez is milyen igaz már. Agyalok, h vajon mit rontottam el. De miért abból indul ki az ember h biztos ő rontotta el???) és egyszerűen nem lesz jobb semmitől. És sikerült ötvözni is a kettőt, amikor éjjel fel kellett kelnem, beállítottam a telefon ébresztőjét, belehasított az éjszakába, ahogy meghallottam, azonnal elöntött a boldogság. Hogy istenem, hát ilyenkor csak ő hívhat, hát mégiscsak egy rémálom volt az egész, hát ő is rájött, én voltam a legboldogabb ember a világon, na ilyenkor szembesülni azzal, hogy ez nem hívás, hanem az ébresztő, annál pokolibb másodpercem nem volt sok eddig életemben. Na EZ AZ a pillanat, amikor megszakadt a szívem, ami kifejezéssel olyan sokszor dobálózunk, hát most kb. átéltem. Hónapok telnek el az életemben, amik összességében nem hagynak olyan nyomot bennem, mint az a pillanat.

A másik meg, hogy mit szívatja magát az ember ilyenkor depressziós zenével?? Mert megállás nélkül azt hallgatom én is, tegnap éjjel a körúton (ja, azóta annyit gyalogolok, mint egy eszelős, egyszerűen nem tudok megállni, gyűlölök megérkezni és leülni) ennek eredményeképp olyan sírógörcs jött rám, hogy alig találtam haza. Idegesítenek a vidám zenék. Ehelyett pl. Leonard Cohent hallgatok, ami meg azért idegesít mert a világháborús számainál mindig azt érzem, h szánalmasnak kellene érzem a problémámat és nem a magam világháborújának érzem, ez milyen már. Ja meg hogy milyen zenék hogyan tudnak hatni. Taxiztam és vm vérszar magyar szám szólt, amit normális esetben addig hallgatok, amíg elérek a rádióig (valami olyasmi volt, hogy mit ér a szívem, ha így dobod el, ÉS TÉNYLEG?!!?) amitől aztán végigbőgtem az utat, próbáltam szegény taxisra tekintettel lenni és nem nagyon rá hozni a frászt, aminek csak annyi eredménye lett, hogy időnként artikulálatlan hangok törtek elő belőlem a hátsó ülésen, biztos nem hoztam rá a frászt, mindegy, látott ő már annyi mindent, egy síró lány neki biztos napi rutin. Ez is milyen, én nem vagyok egy sírós típus, de most bárhol és bármikor rám jön.

Próbáltam egyébként persze inni is nagyon sokat, pár óráig egész jó, na de utána, amikor még szánalmasnak is érzed magad, meg a magány-érzés megszázszorozódik… hát, nekem nem segített, sőt.

Meg az, hogy amerre együtt mászkáltunk/vásároltunk/csókolóztunk/ettünk/ittunk, akkor milyen ártalmatlan dolgok voltak ki a fene gondolta volna, h később olyan lesz, mintha késsel hasogatnák a szívemet meg a gyomromat, amikor arra járok. És mindig arra gondolok, hogy hol járhat most. Na ez a telefonbűvölés mellett a másik legiszonyúbb dolog.

Amíg ezt írtam, kicsit jobb lett, mert jól esett leírni, meg jól esik a tudat, hogy hátha elolvassátok és hátha megmondja valaki a tutit, de most abbahagyom és utána megint rám tör az az egyszerre forró és hideg, gyomor- és szívszorító borzalom, én egyébként azt hittem, hogy minden nappal jobb lesz, na, ez nagyon nem igaz. És nézni fogom az a rohadt telefont ötpercenként, komolyan, úgy gyűlölöm már azt a tárgyat, meg a kijelzőjét, amin SOHA nem jelenik meg a neve, mert NEM FOG HÍVNI, NEM FOG HÍVNI, NEM FOG HÍVNI.

Marad a mantrázás magamban, hogy viseld méltósággal, viseld méltósággal, viseld méltósággal, viseld méltósággal, viseld... most már csak árulja el valaki, hogy azt hogy kell.